Élet olyan, mint egy vonatutazás:

Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.

Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.

Sajnos a valóság más.

Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.

Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.

Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.

Néhányan, azok közül akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.

Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.

Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.

Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után…

Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket…

Lehetnek olyanok akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak.

Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.

Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.

De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.

Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással… és visszafordulni soha sem lehet.

Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.

Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait…

Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre.

Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.

Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról aki közvetlen mellettünk foglal helyet.

Úgy érzem vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból… Azt hiszem, igen.

Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik…

Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot

teljesebbé, értékesebbé tenni.

Barátaim, tegyünk úgy hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást.

Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.