Az egész egy szempillantás alatt történt, egy nagyon különleges pillanatban. Ahogy a pillanatok tovatűnnek, és helyüket átveszi egy másik pillanat, ez is csak úgy jött és ment. Azonban, ez a pillanat semmi máshoz nem hasonlítható. Mert az időnek ebben a szeletében egy ámulatos dolog történt:

Isten emberré lett. Mialatt a földi teremtmények mit sem sejtve jártak-keltek, az Istenség megérkezett. A menny megnyílt, és a Legdrágábbját egy asszony méhébe helyezte.

A minden hatalom birtokosa egy pillanat alatt törékennyé tette Magát. Ő, Aki áthatolhatatlan szellem volt, olyan testet vett fel, mely átdöfhető. Ő, Aki nagyobb volt, mint a világmindenség, embrióvá vált. Ő, Aki szavával tartja fenn a mindenséget, úgy döntött, hogy egy kamaszlány gondjára bízza Magát.

Isten, mint magzat. Anyaméhben alvó Szentség. Az élet teremtője átéli a teremtettséget.

Isten közel jött.

Nem fénycsóvaként jött, és nem is megközelíthetetlen hódítóként, hanem olyasvalakiként, Akinek az első sírását egy parasztlányka és egy álmos ács hallotta csupán. A kéz, ami először tartotta nem manikűrözött kéz volt.

Semmi selyem. Semmi elefántcsont. Semmi felhajtás. Semmi ünneplés.

Ha nem lettek volna a pásztorok, nem lett volna más fogadóbizottság. Ha nem lett volna az a néhány csillagfigyelő, nem lett volna ajándék.

Angyalok nézték, amint Mária kicseréli Isten pelenkáját. A mindenség ámulattal csodálta, amikor a Mindenható járni tanult. Gyerekek játszottak Vele az utcán. És ha a názáreti zsinagóga vezetője tudta volna, hogy Ki hallgatja a prédikációit...

Lehet, hogy Jézusnak voltak pattanásai. Lehet, hogy nem volt hallása és nem tudott tisztán énekelni. Lehet, hogy egy utcabeli kislánynak megtetszett. Tán még Neki is megtetszett a kislány. Lehet, hogy csontos volt a térde. Egy dolog azonban biztos: miközben teljesen isteni volt, teljességgel ember is volt.

Harminchárom évig ugyanazt érezte, amit te vagy én érzünk. Elfáradt. Náthás lett, izzadt, és bizonyára böfiznie is kellett. Talán még a feje is fájt. Ellen kellett állnia a rámenős nőknek. Ebben a megvilágításban gondolni Jézusra, hogy is mondjam, hát nem éppen illendő dolog, ugye? Ez olyasvalami, amit nem szívesen teszünk; kényelmetlen. Sokkal könnyebb kihagyni a megtestesülés emberi oldalát. Kitakarítani a trágyát a jászol körül. Eltűntetni az izzadságot a homlokáról. Úgy tenni, mintha soha nem horkolt volna, vagy nem fújta volna az orrát, vagy nem ütött volna az ujjára a kalapáccsal. Könnyebb így elfogadni. Ha az emberi oldalát elnyomjuk, és az istenit hangsúlyozzuk, akkor az távolivá és kiszámíthatóvá teszi Őt.

De kérlek, ne tedd ezt. Hadd legyen annyira emberi, amennyire csak akart. Engedjük be a világunk mocskába, mert csak akkor tud minket onnan kihúzni, ha ezt tesszük.

Hallgassuk csak Őt.

„Szeresd felebarátodat." Ezt olyan ember mondta, Akit a felebarátai megpróbáltak megölni.

„Imádkozzatok a titeket üldözőkért." Annak az ajkáról hangzott ez el, Aki nemsokára Istenhez könyörög majd, hogy bocsásson meg a gyilkosainak.

„Mindig veletek vagyok." Ezt az az Isten mondta, Aki egy szempillantás alatt megtette a lehetetlent, hogy számodra és számomra a lehetetlen lehetséges legyen. Egy szempillantás alatt történt. Egy pillanat alatt... a legjelentősebb pillanat alatt. Az Ige testté lett.

És lesz egy másik is. A világ meg fog látni egy másik szempillantás alatt végbemenő változást. Azáltal, hogy Isten emberré vált, lehetővé tette az ember számára, hogy meglássa Istent. Amikor Jézus hazatért, a hátsó ajtót nyitva hagyta, így mi is majd egy szempillantás alatt át fogunk változni.

Az első átalakulás a világ tudta nélkül ment végbe. Azonban a második nem így lesz. Legközelebb, amikor kimondod, hogy „egy szempillantás alatt", gondolj arra, hogy pontosan ennyi időbe fog telni, hogy ezt a világot átváltoztassa.

„Figyeljetek rám, mert titkot tárok fel előttetek: nem mindannyian fogunk meghalni, de mindannyian át fogunk változni! Mindez egy szempillantás alatt fog történni, amikor az utolsó trombitaszó felhangzik. Megszólal a trombita hangja, és akik korábban meghaltak, feltámadnak a romolhatatlanságra, az örök életre. Mi pedig, akik akkor még élünk, át fogunk változni." (1 Korinthus 15:51-52)

Max Lucado