“Jó pár évvel ezelőtt elhívtak Vajdahunyadra, egy szegényházba.
Egy utcanő – 16 éves lány – szült egy gyereket, és arra kértek, fogadjuk be, mert nem volt, aki felnevelje. Egy tömbház negyedik emeletének kietlen lakásában, valami szőnyegdarabba csavarva találtam a kisgyereket, a februári hidegben szinte kékre fagyva, nagyon piszkosan.
Kérdeztem a kolléganőt, hogy vajon mit tudnék megfogni ezen a gyereken, hogy ne legyen kakás a kezem? Rám nézett, és a fülembe súgta, hogy ‘talán a fülit, atya’. Azon gondolkoztam, hogy jó, én elviszem, de vajon életben marad-e egyáltalán? Mit fogok vele csinálni? Olyan törékeny és gyenge volt, hogy azt sem tudtam, hogyan nyúljak hozzá.
Azóta eltelt jó pár év, és a minap a vasárnapi szentmisén láttam a gyereket – ma már másodikos fiúcska -, amint felolvas a templomban. Ültem a padban, és potyogtak a könnyeim. Olyan jó volt látni!
Megfizetik, megköszönik? Annyira mindegy! Az a fontos, hogy valakin tudtam segíteni. Hogy jó ember lesz abból a gyerekből, vagy rossz, szinte az is mindegy. Én megtettem a magamét. Eljuttattam addig, hogy tud olvasni, írni, elindult. Hogy mi lesz belőle, majd elválik.”
Kapcsolódó hírek:
Böjte Csaba : NAGYBÖJTI GONDOLATOK
Böjte Csaba: NAGYBŐJTI GONDOLATOK -,,VAN ÚT a SEMMIBŐL a VÉGTELEN FELÉ''
Böjte Csaba :NAGYBÖJTI GONDOLATOK
Böjte Csaba ÜZENETE