Az ókori világban – csakúgy, mint napjainkban – a művi terhességmegszakítás megítélése hatalmas vitákat gerjesztett az orvosok, jogászok és teológusok körében. A közismert nevén abortusznak nevezett eljárás a latin ab igekötő és az orior ige összekapcsolásából született kifejezés, amelynek eredeti jelentését leginkább az „elvetélés” vagy „magzatelhajtás” szó adja vissza.

Ez a viszonylag egyszerű elnevezés azonban korántsem tükrözi a tárggyal kapcsolatban felmerülő etikai, orvosi és teológiai kérdések bonyolultságát. 

Mit mond a Biblia?                     

Mivel a Bibliában speciálisan az abortuszra vonatkozó szabályozást nem találunk, legtöbbször az Exodus könyvében található igehely magyarázatából indultak ki a törvényalkotók. A maszorétikus héber szövegben olvasható mondatok szó szerinti fordítása így hangzik: „Ha férfiak veszekednek, és megütnek egy terhes asszonyt, és annak kijön a gyermeke, de nem történik baj: bírságot fizessen aszerint, amint az asszony férje azt rá kiveti, de bírák előtt fizessen. De ha baj történik: akkor életért életet adj” (2Móz 21:22–23). Egyértelmű, hogy a Biblia itt két esetet tár elénk: az elsőben a fizikai agresszió (ütés) következtében a nő idő előtt szüli meg – egyébként egészséges és életrevaló – magzatát, vagyis „egyéb baj” nem esik, mint a koraszülés.

A második esetben említett „baj” (vagy Károlinál „veszedelem”) többféle lehetett: például az anya és/vagy a magzat megsérült, esetleg valamelyikük bele is halt az elszenvedett sérülésbe.

Igencsak sokatmondó, hogy a Biblia nem specifikálja ezeket az eseteket, vagyis a „baj”-ba bármi belefért: a magzat vagy az anya maradandó sérülésétől kezdve egészen a halálesetig. Ebben az esetben a talióelvet kellett alkalmazni: „szemet szemért, fogat fogért”, illetve a magzat és/vagy az anya halála esetén az agresszort is meg kellett ölni. A törvényből tehát nem tudhatjuk meg egyértelműen, hogy az anya és/vagy a magzat szenvedte el a „baj”-t, amiből az következik, hogy a meg nem született magzatot – függetlenül annak korától – éppen annyira élőnek tekintette a Törvényalkotó, mint az anyát.

Érdekes, hogy míg az Ószövetség első görög fordítása, a Kr. e. 3. századi Szeptuaginta elsősorban a magzatra vonatkoztatta a „baj”-t, addig a késő ókori és középkori judaizmusban szinte kizárólag az anyával, illetve az agressziót elkövető férfival foglalkoznak a bibliamagyarázók.

A modern kommentátorok véleménye is megoszlik a törvény értelmezését illetően: Bruce Waltke neves amerikai ószövetségszakértő szerint mindez arra bizonyíték, hogy „Isten nem tartja a magzatot élőnek”, ezzel szemben Everett Koop – közismert amerikai gyermeksebész és elkötelezett abortuszellenes harcos – ennek épp az ellenkezőjét állítja.

Az abortusz elmélete és gyakorlata a görög–római világban

Arisztotelész Politika című művében az ideális görög városállam törvényeiről értekezik. Ennek hetedik könyvében futólag megemlíti a gyermekkitevés és a magzatelhajtás szokását. Az előbbiről kijelenti, hogy ez csak abban az esetben engedhető meg, ha a gyermek testi rendellenességgel született. A nem kívánt terhesség esetén: „mielőtt érzés és élet kél benne (tudniillik a magzatban), el kell hajtani a magzatot; hogy ez megengedhető vagy sem, csak az döntheti el, van-e a magzatban érzés és élet” (1335b19–26). A görög filozófus más műveiből tudjuk, hogy az „érzés és élet” szerinte a megfogantatást követő 40 nappal költözik bele a fiúmagzatba, és 90 nappal a lánymagzatba, melyek addig csupán „vegetatív szinten” léteztek. Fontos, hogy Arisztotelész ezen a helyen különleges kifejezést használ: a 40/90 napos határidő előtti abortuszt ugyanis „szent”-nek (hosziosz) nevezi, amiből az következik, hogy a 40 nap utánit nemcsak az emberi, hanem az isteni törvények megszegésének (vagyis „szentségtelen”) cselekedetnek is tartotta.

Szerző:Grüll Tibor 

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.