„….a beszédek, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet”. (Jn 6,63/b) 

Van démoni beszéd, de démoni hallgatás is. Beszélnünk kell, de nem mindegy miről és kiről. Jézus soha nem beszélt másokról, távollevő személyekről. Ő emberekkel beszélt, embereknek. Ha Jézusról kellene beszélnünk, hallgatunk. Távollevő emberekről csak jót volna szabad mondanunk, de mi nem ezt tesszük. Ettől akar Jézus bennünket megszabadítani! 

„Ördögöt űzött ki, amely néma volt. Mikor pedig kiment az ördög, megszólalt a néma, és a sokaság elcsodálkozott” (Lk 11,14) 

Egyszer arra kérte lelkészét valaki, hogy adjon neki már valami jó tanácsot, mert azt veszi észre, hogy ahogy öregszik, egyre fecsegőbbé válik, s már-már mindenki kerüli. A párja fél órával hamarabb ment aznap is a munkába, előle, de az ajtóból még visszaszólt: a többit írd le, ha hazajövök, majd elolvasom. 

Nos, nem hinném, hogy huzamosabb időre, hasznunkra válnék bármiféle jó tanács is. Nyelvünk körül - úgy érzem - nagy baj van, s igazán csak Jézussal kezdhetünk vele valami újat. Egy rádiójátékká dramatizált bulgár novellában hallottam ezt a döbbenetes mondatot: Nem víz özönben pusztul el ez a világ , hanem szóözönben. 

Tragikomikusnak tarthatná valaki, hogy éppen ún. szó-székről, és nem is kevés szóval hadakozik valaki a szóözön ellen. 

De ha van gyógyító, saját vér injekció, a Lélek gyógyítóvá teheti még a szót is a szóözön ellen.  

S szükségünk van a gyógyulásra, vagy: megújulásra, mert: 

- Minél több a szó, annál kevésbé értjük egymást, még akkor is, ha egy nyelvet beszélünk. Új Bábel van születőben, ahol a szó már nem kifejezi, hanem eltakarja gondolatainkat. Ezen csak a nyelvet is megújítani akaró Lélek tud segíteni, ha kérjük, s ha mi is akarjuk. 

- Aztán egy új rémület született, félelem a világszennyeződéstől. „Saját bűzünkbe és szennyünkbe fulladunk bele” - mondta egy japán delegátus egy kongresszuson nemrégen. - Hadd, tegyem hozzá, ha ugyan nem fulladunk még hamarább meg a szóözönbe, amely egyre bűzösebb is. 

Ismerek egy érzékeny lelkű és fülű valakit, aki munkahelyről munkahelyre menekül, az egyre trágárabb és piszkosabb beszédmodor elől. De meddig és hová menekülhet, ha emberek között kell megkeresnie a kenyerét? 

- Nemcsak egyre több és egyre piszkosabb az emberi szó, hanem egyre gonoszabb is. Mert minden kiejtett emberi szónak töltete van! - Egyiké gyógyító, a másiké megbetegítő töltet. Sőt, van szó, amely halálba kergető! 

A szó töltete pedig a gondolat. 

A gondolat pedig - a lényegem. Az én vagyok! 

Einstein egyik utolsó, 1948 áprilisában elmondott próféciájából idézek: „Az igazi probléma az emberi szív és az emberi gondolat mélyén rejlik. Ez pedig nem fizikai, hanem erkölcsi probléma. Egyszerűbb a plutónium összetételét megváltoztatnunk, mint egy emberben a gonosz szellemiséget. Ami engem megindít, az nem az atombomba ereje, hanem az emberi gonoszságé - annak robbanó-ereje. Sajnos az emberi tudomány jobban fejlődött az emberi lelkiismeretnél.” 

„Az Isten nevében kérem - ha hisznek Benne -, vegyék ezt komolyan! Uralkodjanak magukon és kötözzék meg a tudomány felfedezéseit, mert ha nem, mindnyájan elveszünk!” 

Uralkodjunk magunkon? Lehetséges-e ez, Isten Lelke belső uralma nélkül? 

Nem csodálkoznék, ha most arra gondolnál, hogy ha a te beszéded piszkos és gonosz töltetű volna, akkor most nem ezt olvasnád. 

Rendben! Magamról beszéltem. 

De merjük egyszer végiggondolni, mi „tisztabeszédűek” és „jó töltetű” szavakat mondó tanítványai az Úrnak, miről beszélünk? 

Egy német lelkész-pszichológus tanulmányát olvastam, aki gyülekezetről gyülekezetre járva, zsebébe rejtett stopperórával mérte, hogy istentisztelet vagy bibliaóra után miről beszélnek a hívek. Tanulmánya summája: beszédük időtartama négyötödében magukról vagy egy jelen nem lévő atyafiról ejtettek szót.  

Ígérem, nem ismétlem meg a kísérletét, nincs is stopperórám. Inkább elhiszem neki és azt is, hogy eredménye nemzetközi. „Talán” még itt is érvényes. 

Pedig… 

Nos, pedig gondoltunk-e valaha arra, hogy Az, Akinek a nevéről kereszténynek nevezzük magunkat, soha nem beszélt másoknak egy jelen nem lévő emberről. Jézus mindig emberekkel és embereknek beszél, és nem egyik emberről a másiknak. 

Pedig milyen soha vissza nem térő alkalom kínálkozik effélére, amikor egy éjjel hozzálopakodik Nikodémus. a nagytanács tagja! Micsoda alkalom - hogy csak úgy mellékesen - kikérdezze, hogyan vélekedik Nikodémus Pilátusról, Kajafásról. Vagy megkérdezze: adott esetben számíthat-e Arimathiai Józsefre? Vagy miként vélekedik a szadduceusok és a farizeusok közötti feszültségről? 

Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy megbírálta vagy kiértékelte volna egyik tanítványát a másik előtt. Még Júdást is úgy szólítja áruló csókja előtt: - barátom! 

Egy esetet azonban tudok: János evangéliuma 2. fejezetében, amikor Péter János élete felől érdeklődik Jézustól. Ő így utasítja rendre: mi közöd hozzá - te kövess engem! 

Ha valahol nekünk is segítségért kell kiáltanunk vagy nyögnünk, ez a pont az! A kibeszélés miatt rengeteg keresztény házasság és testvér-barátság ment már tönkre, sőt közösségek oszlottak fel. 

Urunk Jézus, könyörülj és irgalmazz nekünk és tisztítsd meg a szívünket, gondolatainkat, szánkat, hadd kezdjünk újat Veled! 

Valaki azt is mondhatná, hogy éppen nem ez a baja, hanem az ellenkezője. Ha valaki megbánt vagy éppen depressziós a kedélyem, napokig, sőt hetekig hallgatok. Családom, környezetem inkább ettől szenved, sőt még én is a lelkem mélyén. Nos, ha van démoni szóáradat, akkor van démoni hallgatás is. 

Nem egy házasságról tudok, amely emiatt ment tönkre vagy bomlott fel. 

De mondhatnám azt is, ha a világnak azon a helyein, ahol most is dörögnek a fegyverek, a szemben álló felek vezetői beszélni tudnának és akarnának is egymással, akkor elcsitulna a harci zaj. 

Jézus nem egyszer - így olvassuk az írásokban - kiűzte az emberekből a „némaság ördögét” (Lk 11,14) 

Lehet, hogy ma valakinek itt és most - most és nem holnap, most, amíg ezt írom - azt kellene, sőt kell kérnie: Segítség, Uram, űzd ki belőlem a némaság ördögét, hogy démoni hallgatásaimmal, néma duzzogásaimmal ne fertőzzem magam körül a levegőt, és ne töröljem (e családom arcáról a derűt; a mosolyt! Újíts meg Uram, beszédedre. Hadd, kezdjem el, de Veled a megszólalást. 

Végül: Nemcsak démoni szóáradat és démoni hallgatás van, hanem van démoni álszemérem is: az, hogy Istenről, Jézusról hallgatunk még ott is és akkor is, ahol, és amikor beszélnünk lehetne. 

Ha ma arra kérném az olvasóimat: 

- Egy valaki takarítson ki egy otthonfekvő betegnél; 

- Valaki menjen el a kórházba xy-hoz friss húslevessel; 

- Valaki gyűjtsön adományt a szegényeknek; 

- S kérek valakit, hogy keressen fel egy embert és tegyen bizonyságot Jézusról. 

Az az érzésem, az első három kérésre tüstént lenne jelentkező. A negyedikben már nem vagyok biztos. Vagy mégis? De jó volna! 

Pedig egy-egy Jézusról vagy az Ő Lelkével ejtett szónak, hallatlan ereje van! Sokszor utólag tudjuk csak meg. 

Nem régen visszakerültem egy kórházi osztályra, ahol már feküdtem. A fiatal nővérke, ismerősen, kedvesen fogadott. 

- Én ismerem a bácsit - mondta -, amikor utoljára elment, megáldott, és az olyan jó volt. Tetszik tudni - tette hozzá halkabban -, nem volt egyházi esküvőnk. 

- Megáldottam? - kérdeztem kissé csodálkozva. 

- Igen - bólogatott lelkesen -, amikor elbúcsúzott tőlem, azt mondta: „áldás, békesség”. Szégyelltem is magam és örültem is. Hogy egy megszokott köszönésemet áldássá formálta át a Lélek. 

Olvastam vagy, hallottam - mindegy - de valahogy így történt: 

Új, komolyabb lelkész került egy gyülekezetbe és családlátogatásai során eljutott egy jómódú öregedő és betegeskedő egyháztagjához, aki korrekt udvariassággal fogadta. A lelkész rövid, ismerkedő pár mondat után lelkesen elmondta, ki az neki, Akiről ebben a gyülekezetben beszélni akar, és hogy mit jelent annak, aki Vele és Benne él. 

Mire házigazdája hirtelen felugrott, sebtében elbúcsúzott, mondván: most nem tud tovább rendelkezésre állni, de másnap felkeresi, és kisietett a szobából. 

A fiatal lelkész leverten távozott és biztos volt abban, hogy nem látja többé. 

De másnap már kora délelőtt ott volt nála tegnapi híve, s megvallotta: lelkésze szavai nagyon mélyen megrendítették, mert neki még személy szerint soha senki nem beszélt így Jézusról. Tegnap úgy érezte, menten elsírja magát, s azt mégsem akarta azért is futott ki olyan udvariatlanul. S most jött, hogy bocsánatot kérjen. 

Azt hiszem, nekünk kellene most (nekem is) bocsánatot kérnünk démoni álszemérmünkért. Kémi itt is s ebben is életünk, hitünk megújítását. Hogy elkezdhessük, vagy újra kezdhessük - de Jézussal - annak a továbbmondását (ott és amikor lehet), amelyről azt mondja a Gazdánk: „a beszédek, amelyeket én mondtam néktek, Lélek és élet.”