Általában behódolok az általánosításoknak. Amikor címkét ragasztunk emberek egy csoportjára.

Például:

„A ---- k (népnév) olyan -------k (rossz tulajdonság)”.

Vagy: „A -------k (egy bizonyos korosztályhoz tartozók) olyan ---------k (valamilyen furcsa szokásra, viselkedésre utaló jelző)”.

Nagyritkán bókot is rejthet a címke.

Nemrég sorban álltam egy kávézóban, és már az előttem álló idős hölgy rendelt. Kicsit szórakozottnak látszott, ahogy az aprót keresgélte a pénztárcájában, majd fizetett, összeszedte a csomagját, felvette a kávéspoharát.

Az ajtó felé menet a táskája kezdett lecsúszni a válláról, már-már kibillentve őt egyensúlyából, kockáztatva, hogy az ételes doboz és a kávé a földön landol.

„Jaj, hogy fogjam meg? Nem fog menni…” – mondta félhangosan, mialatt megpróbálta oldalra dőlve fenntartani a táskát, egyensúlyozni az ételt és a poharat, s az ajtót is kinyitni közben.

Végre sorra kerültem, de abban a pillanatban eszembe jutott a fenti ige, éreztem, hogy Isten nógat, felejtsem el, amit épp tenni akartam. Kiugrottam a sor elejéről, és odaszaladtam az idős hölgyhöz.

„Várjon, segítek…” – mondtam, megtámasztottam az ajtót, és átvettem a poharat. „Elkísérem a kocsihoz.”

Abbahagyta a szöszmötölést, ragyogó kék szemekkel hálálkodva nézett rám: „Jaj, kedves, magának biztosan él még a nagymamája, hogy ilyen rendes egy öregasszonnyal.”

„Nem, asszonyom, nem él – válaszoltam. – De él Jézus, és én szeretem őt, és ő azt akarja, hogy segítsek önnek.” Az arca ellágyult. Bólogatott, s így szólt határozottsággal a hangjában: „Hát persze! Maguk mindig segítőkészek velem. Nem is tudom, mi lenne velem maguk nélkül.”

Maguk. Biztosan úgy értette, „maguk, keresztények”.

Önmagát nem sorolta a keresztények közé, nem azt mondta, hogy „Köszönöm, testvér, hogy segítettél.” Nem, ő rám értette, hogy „maguk” – és másokra, akik szintén szeretik Jézust.

Egy pillanatra elképzeltem, vajon hogyan segítették. Ebédet vittek neki? Összeseperték a lehullott lombot az udvarán ősszel, vagy eltakarították télen a havat a járdájáról? Esetleg elvitték autóval az orvoshoz?

Eszembe jutott a régi igazság: a példa minden szónál többet ér. Na meg az is egyértelmű, hogy az emberek figyelnek minket.

És címkéznek.

Mit látnak?

Azt, hogy figyelmesek, előzékenyek, méltányosak vagyunk?

Sajnos erről szó sincs. Hadd említsek néhány példát, amit magam hallottam.

Egy pincérnő mondta: „A keresztények adják a legkevesebb borravalót. Főleg egy-egy vasárnapi ebéd után. Előfordul, hogy nem is adnak semmit.”

Egyik társam a főiskolán: „Keresztény vagy? Te is kint állsz a Természettudományi Kar előtt a lépcsők tetején, kezedben a bibliáddal, s mindenkit a pokolra küldesz, aki hisz az evolúcióban?”

Egy serdülő mesélte: „Egyszer be akartam menni egy templomba. Az ajtón volt egy felirat: ’Mindenkit szívesen látunk, de kérjük, megfelelő öltözékben lépjenek be.’ Nem tudtam, milyen a ’megfelelő öltözet’, de azt igen, hogy az enyém nem az. Így hát megfordultam, s elmentem onnan.”

Ha az emberek, akik figyelnek minket, csak közömbös vagy ítélkező keresztényekkel találkoznak, ugyan miért vágynának közénk?

Imádkozom azért, hogy minket, keresztényeket, az emberek abba a „maguk” csoportba soroljanak, ahova az idős néni szerint tarozunk. Figyelmes keresztények legyünk, akik jó fényben tüntetik fel Istent és a Benne hívők közösségét.

A hívők persze tudják, hogy Isten jó. De a többiek? Akik csak figyelnek? És címkéznek? Ők milyennek látnak minket?

Uram, bocsáss meg, ha néha az ítélkezést választom a szeretet helyett. Ha goromba vagyok ahelyett, hogy kedves lennék. Ha inkább semmit sem teszek, minthogy megtenném azt, ami jó és helyes. Kérlek, szólj rám mindig, ha abba kell hagynom, amit épp végzek, hogy tetteim a Te jóságodat tükrözzék. Jézus nevében, Ámen.