„Dicsérem Istent, az ő ígéretéért, dicsérem az Urat az ő ígéretéért. Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem? Tartozom, oh Isten, az én néked tett fogadásaimmal; megadom néked a hálaáldozatokat; Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől; hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában.”

(56. Zsoltár 11-14. vers)

Ez a zsoltár egyike annak a hat zsoltárnak (16. 56-60), melyeket Dávid az ő miktámjaként (emlékirat, emlékének) jelölt meg, s melyeket egy-egy konkrét szabadulás ihletett.

Itt az 56. zsoltárban visszautal Saul előli menekülésére, mikor Ákhishoz Gáth királyához futott, ahol bolondnak tettete magát (1Sám.21:11-15), majd onnan Zif környékére Máon pusztájába szaladt.

De ott sem talált nyugalmat, a Zifeusok ugyanis elárulták Saulnak, hogy náluk bujkál. Ekkor Saul utánaeredt és „ment a hegynek egyik oldalán, Dávid és az ő emberei pedig a hegynek másik oldalán. És éppen, mikor Dávid nagyon sietett, hogy elmenekülhessen Saul elől, és Saul és az ő emberei már körül is kerítették Dávidot és az ő embereit, hogy megfogják” (1Sám.23:26), akkor egy követ érkezett a filiszteusok betörésének hírével, mire Saul felhagyott az üldözéssel, legalábbis egy kis időre.

Figyeljük csak meg, mit tesz ekkor Dávid! Azt mondja: „Dicsérem Istent, az ő ígéretéért”, vagyis egy olyan dologért ad hálát, ami még bőven váratott magára, sőt a megvalósulás esélye abban a pillanatban egyenlő volt a nullával.

Mert gondolj csak bele! Felkennek királlyá, de luxuspalota helyett a sivatagban kell bolyonganod! Ahelyett, hogy te döntenél az országod sorsáról, ahol nem mellesleg hősként ünnepelnek, valaki már döntött felőled, hazaárulóként üldöz, és elkövet mindent, hogy megöljön.

Lényegében, ez a mi sorsunk is, ez a nagy küzdelem. Isten Igéje a keresztség által ’felkenteket’ úgy nevezi, mint „Királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép” (1Pét.2:9), kikhez Jézus legnagyobb ígérete szól: „aki győz megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem” (Jel.3:21).

De Sátán nem akarja, hogy eljuss a mennyei trónig. És bizony, ha csupán e földi élet napi kihívásait, szenvedéseit látjuk, ha saját bukdácsolásunkat nézzük, akkor elhomályosul és lehetetlennek fog tűnni az örök élet bizonyossága.

Ám ha az Örökkévalóra nézünk, ha e ’pusztai vándorlásunk’ során az utunkat álló, a fölénk tornyosuló sziklafalban, vagy a semmi közepén a legapróbb homokszemben is képesek vagyunk meglátni a végtelen szeretetét.

Akkor Dávidhoz hasonlóan, a legmostohább körülmények között is hálával és dicsérettel magasztaljuk Őt, hirdetve: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson." (2Pét.3:9)