Küldetés. Keresztény körökben gyakran emlegetett, még gyakrabban félreértett fogalom. Amikor küldetésről beszélünk, legtöbben a nagy misszionáriusokra gondolunk, akik ezreknek, vagy tízezreknek prédikálnak. De ki fog Jézusról beszélni a rokonoknak, szomszédoknak vagy éppen a hontalanoknak? Miért gondoljuk mindannyian azt, hogy a lelki életben vannak alacsonyabb és magasabb rendű szolgálatok? 

Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz: „Kelj fel, menj dél felé a Jeruzsálemből Gázába vezető, amely néptelen.” Ő felkelt, és elindult. És íme, egy etióp férfi, a kandakénak, az etiópok királynőjének udvari főembere, aki a kincstára fölé volt rendelve, és Jeruzsálemben járt fent Istent imádni, visszatérőben hintóján ülve olvasta Ézsaiás prófétát. Ezt mondta a Lélek Fülöpnek: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a hintóhoz.” (ApCsel 8,26-39) 

Az ötvenes években, a személyi kultusz ide­jén hazánkban még a szót se igen lehetett kimondani, hogy evangelizáció. Sokan úgy gondoltuk, hogy az ajtó becsapódott, valami lezárult. Ám akkor Isten megnyitotta azt a másik ajtót, amiről azt mondja a Jelenések Könyvében: „Íme nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be” (3,8). Ez volt az „egyszemélyes szolgálat”, a Fülöp-szolgá­lat, amikor nem háztetőkről hirdettük az Igét a tömegeknek, hanem egy ember egy embernek. Azután az egy ember megint egy embernek és szentséges szent láncreakció­val megindult valami. Lassúbb szolgálat ez, de hadd merjem hozzátenni: mintha eredményesebb lenne. 

Én magam 1952-ben a betegágyon, egy nagyon súlyos műtét után, éppen csak túlél­ve a halálomat, hálát adva Istennek a visszakapott életemért, kaptam ezt az Igét, Fü­löp történetét. Ezért nagyon kedves nekem. Akkor aláhúztam a Bibliámban: „Menj oda és csatlakozz!” És 52-ben erre a parancsra vállaltam az „odamenő” lelkigondozást, ezt az egyszemélyes Fülöp-szolgálatot. 

Fülöp nem volt különösen ismert ember. Diakónus volt, azaz a szeretet-szolgálatban vett részt: megterítette az úr asztalát, özve­gyeket és árvákat istápolt. Hét diakónust választottak az apostolok, hogy legyenek se­gítségükre. Fülöp egy volt ezek közül. 

Egyszer ez a Fülöp valamiképpen titokzatos dolog ez lelke, lénye mélyén hallotta Isten Szentlelkétől, hogy menjen el Samáriából a Gázai útra, ami Jeruzsálembe vezet, mert ott valakit meg kell szólítania. És Fülöp elindul. Nagy út az. Tiszteletreméltó dolog, hogy valaki egy belső-felső hangnak engedelmeskedve elindul, megtesz, ki tudja, hány kilométert, odaáll az útra és tudja, hogy az a Lélek, Aki őt erre biztatta, majd megmondja, mit kell cselekednie. 

Nem olyan könnyű megszólítani egy idegen embert! Fülöp azért tudta a hintóján arra menő etióp főembert megszólítani, mert őt előbb Isten Szentlelke szólította meg. 

De ki volt ez az idegen ember? Valami Isten után vágyakozó etióp kincstárnok. A régészek meg a kortörténészek azt mondják, hogy abban az időben egy afrikai királynőnek nem lehetett más az udvari főkincstárosa, csak eunuch, egy megférfiatlanított férfi, tehát nyilván lélekben is sérült. Nem volt könnyű az élete. Valahol hallotta, hogy van egy különös Isten, aki nem bálványisten, hanem Lélekisten és ő vágyott erről, Istenről valamit hallani. Anyagilag megtehette, nagy úr volt. Hintóján elindult Jeruzsálembe és ott, mondjuk a nagytemplom iratterjesztésében, vett egy tekercset. Nyilván ó-testamentumot, egy Ézsaiás-tekercset. 

Ült a hintójában, olvasta Isten Igéjét és egyszer csak látja, hogy az út szélén, talán egy pálmafának dőlve, álldogál valaki. Az a valaki Fülöp volt, aki Isten Lelkétől ihletve úgy érezte, ezért kellett neki odamenni. Fölszólt a hintóra, hogy „Érted-e, amit olvasol?” 

Az etióp nem sértődik meg. Gondoljunk arra, ha valaki ránk szólna a villamoson mellettünk, a kezünkben lévő könyvre mutatva, hogy „Mondja, kérem, érti maga, amit olvas?” Azt hiszem, odakapnánk a fejünket, és azt felelnénk: „Mi köze hozzá, vagy miért kukucskál bele a könyvembe?” Tehát egyáltalán nem olyan nyitott szívvel és lélekkel fogadnánk megszólíttatásunkat, mint ahogyan tette ezt az etióp ember. 

Fülöp nem azt kérdezte, hogy „Na, hova, hova, Etiópiába? Sose jártam Etiópiában, szép ország az?” - Szép mai kérdéseket le­hetett volna feltenni: „Milyen emberek lakják; melyik városba megy; hegyes vidék-e?” Ugye, ilyen sablonosokat kérdezünk? Ilyen bájcsevegés a beszédünk. 

Isten Szentlelke mindig a lényeget kérdezi. Fülöp úgy érdeklődött, hogy az nem volt bántó. Az Igét, a lényeget kérdezte. Isten Szentlelke ad egy finom hallást, segít a tapintatos fogalmazásban: tudjak úgy kérdezni, hogy a másik ne tudjon mást mondani: 

„Hát hogyan érteném? Segíts, magyarázd meg, mondd meg, miről van szó?” Az a főember valóban örült neki, hogy végre beszélhet valakivel. Megkérte a diakó­nust, hogy üljön mellé és beszéljen. És mivel a Szentlélek „intézi” a dolgokat: nem bájcse­vegés van, hanem Fülöp Jézust hirdeti. Isten Szentlelke mindig Jézusról beszél. 

Nagyon árva lett a XX. század embere. Pedig van már mit ennünk, van pénzünk, lakásunk. Mi nincs nekünk? Emberünk nincs. Akit meg lehet kérdezni, aki odaül mellénk, aki nemcsak feleslegesen fűzi a szót, hanem megkérdezi: „Értetted, miről volt szó? Meghallottad Jézus szavát?” 

Odaült mellé. Bennünket mindig fenyeget az a kísértés, hogy valakinek fölibe kerekedjünk, hogy mi legyünk a nagyokosok, a bölcsek. Majd én megmagyarázom! Oh, te kis bugyuta, hát honnan is tudhatnád, hogy miről szól az Ézsaiás-tekercs! Ám Fülöpben semmi „rámenősség”, semmi agresszió nincsen. Nem akar tudásával kérkedni. Ő „csak” hirdeti Jézust. 

Hosszú utat tehettek meg egyszer kikerestem térképen, van egy kis erecske ott, valahol az etióp határon, és a főember megkérte Fülöpöt: Keresztelj meg! mi az akadálya, hogy megkeresztelj? Nem Fülöp tukmálja rá a szentséget, hanem a főember önként, magától szeretne Jézus Krisztus követője lenni. Régi hagyomány azt tartja, hogy ő lett az első keresztyén Etiópiában, ő alapította meg a kopt egyházat. 

A kereszteléssel kapcsolatban Fülöpnek egy feltétele van: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet”. Az pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia”. Ennél csodálatosabb (és rövidebb) hitval­lás nincs: Hiszem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia! Az úrasztalnál sem kérdez Ő mást: „Szeretsz-e engem, hiszed, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás? Akkor jöjj ide!” 

Sok ember azért nem élte még át a Szentlélekkel való telítettséget, mert annyira tele van valamivel, hogy már nem fér bele más. Úgy menjünk Hozzá, hogy „Uram, vedd el most azt ugye tudod, hogy mit? Nem is fogalmazom meg, Te úgyis tudod, mit kell tőlem elvenni: vedd el, vedd ki belőlem, és add helyette a Szentlelkedet, hogy meghalljam azt is, amit füllel nem lehet, megértsem azt is, amit ésszel nem, csak szívvel lehet megérezni; add nekem a Te Szentlelkedet!” 

Utána köszönd meg és menj békével, mert bizony megígérte, hogy aki hittel kér, az kap, és pecsétünk is van erre: a Szentlélek maga. „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.” (2Kor 1,21-22)