Ahogyan gyarapodik a föld lakossága, úgy növekszik az emberek magányossága! Furcsa ellentmondás, de így van! A tömbházak lakói bizonyíthatnák legjobban, hogy az egymás mellett élő emberek is lehetnek magányosak. Lehet-e emberi kapcsolatokat, barátságokat építeni – tehetnénk fel a kérdést? Egy bizonyos határig (ideig) talán lehet, de tartós emberi közösség nem jöhet létre, addig, amíg Istennel sincs rendezve kapcsolatunk.

Egy lelkész minden erejét felemésztették a rázuhanó anyagi és családi bajok, betegségek és a rengeteg „kapálás”. Szinte agyon lapították a terhek.

Csak teste-lelke utolsó erőfeszítésével tudott már egy-egy szolgálatra készülni.

Egy este hiába húzta meg a kis templom apró harangját, nem jött senki, egy árva lélek sem az istentiszteletre.

Csak várt, várt a sűrűsödő szürkületben, hogy csak egy neszező lépést hallana, de süket csend vette körül.

Életem legszebb nyarait kis elemista koromban anyai nagyanyámnál, nagyapámnál töltöttem Szabolcsban. Ott kaptam - hiszem, hogy Istentől - életem első felnőtt barátját, az uradalmi tejeskocsist, aki megengedte, hogy felüljek mellé a bakra, tréfálkozott velem, sok mindenre megtanított, még a gyeplőt is szabad volt megfogni a marka mögött. Micsoda élmény egy kisgyerek számára! Nagyon szerettem Anti bácsit, mert mindig jó kedvű volt, mindig tudott valami vidám nótát, kedves tréfát, vagy találós kérdést. 

Ez a vidám ember egy napon nagyon komoly és csendes volt.

Csöngettek.

Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt női alak állt a kertajtó előtt. Feketében.

Szőrmekalapocskája alól kifehérlő haja árulkodott a koráról. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját.

Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok?

Csúnya volt, tömzsi és púpos is. A negyvennégyes év légibombázásai alatt vesztette el úgyszólván mindenét; így került hozzánk, a parókiára. Lakásunk jórészt üresen állt, a szuterénben húzódtunk meg apró gyermekeinkkel. Az volt az óvóhely. Ő egy parányi szobácskában lakott fölöttünk. Júlia testvérnek szólította mindenki. Méltán. Senkije sem volt, így lett sokunk testvére, munkatársa, helyettese, kisegítője; kis családomnak és egyházközösségünknek, a nagy családnak mindenese.

Csak ülök, és emlékezem. A holtakra - mint az öregekre. Sorra, ahogy eszembe jutnak. 

Lajosra, a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat.

Mert mi, maturandusz urak, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torz növésű és csúnya volt. Ő tanult. 

Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe - bennünket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt.

Az igaznak az emlékezete áldott... (Péld. 10,7)

Bezárt a hó a szobámba. Kint térdig ér, vagy még magasabban. Akik beszélgetni jöttek volna hozzám, otthon maradtak. Dermesztő a hideg. Metszőn fúj a szél. Ritka délután: egyedül vagyok. Csak ülök, és emlékezem. A holtakra - mint az öregekre. Sorra, ahogy eszembe jutnak.

Lajosra,

a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat.

Mert mi, maturandusz urak, udvaroltunk.

„Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaid gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és holtak fölött.

Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél – kezed összekulcsoltad – és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e?

Negyven évi lelkigondozói szolgálatom alatt hányszor és hányszor hallottam őszülő fejű, valamikori gyermekektől: - Óh, hányszor beszélt az édesanyám vagy édesapám nekem Jézusról, és én hallgattam, mert úgy illett; vagy talán azt mondtam, hogy papa ne prédikálj, vagy mama ne lelkizz! Bár élnének, úgy szeretném nekik megmondani, hogy már én is olvasom az evangéliumot és nekem is van bibliám! 

A magvető az Igét hinti.

Hogyan lehet kérni?

— Üresen. Megüresedett élettel. Ahogyan teli üvegbe sem lehet új folyadékot tölteni, “teli” életbe se hatol be a Szentlélek.

— Úgy adja csak magát, mint az élet legfőbb értékét. Aki ennek, és így kéri. És kész szolgálatába, vezetése alá állani. Ráadásul, “desszertnek” nem adja oda magát.

— Csak úgy lehet kérni, hogy kérés és megköszönés után nem várok semmiféle “bizsergésre”, hanem tüstént kész vagyok a szolgálatra.

Az egyik ABC-ben akartam venni valamit. Zárás előtt már csak egyetlen kassza volt nyitva. 

Hosszú sor toporgott, morgolódott előtte. Elibém préselődve szálegyenes, ápolt öregúr szorongott, kezében a drótkosárral, benne némi vacsorára valóval.

A gyötrött arcú pénztárosnő úgy csapkodta a billentyűket, számolt, mint aki gépe csattogó alkatrésze.

Fel sem pillantva, szögletesen, villámgyorsan, de láthatóan ereje végére érve lökdöste tovább a leblokkolt kosarakat.

Nevetve mesélte valaki, hogy beutalták egy vidéki üdülőbe, s egyik hajnalon nagy jajgatásra ébredtek. Lesiettek a kertbe, ahonnan a jajgatás hallatszott. Az eléjük táruló kép tragikomikusan festett.

Két atyafi kimaradt , és éjjel alaposan felönthettek a garatra. Hazajövet zárva találták az ajtót. Az egyik szépen leült a kertajtó küszöbére, és búsan nekidőlve az ajtónak bóbiskolt.

„…és növekedjetek az üdvözítő Jézus Krisztus ismeretében” (2Pét

3,17/b) 

Ahogyan vannak szellemileg fogyatékos emberek, ugyanúgy léteznek lelkileg kiskorúnak nevezhető keresztények is. Pedig Jézus már életében felkínálta a lelki növekedés feltételeit. Jézus mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35). 

Aki már járt valaha az Őrbottyáni Egyházi Gyermekotthonban, az ott látottakat sohasem felejti el.

Megvallom, sohasem mertem volna a lelkészséget vállalni, és hosszú évtizedeken át végezni, ha nem ilyenek volnának az Isten élvonalbeli szolgái, akár az Ó, akár az Újtestamentumban. Olykor éppen az ejt bámulatba, hogy Isten nem angyalokkal, hanem ilyen Illés-félékkel viszi végbe a maga üdvtervét. Mert akárhogy is szépítenénk, ez az Illés bizony lelkileg összeroppant. Ma így fogalmazna egy pszichiáter: súlyos depresszióba esett.

Miből lehet erre következtetni?

Pál, a megfáradt, sok gyülekezetet alapított öregember, aki igazán szeretett volna száz százalékos keresztény lenni, azt mondja: Nem mintha már elértem volna mindazt, vagy már célnál volnék, de igyekszem. 

IGYEKSZEM! “Igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus.” 

Pál nem szégyelli leírni ezt a szót, hogy ő még nem érte el, még nincs egészen készen, noha apostol.

Mikor Jézus először kér valami szolgálatot valakitől, nem szokott nagy dolgot kérni. Bár legkisebb kérése is ha valaki teljesíti döntővé válik a kérést teljesítő életében. Lehet, hogy valakitől ma csak annyit kér: mától kezdve ne hagyd ki a Miatyánkból: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Sőt: így mondd: amiképpen én is megbocsátok. 

„Ő pedig az egyik hajóra szállva, amelyik Simoné volt, kérte, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól.

Zsiga bácsi a tőle megszokott pontossággal összehajtogatta a Népsportot és a konyha asztalának megszokott helyére igazgatta. Rendszeretetéről volt híres a bőrgyár portáján is, ahol kapuskuckójában még a kulcsok is rendeltetésük szerint ábécésorrendben lógtak a szögeken.

Ahogy felnézett a konyhaablakon át éppen a szemben lévő lakás ablakára látott, ahonnan egy 25-ös villanyégő rőttes fénye derengett ki a keskeny udvarra.

 Igehirdetésének egyik mondata hozott ide. 

– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat. 

– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!? 

– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani. 

– Igen.

„….a beszédek, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet”. (Jn 6,63/b) 

Van démoni beszéd, de démoni hallgatás is. Beszélnünk kell, de nem mindegy miről és kiről. Jézus soha nem beszélt másokról, távollevő személyekről. Ő emberekkel beszélt, embereknek. Ha Jézusról kellene beszélnünk, hallgatunk. Távollevő emberekről csak jót volna szabad mondanunk, de mi nem ezt tesszük. Ettől akar Jézus bennünket megszabadítani! 

„Ördögöt űzött ki, amely néma volt.

A második világháború idején Gyökössy Endre lelkész családjával a lakásuk alatt lévő alagsorban talált 

védelmet a bombázások idején. Akkoriban nem volt ajánlatos már alkonyatkor sem az utcán járni. 

Egy kis élelmiszerért az embert meg is ölhették. Egyik este Szabó néni állt az alagsor keskeny bejáratánál.

– Áldás, békesség! – köszöntötte a családot.

A lelkész kertje hűvös sarkába húzódva olvasgatott, amikor 

hirtelen ott állt előtte Laci, fia gyermekkori barátja, azóta 

kétgyerekes mérnök.      

- Áldás, békesség! Bocsánat, ha zavarom, nyitva volt a kapu. 

Ide mindig bejövök, mint régen.

- Ennek örülök Laci, mindjárt jön a fiam.

A látogató lezökkent a másik kerti székre és olyan mélyet sóhajtott,

 hogy az idős lelkész akaratlanul megkérdezte:

- Sokat dolgozol?

Kettőt csöngettek. Ismerte jól ezt a kettős, rövid berregést. Csak Janó, öreg barátja lehetett. Félretolta az írógépet, amelyen a vasárnapi igehirdetését kalapálta. Amíg megnyomta a kapunyitó-gombot, sóhajnyi fohásszal türelmet kért Gazdájától, hogy hatodszor is végig tudja hallgatni barátja gázolásának történetét s hogy végre valami gyógyító szót mondhasson neki, különben a zárt osztályra kerül.

„….a beszédek, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet”. (Jn 6,63/b) 

Van démoni beszéd, de démoni hallgatás is. Beszélnünk kell, de nem mindegy miről és kiről. Jézus soha nem beszélt másokról, távollevő személyekről. Ő emberekkel beszélt, embereknek. Ha Jézusról kellene beszélnünk, hallgatunk. Távollevő emberekről csak jót volna szabad mondanunk, de mi nem ezt tesszük. Ettől akar Jézus bennünket megszabadítani! 

„Ördögöt űzött ki, amely néma volt.