Böjte Csaba atya mesél egyik kis védencéről, Lacikáról, aki házasságon kívül született  , és édesanyja, a fiatal leányanya egész kicsi korában „ott  felejtett  e” őt a nagymamánál.

A kisfi ú éveken át várta, hogy édesanyja eljöjjön érte, mindhiába. A nagymama azt gondolta, a lánya legkésőbb akkor eljön a gyermekért, ami-kor Lacika iskolakötelezetté válik, ám nem így történt.

A kis árva egészen tizenkét éves koráig a nagymamájánál lakott  , amikor a nagymama meghalt. Ekkor az édesanyja ugyan magához vett e őt, ám mivel közben férjhez ment, és született   három gyermeke, Lacika kakukktojás lett   a családban.

A fiúcska érezte ezt, ezért – ahogy Böjte atya fogalmazott   – „kivett e a részét” az anyai örökségből, magához vett   néhány fülbevalót, egy kávéfőzőt és pár haszontalan limlomot, majd világgá ment. A hogy a tizenkét éves fiúcska nyakába vett e a világot, eljutott   Déva városába, ahol néhány hét csavargás után rendőrök igazoltatták őt, és mivel semmilyen papírral nem rendelkezett , ráadásul románul sem beszélt, egyenesen a fi atalkorúak börtönébe került.

Itt    találkozott  Böjte atyával.

A mikor Lacika meghallott a, hogy a számára ismeretlen bácsi beszél magyarul, belekapaszkodott  a habitusába, és többé nem volt hajlandó elengedni. Könyörgött , hogy vigye magával. Így került a dévai gyermekott honba, ahol tizenkét éves korában, november végén beíratták az analfabéta kisfiút az általános iskola első osztályába.

Könnyedén elképzelhetjük, mi történt Lacikával. Az osztálytársai kinevett  ék és csúfolták őt, hogy egy ekkora mamlasz egyetlen betűt sem ismer, mire ő egy seprűnyéllel jó alaposan eltángált vagy öt társát.

Lett   is nagy patália a dologból, a felháborodott   pedagógusok megkeresték Böjte atyát, és megkérték őt, hogy vigye az agresszív, kezelhetetlen gyereket, ahová akarja, de nekik elegük van belőle.

A fiú ott   állt az atya előtt  , és dühösen, feldúltan, összezavarodottan nézett  maga elé, nem tudta, mi következik. Az atya közel lépett   hozzá, és szorosan magához ölelte őt.

El tudjuk képzelni, hogy mi történik ilyenkor egy olyan fiú lelkében, akit eldob magától az anyja, aki azt sem tudja, ki az apja, akinek az egyetlen ember, akivel kapcsolata volt, a nagymamája, és ő is meghal?

Aki végül kényszerű okokból „bekerül” az édesanyja családjába, de a család kiveti magából?

Hogy érezheti magát az a tizenéves fiatal gyermek aki bekerülvén a

fiatalkorúak börtönébe, egy szót sem ért abból, amit kérdeznek és mon-danak neki?

Csoda, hogy így reagál egy ilyen hátt érből érkező fiú arra, hogy az osztálytársai kigúnyolják és megszégyenítik őt azért, amiről egyáltalán nem tehet?

Mennyi éjsötét szorongás, zavarodottság, félelem, fájdalom, keserű csalódás sebezte meg a fiú szívét rövid élete során addig a pillanatig, amíg eljutott   erre a pontra?

És ahogy ott  állt, a félelemtől és a szégyentől elborítva, valaki csendesen átölelte őt, magához szorította, egy ember a számára addig ismeretlen szeretettel fordul felé.

Lacikára azonban életének eseményei sokkal erősebb hatással voltak, semmint hogy ez a pillanat csak úgy átírhatt a minden szörnyű tapasztalatát, ezért megkérte az atyát, hogy engedje őt el, úgyis meg fog szökni.

Az atya erre még szorosabban ölelte át a kisfi út, és elkezdte simogatni a hátát: „Laci, hova mennél? – mondta neki.

Ekkor a fiú már teljes bizonyossággal érezte, hogy nem akarják őt bántani, megverni, egyszerűen szereti őt egy ember, úgy „ahogy van”, mindenestül. Elkezdett  zokogni, a cinikus utcagyerek álarca lehullott , és a feltétel nélküli szeretet a lelke mélyéig megrendített e a kisfiú sebekkel borított   szívét.

A gyógyulás elkezdődött .

Egymás kezét fogva imádkoztak, és ahogy az atya mondta, a felhők fölszakadoztak, a nap kisütött  .

Azt hiszem, a történek már így is csodálatos lenne, de még nincs vége. Ha itt  lenne vége, az az emberi szeretet diadala lenne.

Ám az isteni szeretet, amit Isten a kegyelem által nyújt felénk, itt  még nem ér véget.

Az atya közölte Lacikával, hogy az intézményben száz guggolás annak a büntetése, aki megver egy gyermeket, tehát aki öt gyermeket ver meg, annak ötszáz guggolást kell elégtételként elvégeznie.

Lacika döbbenten hallgatt a, hogy micsoda szenvedés vár rá, életében nem tornászott   ennyit, de az atya hajthatatlan volt, és ezt mondta: „Lacika, ha valaki elkövet egy disznóságot, akkor vállalnia kell az elégtételt is.”

A kisfiú belekezdett  , hogy a rá kirótt   büntetést becsülett  el elszenvedje, ám rövid idő után annyira kifáradt, hogy nyilvánvaló volt, az ötszáz guggolást nem fogja bírni.

Ekkor Böjte atya megszólalt: „Várj, ez nagyon sok! Pihenj egy kicsit, Lacika, majd én folytatom helyett ed!”

Laci megállt, döbbenten nézte, ahogy a szerzetes úgy, ahogy volt, nekiállt, és helyett e végigszenvedte az ő disznósága miatt  kirótt   büntetést.

Böjte atya utólag így kommentálta az esetet: „Napokig szörnyű izomlázam volt.”

Ebben a történetben minden benne van, amit tudni érdemes a kegyelemről; szükségtelen bármit is hozzátenni.

A szeretet meghaladja az igazságot, de úgy, hogy attól az igazság még igazság marad  ÁMEN