„Most pedig Jahve, az én istenem nyugalmat adott nekem mindenfelől, mivel semmilyen ellenségem és senkitől semmilyen bántódásom nincs. Ezért, íme, azt gondoltam magamban, házat építek Jahve, az én istenem nevének…” (I. Kir. 5:4–5). Salamon király (Kr. e. 970–931) az ószövetségi hagyomány szerint ezekkel a szavakkal kezdett hozzá a jeruzsálemi Jahve-szentély építéséhez.

A templomépítés eseménye döntő jelentőségű volt az éppen megalakult izraeli királyság életében: a Jahve-vallás ezzel az aktussal emelkedett az állami vallás rangjára és vált az egységes izraeli királyság ideológiájának legfőbb közvetítőjévé.

A jeruzsálemi templom jelentősége – legalábbis az ószövetségi iratok tanúsága szerint – megmaradt a különálló júdai és izraeli királyságok idején is. A templom ezen időszak prófétai hagyományában a Jahve-vallás hívőinek egységét, összetartozását szimbolizálja, amely – a prófétai felfogás szerint – a politikai megosztottság ellenére is megmaradt.

A Salamon építtette templom majd négy évszázados fennállás után, Kr. e. 586-ban megsemmisült, az újbabiloni seregek támadásának esett áldozatul. Ez a támadás jelentette a júdai állam megszűnését is és a zsidók babiloni fogságának kezdetét.

Néhány évtized múlva azonban, amikor a perzsák megdöntötték az újbabiloni birodalmat, a Júda területére visszatelepült zsidó közösség felépítette az úgynevezett második szentélyt (Kr. e. 6. század vége). Ez majd hatszáz évig, i. sz. 70-ig a zsidó háború végéig állott fenn. Ekkor – mint ismeretes – a rómaiak hódoltatták a zsidókat.

A templom központ-szerepe a salamoni állam bukása után azonban már csak eszmei maradt. Jelentőségét a vallás életében viszonylag rövidnek számító salamoni időszak elteltével sohasem nyerte vissza.

A salamoni templom helye

Paradox helyzet, hogy az ókori zsidó, de a középkori mohamedán és keresztény hagyomány által is egyik leghíresebbként számontartott szentély pontos helyére vonatkozóan csak feltevéseink vannak.

Az ószövetségi hagyomány szerint Salamon a Mórija-hegynek nevezett magaslaton építtette fel templomát (II. Krón. 3:1). Ez a hely – az úgynevezett keleti domb – egyike azoknak a magaslatoknak, amelyekre az ókori Jeruzsálem épült.

Voltaképpen völgyek által határolt lapos fennsík, amely egy délen mintegy 100 méterre kiszélesedő, 500 méter tengelyű háromszöget alkot. Az itt létesült ősi jebúszi település nagyjából követte a domb természetes vonalát. Ez a terület volt az, amelyet – a várost birtokba véve – már Dávid is fővárosának szánt, és Dávid-városnak nevezett el (II. Sám. 5:7; I. Krón. 11:5,7).

Ugyanezt a területet (II. Sám. 5:6 és I. Krón. 11:4) még korábbi néven Cíjónnak nevezi; ez a név válik a későbbi prófétai hagyományban a város, majd a babiloni fogságban élő zsidó közösség szimbólumává.

Ez a hely a mai jeruzsálemi óváros délkeleti részén található, arabul harám as-sarífnak („a dicső szentély”) nevezik, és a mohamedánok szent helyeként tisztelik. Két igen jelentős kultikus objektum áll itt: egyik az úgynevezett szikla mecset (es-sakhra) kupolás épülete, amely egy nagy kiterjedésű, természetes sziklalap fölött emelkedik. Ettől az épülettől délre fekszik az al-Aksza („a távoli”, ti. Mekkától) mecset.

E két épület alapjai alatt kereshetők mind az első salamoni, mind a második szentély maradványai. Ebben egyezik a szakemberek véleménye. A templom pontos helyét illetően azonban már nem. A tudósok egyik csoportja szerint a salamoni templom a sziklamecset helyén épült volna, mások azonban úgy vélik, hogy a templom alapjai csakis a másik épület, az al-Aksza mecset alatt, vagy annak közvetlen közelében kereshetők.

Rekonstrukciós kísérletek

Arra vonatkozóan, hogy miként festhetett a Salamon által építtetett templom, hiteles ásatási adataink nincsenek; az eddigi rekonstrukciós kísérletek, így a ránk maradt leírások és a salamoni építkezések korából származó építészeti, stílusbeli analógiák alapján készültek.

A három leírás közül a legkorábbi (I. Kir. 5–7) Kr. e. 620–607 között keletkezett. Ezt a szöveget a Kr. e. 6. században átdolgozták. A szöveg első változata azonban Salamon korabeli források alapján készült, így adataiban megbízhatónak tekinthető.

Ez a templom építésének munkálatait, a templom méreteit, a helyiségek elrendezését és az épület díszítéseit írja le. A másik leírás (II. Krón. 2–5) a babiloni fogságot követően, tehát már a salamoni szentély lerombolása után keletkezett, szerzője viszont felhasználhatott régebbi leírásokat, köztük az előbb említettet is.

A harmadik leírás olyan szerzőtől származik, aki fiatal korában még látta a templomot, és később, emlékezetből írta le. Ezékiel ez a szerző, a babiloni fogság prófétai könyvei őrizték meg leírását. (Ez. 40–48). Közlése – noha az épület méreteit illetően eltér az ismert adatoktól – lényegében nem mond ellent a másik két leírásnak.

Ezek és a korabeli építészeti emlékek tanulmányozása alapján ma a tudomány a jeruzsálemi templomot az észak-szíriai szentély típusba sorolja, amelynek stílusa Mezopotámiából származott, és amelyet egész Szíriában és Föníciában ismertek. Az ószövetségi hagyományból ismeretes, hogy Salamon éppen föníciai kapcsolatait használta fel a királyi palota és a templom építésénél és díszítésénél. Nemcsak az építőanyagként szükséges, messze földön híres libanoni cédrus kitermelésére és szállítására kötött kereskedelmi szerződést Hirám türoszi fejedelemmel (Kr. e. 970–940 körül), hanem szakértő kézműveseket, építőmestereket is a föníciai városállamok területéről toborzott (I. Kir. 5; II. Krón. 2.). A templom bronz díszítéseinek, kultikus rendeltetésű bronztárgyainak elkészítője a türoszi fejedelem névrokona, a kézműves Hirám volt, aki nyilvánvalóan a hazulról ismert formakincset alkalmazta a jeruzsálemi templom munkálatainál is.

A templom belső elrendezése

A templom három, egymásba nyíló helyiségből állt. Az első terem az előcsarnok volt, amelybe kettős kapun keresztül lehetett belépni, és amely a szíriai szentélyek előcsarnokaihoz hasonlóan valószínűleg egybeépült az épület további részeivel. Az előcsarnok szélessége 20 könyök (kb. 10 m), hossza 10 könyök (kb. 5 m) volt, magassága nem ismeretes. Az előcsarnok előtt, a kapu két oldalán állt a Jákinnak és Boáznak nevezett két bronzoszlop, ezek magassága 18 könyök lehetett.

Az előcsarnokból egy cédrusfa ajtón keresztül lehetett a templom középső csarnokába, a héberül hékálnak nevezett terembe jutni. Ez a helyiség volt a templom legnagyobb terme: szélessége azonos az előcsarnokéval, hossza pedig ennek a kétszerese. Ennek a teremnek ismert a magassága is: 15 m. (A salamoni temploméhoz hasonló méreteket és arányokat találtak az észak-mezopotámiai Mári város királyi palotájának trónterméhez kapcsolódó szentély épületénél is, ami mindenesetre megerősíti az ószövetségi források szavahihetőségét.)

A hékálból a debirbe, más néven a „szentek szentjé”-be lehetett jutni. Ez a terem kocka alakú volt: szélessége, hossza s magassága egyaránt 10–10 méter. (A szíriai templomokban ennek a helyiségnek az alapja magasabb, mint a többié – valószínűleg így volt ez a jeruzsálemi templom esetében is). Ez az ablaktalan, egyetlen bejáratú terem volt a templom kiemelt része, itt helyezték el az istenszobrot, vagy az istenséget jelképező tárgyat. A jeruzsálemi szentély kultusztárgya az úgynevezett szövetség ládája (frigyláda) volt, amely az izraeli törzseknek Jahvéval kötött szövetségét jelképezte, és amelyet Salamon ünnepélyes külsőségek között, az építkezések befejezése után vitetett a szentélybe.

A láda jelentőségének kiemelését célozta a debir hátsó falának díszítése is: két egyforma, kb. 5 méter magas, aranylemezzel díszített faszobor, amelyek az egész hátsó falat beborították. A héberül keruboknak nevezett, ember alakú, szárnyas védőszellemek kétoldalt álltak a láda mellett, magasba emelt, illetve leeresztett szárnyaikkal védőn közrefogva a ládát. Valószínűleg azokra az egyiptomi föníciai stílusban készült védőszellem ábrázolásokra hasonlítottak, amelyek egyikét egy Arszlán Tásban talált elefántcsont-faragvány őrizte meg: ezen a gyermek Hóruszt fogja védőn közre két szárnyas szellem.

A templomot körben alacsonyabb helyiségek koszorúja vette körül három szintben, amelyből a főépületnek csak a felső része emelkedett ki. (Ezen a felső részen helyezkedtek el az ablakok is, amelyeken keresztül a templom csarnoka a világítást kapta.) Ilyen, a templomokat övező, a főépülettel egybeépült kápolnák építésének szokása ismert egész Mezopotámia és Szíria területéről; ezek a helyiségek a templomok kincseinek, kegytárgyainak és fogadalmi ajándékainak, istenszobrocskáinak elhelyezésére szolgáltak. A Jahve-kultusznak és a szentélynek a salamoni királyságban játszott politikai szerepe ismeretében nem zárható ki, hogy Salamon a templomot kezdettől fogva kincstár céljaira használta, amint az más ókori keleti templomoknál is szokás volt. Annál is inkább feltételezhető ez, mivel később a templom bizonyíthatóan kincstárként is szolgált.

Kultusztárgyak a templomon kívül

A hivők által a templomban bemutatott állatáldozatok elvégzéséhez készült az úgynevezett bronzoltár. Ez egy 10x10 méter alapterületű, 5 méter magas építmény volt, amelyhez valószínűleg lépcsőkön lehetett feljutni. Az oltár pontos helye ismeretlen. A templom jobb oldalán, vagyis délkeleti részén állott az úgynevezett bronztenger: nagyméretű, mintegy 5 m átmérőjű és 2,5 m magasságú, félgömb alakú bronzmedence. A leírások szerint oldala díszített volt, magát a medence-részt pedig négy oldalon összesen 12 bika bronzfigurája tartotta. Szimbolikus funkciója lehetett. A medencét tartó bika az ókori Közel-Kelet szimbolikájában az állati, a medencét megtöltő víz a növényi termékenység jelképe. Rituális tisztálkodásra valószínűleg inkább a kisebb, kerekeken mozgatható bronzmedencéket használták, amelyeket a leírások további része említ. Ezek a víztartók valószínűleg azokhoz a szögletes alakú, díszített, kerekes bronzedényekhez hasonlítottak, amelyeket Szíria és Ciprus különböző helyein találtak.

Az uralkodóval, illetve a dinasztiával kapcsolatos a templom bejárata két oldalán álló két bronzoszlop, illetve ezek nevei, a Jákin és a Boáz. A furcsa, értelmetlennek tűnő elnevezések valószínűleg egy dinasztikus jóslat egyes szavait idézik: „Jahve örökre megszilárdítja (jakin) trónját” és „Jahve erejében (be’ oz) örvend a király”. A két oszlop által jelképezett gondolat tehát az izraeli király-ideológia fontos része, mintegy a Jahve vallás, a jeruzsálemi szentély és a Dávid-dinasztia közötti szoros kapcsolat szimbóluma volt. Erre enged következtetni az is, hogy később, a salamoni időszak után Jóást (Kr. e. 837–797), az újonnan felkent gyermek királyt Jehójada főpap az egyik bronzoszlop mellé állítva mutatja be a népnek (II. Kir. 11:14) és hogy ugyanitt köt újra szövetséget Jahvéval, vagyis újítja meg királyságát Jósijá (Kr. e. 638–608), a reformer uralkodó is (II. Kir. 23:3), felújítva a központi szentély és az önálló királyi hatalom szoros egységének salamoni koncepcióját.

De ez már a zsidók társadalom- és politikai történetéhez vezető téma.