Emlékezzünk...Kr.u.64. 07. 18.Rómában tűzvész pusztított, melyért Nero császár a keresztényeket vádolta. Megkezdődött a keresztényüldözés.

,,A mindig alázatos, görnyedt halász most kiegyenesedett, úgy, hogy magasabb volt a katonáknál, s egész alakja csupa tekintély. Tartásában sosem láttak ennyi fenséget. Mintha egy uralkodó vonult volna népe és katonái kíséretében. Mindenfelől hangzott a szó: "Íme, Péter megtér Urához." Mintha mindenki megfeledkezett volna arról, hogy a kínszenvedés és a halál vár rá. Ünnepélyes áhítattal, de békésen vonultak, mert érezték, hogy a Golgotán elszenvedett kereszthalál óta nem történt ehhez fogható esemény, és ahogyan amaz megváltotta az egész világot, ez megváltja ezt a várost.

Az emberek ámulva álltak meg útközben az aggastyán láttára; a hívek pedig kezüket a csodálkozók vállára téve, nyugodtan mondták: "Nézzétek, hogyan hal meg az igaz ember, aki ismerte Krisztust, s a szeretetet hirdette a világon." Azok pedig gondolatokba mélyedve mentek el, így szólván magukban: "Ez valóban csak igaz ember lehet!"

Útközben elcsendesültek az utcai kurjongatások és kiáltások. A menet újonnan épült házak s a templomok fehér oszlopai között haladt előre, amelyek csúcsa fölött alacsonyan feszült a csendes, kék égbolt. Szótlanul mentek, csak néha csörrent meg a katonák vértje, vagy hangzott fel az imádság moraja. Péter hallgatta, s arcán egyre nagyobb öröm sugárzott, hiszen tekintete alig bírta felölelni az itt lévő hívek ezreit. Érezte, hogy művét befejezte, s hogy az igazság, amelyet egész életében hirdetett, hullámként áraszt el mindent, s immár semmi fel nem tartóztathatja. S e gondolatra a magasba emelte szemét, mondván: "Uram, azt parancsoltad, hogy hódítsam meg ezt a várost, amely a világ fölött uralkodik, s én, íme, meghódítottam. Azt parancsoltad, hogy itt helyezzem el székedet, s én, íme, elhelyeztem. Ez már a te városod, Uram, s én immár megtérek hozzád, mert igen megfáradtam."

..................

,,Ugyanezen a csodálatosan szép estén egy másik katonai osztag a tarsusi Pál apostolt kísérte az ostiai úton Aquae Salviae felé...

Hosszú volt az út a vesztőhelyig, s már alkonyodott...

S eszébe jutott, hogy tanította az embereket a szeretetre, hogyan magyarázta nekik, hogy osszák bár el egész vagyonukat a szegényeknek, és ismerjék bár az összes nyelveket és minden tudományt, semmik sem lesznek a szeretet nélkül, mely nyájas, türelmes, nem cselekszik rosszat, nem nagyravágyó, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Íme, az ő élete abban telt el, hogy erre az igazságra tanította az embereket: Most pedig azt mondta lelkében: "Milyen erő állhat ellene, mi győzheti le azt? Hogyan nyomhatná el Caesar, ha kétszer annyi légiója, kétszer annyi városa, tengere, országa és nemzete volna is?"

S diadalmasan ment tovább, hogy elvegye jutalmát. A menet végre letért a nagy útról, s egy keskeny ösvényen keletnek, az Aquae Salviae felé vette útját. Az avarfüvet vörösre festette a nap. A forrás mellett a centurio megállította a katonákat, mert elérkezett a pillanat.

Pál azonban karjára vetette Plautilla fátyolát, hogy bekösse vele szemét, aztán tekintetét még egyszer utoljára, végtelen békességgel az örök esti fények felé fordítva imádkozott. Igen, elérkezett a pillanat, de ő látta maga előtt az alkonypír vonta széles utat, mely az ég felé vezet, s lelkében ugyanazokat a szavakat mondta, amelyeket korábban a teljesített szolgálat és a közeli vég érzetében írt meg:

"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nekem az igazság koronája."

,,...Így múlt el Nero, mint ahogy elmúlik a szélvész, a vihar, a tűzvész, a háború vagy a dögvész, Péter bazilikája pedig a Vaticanus halmairól ma is uralkodik a városon és a világon.

A hajdani Porta Capena közelében ma egy kis kápolna áll. Homlokzatán kissé elmosódott a felirat: "Quo vadis, Domine?"

Henryk Sienkiewicz: QUO VADIS /részlet/