Ahogyan gyarapodik a föld lakossága, úgy növekszik az emberek magányossága! Furcsa ellentmondás, de így van! A tömbházak lakói bizonyíthatnák legjobban, hogy az egymás mellett élő emberek is lehetnek magányosak. Lehet-e emberi kapcsolatokat, barátságokat építeni – tehetnénk fel a kérdést? Egy bizonyos határig (ideig) talán lehet, de tartós emberi közösség nem jöhet létre, addig, amíg Istennel sincs rendezve kapcsolatunk.

„Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét. Hiszen mindenkinek a maga terhét kell hordoznia.” (Gal 6,2 és 5.)

A fenti Galata levél idézetben két különös Ige van szinte egymás mellett. Ha valaki nem jártas az Ige olvasásában, azt: mondhatja: a Biblia ellentmond önmagának. Tudniillik az egyik sorban azt írja Pál apostol: “Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét” - néhány sorral lejjebb pedig: “Mindenkinek a maga terhét kell hordoznia”. Az eredeti görög szöveg ismeretében azonnal feloldódik a látszólagos ellentmondás. Pál apostol az egymás terhét hordozásával kapcsolatban ezt a görög szót használja: barot, ami azt jelenti, Kívülről rám rakott teher, tehát kereszt. Egymás kereszt hordozásában segítsetek, tegyétek oda vállatokat, szíveteket a másik keresztje alá, ha az roskadozik, mert mindnyájunknak adatik ilyen cirénei Simon szolgálat - aki segített Jézus keresztjét hordozni.

Egy sorral lejjebb azonban Pál arra figyelmeztet, hogy ki-ki a maga terhét hordozza. Itt nem a barot szó áll, hanem egy ismerősen csengő kifejezés: porcion. Ki-ki hordozza csak a maga porcióját! Cirénei Simon segített Jézusnak a keresztet vinni, de a kereszten Jézus halt meg - bocsánat, hogy Vele kapcsolatban mondom - az az Ő „porciója” volt, és nem cirénei Simoné. Attól tartok, hogy mi néha igencsak félreértelmezzük a dolgot: a másik keresztje alól kicsúszunk, vigye csak ő maga a keresztjét; a magunk porcióját viszont szeretnénk odacsempészni a másik zsebébe, hátára, hogy vigye a feleségem, gyermekem, barátom, barátnőm.

Valamikor a 30-as években cserkészkedtem és volt egy aranyos, drága, kedves, naiv cserkésztársunk, akivel mindent meg lehetett csinálni. S mi jó alaposan visszaéltünk vele; mentünk kirándulni, ő észre sem vette, hogy a hátizsákjára ráakasztottunk mindenféle csajkát meg egyebet, ami nekünk nehéz volt. Az ő terhe egyre nehezebb lett, de hátra sem nézett, oda sem figyelt, mi meg nevettünk, hogy ráraktuk a mi terhünket, a mi porciónkat is.

Sok esetben a magányosság porciója sem megosztható, az a te porciód. Aki ezt méltósággal tudja viselni, az a homo christianus, az igazán keresztény ember, több már, mint homo sapiens. Ugyanis minél inkább növekszik valaki hitben, emberségben, minél inkább egyéniséggé válik, és a tömegből csak egy fejjel is kinő: annál magányosabb lesz. Az igazán nagy emberek nagyon magányosak; ők olyan gondolatokat, érzéseket, vagy olyan fájdalmakat, kínokat, szenvedéseket hordoznak magukban, amit senkivel nem tudnak megosztani.

Magányos óráinkban, éveinkben, kínjainkban van olyan porció, amelyet nincs jogunk a másik vállára, hátára, a másik zsebébe, szívére áttenni. Az a tied, mert nekem és a másiknak is megvan a magáé. Még a feleségemre sem tehetem át, mert neki is megvan a magáé. Például nem ülhet be velem együtt a fogorvosi székbe, legfeljebb az előszobában gondolhat rám szeretettel, hogy már zúg a gép, mennyire fájhat szegénynek, ez az ő porciója. A halálom óráján foghatja a kezem, ha éppen beengedik a kórházba, mellém, ülhet, de az én halálom az én porcióm, és nem az övé.

Sok házasságot láttam már tönkremenni a helytelen „porciózáson”, mert nem számoltak a legalapvetőbb szabállyal: segíts a kereszthordozásban, de a magad porcióját magad vidd, különben tönkremegy a házasságod! Összeroppan az egyik, míg a másik nyargal mellette. Erre nagyon vigyázzunk.

Ismertem két egyedül élő embert, Zsiga bácsit és Piroska nénit. Egyedül éltek - mégsem boldogtalan magányosságban!

A magányosság éppen karácsonykor a legnehezebb. Ez a Zsiga bácsi nagy kiránduló volt és hosszú éveken át azzal töltötte a karácsonyt, hogy már kora délután vette a hátizsákját, minden zsebébe diót, mogyorót, mazsolát tett. Nagyon szerette a Börzsönyt, nekivágott a hegyeknek, és míg be nem esteledett, járta a vidéket. És szórta a mogyorót, a mandulát, a finom csemegéket a mókusoknak, ez volt az ő karácsonya. Aztán eljutott egy kis keresztig - s noha protestáns ember volt, meggyújtott ott egy gyertyát, szépen letérdepelt, elmondta azt az imát, amit az édesanyjától tanult, majd hazaballagott, és békességgel lefeküdt. Egyszer azt mondta: Nem hiszem, hogy valakinek, valaha olyan szép karácsonyai lettek volna, mint nekem éveken át.

Piroska néni úgy töltötte minden karácsonyát, hogy kora délután kiment a temetőbe, minden rokona sírját gallyal földíszítette, meggyújtott egy-egy gyertyát. Délután bement az elfekvő kórházba és a betegekkel töltötte a szent estét. Utána hazament, békességgel lefeküdt. Bizony szép, szentséges szent délutánja és estéje volt.

Nem rakta a maga porcióját sem Zsiga bácsi, sem Piroska néni másra, de örültek a mókusok, és egy elfekvő kórházban már remegő szívvel várták Piroska nénit azok, akiket más senki, csak ő - úgy hívták, Isten angyala - látogatott meg.

Nemrégen azt kérte tőlem valaki levélben: Tessék már nekem megírni, hogyan válik egy ember magányossá? Miért van az, hogy az egyik nem magányos egyedül sem, a másik pedig még nagycsaládban is az. A válaszom: kétféleképpen. Először úgy, hogy valaki nem tanulja meg, már gyermekkorában az interperszonális kapcsolódást, az én-te viszony kialakítását. Miért nem? Mert nem tanították meg rá.

Bizony, sok édesapa, édesanya nem tanítja meg szeretni a gyermekét. Hát azt is tanítani kell?! Igen, de nem úgy, hogy a gyermek azt látja: az apa itt, az anya ott, a nagymama amott ül, morognak, csattognak, vívnak vagy hallgatnak. Ez a gyerek nem tud majd én-te viszonyban élni, mert nem tanulta meg. Állandóan növekvő zavarban lesz az emberek között, egyre inkább bezárkózik magába, nem tud, pl. beszélgetést kezdeményezni, mert azt nem tanulta meg. Gyerekkorban kell, az első három évben. Ha nem, akkor talán egy életen át nem tanulja meg. Halálosan vágyódik rá, hogy az emberek szeressék, de ő nem tudja kimutatni a szeretetét. Dobog a szíve a fájdalomtól, hirtelen nedves lesz a tenyere az izgalomtól, kiveri a verejték, de nem tud megszólalni, pedig úgy szeretné, ha szeretnék. Ady Endre írja: “Szeretném, ha szeretnének”.

Ezek a fajta emberek egyre inkább bezárkóznak magukba, szeretnének kitörni, de már nem tudnak. A végén már semmiféle olyan helyre nem mennek el, ahol lehetőség adódna az ismerkedésre. Ők már végképp elmagányosodott, szinte beteg emberek.

Bár megmutatná a Szentlélek nekünk, hogy kik ők, ne riadnánk meg szomorú arcuktól, az első percben elutasító, merev ma­gatartásuktól, mert ez csak álarc; belül sírnak, S.O.S. jeleket küldenek! Micsoda új szolgálatunk volna, ha felismernénk őket, segítenénk levetni nekik magányosságuk rájukrozsdállt páncélját!

Aztán van egy másik fajta ember, ennek a fordítottja, aki szenved a magánytól, és hogy eloszlassa, egyebet sem tesz, mint szaladgál, nyüzsög, egyfolytában beszél. Az egyik befalazódik önmagába, a másik pedig folyton kitör önmagából, beletör mások életébe, és mondja, mondja, mondja… ők azok a drága lelkek, akik a maguk porciójából csomózott batyut belerakják a másik nyakába, zsebébe, idejébe.

Látszólag kétféle mentalitás - de az eredmény ugyanaz. Aki nem teremt kapcsolatot a többiekkel, az elszigetelődik - de az is, aki mindenkinek a nyakán lógna, mert őt meg elkerülik. Jaj, jön már a Julis néni, mondja a magáét…, fiam gyorsan csukd be az ajtót, ha csöngetnek, nem vagyunk itthon. - Így van? - Így! Hát akkor mit csináljon az a magányos, aki elfalazódott, mit csináljon a másik, aki már nem is tud hová fordulni, mert mindenki fut előle?

Mohácson szolgáltam néhány nappal ezelőtt. Az esti evangélizáció után azt mondja a mohácsi lelkipásztor:

- Bandi bácsi, volna itt néhány ember, aki négyszemközt szeretne beszélgetni veled.

- No - mondom - ez tizenkét óráig is el fog tartani… - Kicsit bizony riadtan néztem a beszélgetés elé, fáradt voltam, hiszen előtte már Decsen, Pécsett, meg nem is tudom hol hirdettem az igét.

Bejött egy kedves lélek és hozza a könyvecském, a ”Magunkról magunknak”-ot és azt mondja nekem:

- Tessék már dedikálni - nagyon szimpatikus arcú fiatalember volt, úgy láttam, ragyog a szeme. Elkapott a kíváncsiság és megkérdeztem tőle:

- Mi az, ami tényleg mondott valamit magának?

Azt felelte: - Amit a tameionról tetszett írni. - Hivatkoztam ott erre a textusra: „ Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobába, Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” (Mt 6, 6)

…És tanultam valamit, amire föl se figyeltem, amikor a könyvet írtam. Lám, érdemes Mohácsra elmenni. Azt mondta az illető:

- Mióta ezt gyakorlom, amit Bandi bácsi tanácsolt a könyvben, nekem mindig megfizet az Isten.

Kérdem: - Mit csinál?

- Megfizet! - Ez a nagyon magányos valaki így folytatta: - Úgy győztem le a magányosságomat, hogy komolyan vettem, amit a könyvben olvastam. Elkezdtem meditálni a könyv végén lévő meditációt mindennap, elolvastam, behúztam az ajtómat, behunytam a szemem, csöndben voltam, bementem a tameionba, mert azt írta, hogy bennünk is van egy zárt kamra. És tetszik tudni, hogyan fizet nekem ilyen csöndes félóra után az Atya? Úgy, hogy előtte halálosan magányosnak éreztem magam, egyedül a családban, munkahelyemen. De mióta a taimeonból lépek ki, ebből a jó, finom csöndből, valahogy másképp néznek rám az emberek. Egyszer abban a csöndben azt kaptam, hogy menjek a lelkészhez. Elmentem, rögtön munkát, szolgálatot adott, azóta szolgálok. Szolgál, látogat, már ő a kezdeményező, mert nem a lakásából lép ki, hanem a tameionjából, a lelke mélyéről, ahol az Isten fizet neki vigasztalással, kiemeli depressziójából, szolgálni küldi.

- És - meséli tovább - most ha érzem, hogy olyan nyüzsgő állapotban vagyok, amikor régen másokat zaklattam, akkor is elindulok, mert Miska bácsi kér, hogy menjek látogatni - de közben imádkozom a református böjtért.

Kérdem: - Hogyan böjtöl? Azt feleli: - Szóböjtöt tartok.

Ugye, miket tanul az ember Mohácson! Inkább hagyom a másikat beszélni! Nem dugom a porciómat a másik zsebébe. Így fizet az Isten.

Áldom az Urat, hogy nincs hiábavaló út! Valamit írtam, és valaki mondott a saját írásomról olyan valamit, hogy majd elsírtam magam; sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb, mert bele kellett volna írni a könyvembe, mert ez így igaz, így kerek és így egész.

Nagyon sok magányos ember él közöttünk és mellettünk! Vannak, akik családban, páros magányban, vagy kollektív magányban élnek - mert egy nagy tömegben is lehet valaki magányos. Nézzetek meg egy metrólépcsőt, azt a sok komor arcot, egymás hegyén-hátán, és mind magányos, szomorú, magába roskadt. Nézzétek a panel méhkaptárakat Budapesten: mennyi magányos, befalazott ember a betondzsungelben! A szom­szédjának a nevét sem tudja, úgy halhat meg, hogy - bocsánatot kérek - csak a szagáról tudják meg, ha nem törik rá idejében az ajtót.

Egy nagy bölcsességet szeretnék az Olvasóra bízni: ha egy magányos ember nem akar magányos lenni és az emberek felé, keresgél, csak önmagára fog találni, és újra bezárul a kör. De ha Isten felé indul a tameionon keresztül, akkor emberekre talál. Nem lehet az Úr Istent kikerülni, ha nem akarok magányos lenni! A magányosság egyetlen gyógyszere nem az ide-oda nyüzsgés - hanem Isten. Isten nélkül magányos mindenki. Embert keresel? Előbb Istent keresd a tameionodon keresztül. Ha egyszer elindulsz Isten felé, emberekre találsz, mint az a mohácsi fiatalember.

Tehát ha magányosan érzed magad - és ki ne érezné magát időnként annak? - fogadd meg a mi Urunk Jézus Krisztus szavát: “Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba (egészen odáig), ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban, az Atya pedig, aki látja, amit titokban teszel (ez a tett a legnagyobb tett, amit lehet tenni), megfizet neked”.

Mivel fizet? Nem leszel többé magányos.