Hárman ültek karácsony szent estéjén az asztalnál: a csordás, meg a felesége, meg az öreg András, a csordásnak az apja. Az öreg András valamikor szintén csordása volt az uraságnak, - teljes hatvan esztendőtáltal egyfolytában.

 

Ők nem kártyáztak vacsora után, - iszen vének már mind a hárman. Csak épp hogy egy kis hársfateát főzött az asszony vacsora-utánra. Azt iddogálták, cukron-égetett szilva-pálinkával iddogálták.

 

Majd csak holnap kerül egy kis bor is az asztalukra. Marcsa asszony hozza. Marcsa asszony bent szolgált valamikor a kastélyban. Igy ünnepeken most is bent dolgozik a konyhán délig. Onnan hozza meg majd holnap is az ünnepi ebédet, - úgy két óra tájt. Egy pint borocskát is tesznek majd a kosarába.

 

Hát ülnek, beszélgetnek a búbos enyhében. Várják a szent éjfélt. János akkor elmegyen Marcsával a templomba, az öreg meg otthon marad házőrzőnek: - gyenge már a lába.

 

Máskor is úgy volt.

 

De az öreg sohse feküdt le, míg a "fiatalok" meg nem tértek. Elővette a Szentbibliát meg az ókuláját: olvasott addig. Még tavaly is olvasott.

 

De bizony már nem olvas ő többet. Husvétkor, hogy olvasott volna a szentkönyvből, azt tapasztalta, hogy elgyöngült az ókulája: nem fogta már a bötüt úgy mint azelőtt. Akármilyen messzire is tartotta a könyvet, nem fogta.

 

- Hallod-e János, - mondja a fiának, - én mán az éjjel nem olvashatok. Az idő még csak kilenc. Ugyan vedd elő azt a szentkönyvet, olvass nekem belőle. Én is hadd részesüljek az angyalok éjszakájának ájtatosságában.

 

A csordás előveszi a ládából a bibliát szép tiszteletesen. Ujjat nyálaz, torkot köszörül, levelezget a könyvben.

 

- Hun óvassak?

 

Az öreg rábökött az egyik lapnak a fölső részére.

 

- Itt e, itt óvasd.

 

De az a hely épp a befejező sora volt Máté evangéliumának. A csordás mégishát olvasta:

 

... véletek vagyok mindennap a világ végezetéig...

 

- Nincs tovább.

 

- Hát olvasd akárhol, - mondja az apja, - szent igék ezek, akárhol szánt is a szemed belé.

 

János megint fordított egynéhány levelet. Előre, hátra. Azt a helyet kereste, amelyik Urunk születéséről szól. Nem találta. Végre is belekezdett.

 

Tíz esztendeje nem olvasott már könyvből, hát meg-megnyeklett a szóban. A pontoknál nem szünetelt, mintha ott se volnának; mondat közepén meg leeresztette a hangot, mintha ott volna a pont. Botladozott, erőltette a szemét, nyelt is olykor, mintha csak azért kellene várniok a következő szóra.

 

Dehát azért megértették. Krisztus urunk megjelent a halála után két tanítványának, Emnauszba menet.

 

Megértették.

 

Az Emnausz-szóval azonban igen megbajlódott János.

 

- Emenász... emeneusz... enmenusz... - emma...

 

Neki-neki igyekezett, mint dongó az ablaknak, de sehogy sem jutott ki belőle. Hát végre is más helyre fordított.

 

De megint csak Jézus jelenéséről regélt ott is a könyv, ahogy Tamásnak megjelenik és mondja:

 

- Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek.

 

János már akkor annyira kivörösödött, megizzadt, hogy becsukta a könyvet, félretolta.

 

- Mégis csak boldogabbak voltak azok, - sóhajtotta, a pipáját ismét fölvéve, - boldogabbak voltak, akik látták.

 

Az asszony is sóhajtott:

 

- Mér nem is éltünk mink is akkor? Azok a Krisztus-feszítők láthatták, mink nem láthatjuk.

 

- Én csak azt nem értem, - dünnyögött a pipa mellett az öreg is, - hogy hogyan nem ösmerte meg az a két tanítvány?

 

- Sötét vót mán akkor, - vélte János.

 

Az öreg legyintett:

 

- A szavárúl is megösmerhették vóna. Én még a csizmája kopogásárúl is megösmerem, aki erre jár.

 

- Dehiszen azok mezitláb jártak, édesapám.

 

Az öreg a fejét rázogatta:

 

- Hogy Jézus urunkat meg nem ösmerték... Ezer ember közt is egyszerre megtalálná a szemem.

 

Szélvihar kerekedett künn, hogy szinte döngette az ablakot is. Csordásék meggondolkodtak, hogy mégse mennek el az éjféli misére. Hát az asszony egy-két nyaláb venyigét tolt még a búbosba, elénekelték együtt a Csordapásztorok énekét, a szótagoknak illő megkanyargatásával és szóvégeknek ájtatos elnyújtásával, aztán lefeküdtek.

 

Éjféltájt megébred az asszony, rázza az urát:

 

- Jaj ember, jaj beh igen gyönyörűletes-gyönyörűt álmodtam...

 

- Hagyj aludnom, - rebegi János, - éppen Szent Tamás apostol beszél velem.

 

- Én is, - mondja az asszony, - éppen a szent apostolt láttam én is... Nekem is szólott: azt mondta, hogy holnap meglátjátok Jézust, mivelhogy ez a szivetek kivánsága. Isten bizony így mondta!

 

- Éppen ezt mondta nekem is, - csodálkozott elkarikásodott szemmel János.

 

Tanakodtak, hogy felköltsék-e az öreget? elmondják-e neki is? Hát az öreg csak megszólal az ágyban a suba alól:

 

- No gyerekek, olyan szépet álmodtam, aminőt még soha...

 

Ő is Szent Tamással álmodott.

 

- Krisztus urunk izeni, - mondta a szent apostol, - hogy holnap látod is, beszélhetsz is vele, András, mivelhogy ez a kivánsága a szívednek.

 

Sokáig nem jött aztán álom a szemökre.

 

Reggel, hogy virradt, az asszony a konyhára öltözködött: fehér kötényt kötött maga elé.

 

- Álom, bolondság, - mondta magában.

 

S felment a kastélyba.

 

Jánosnak is kihült az álom a fejéből. Nem is gondolt már rá, mikor etetésre ballagott.

 

Csak az öreg András kelt reggel hosszas eltünődéssel:

 

- Nem álmodtam én még ilyet soha. Bizony még valami csodát látok vénségemre ez mái szép ünnepnapon.

 

Kinézett az ablakon. A szél már elszünt, csak a hosszúkás hófuvatok fehérlettek. A mindenes a nyakát összehúzva vitte két vörös kezében a két bádogvedret a kútra.

 

András leakasztotta az ágyfejről a szentolvasót, szemelgette ájtatos seppegéssel, öreg szivének örvendező, várakozó hullámzásával.

 

Úgy nyolc óra tájt benyit az urasági konyhába a nagyságos asszony is. Rendelkezik: miből, mit hogyan főzzenek-süssenek.

 

- Maga meg Marcsa, győjjön be, takarítson a karácsonfa körül. Legalább lát is valami szépet: a doktor fiam hozott nekem Pestről ajándékot, amilyet még nem látott a maga falusi szeme.

 

Belépnek a szobába: a nagyságos asszony a falra mutat.

 

Hát Marcsa szinte megrogyik: akkora szép életnyivalóságú Jézus-kép virít a falon, hogy szinte mozdul onnan.

 

Marcsa összecsapta a kezét, a lába megcsuklott, térdre esett.

 

- Oh Istenem, Istenem, - rebegte elnedvesülő öröm-szemmel, - nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy az uram is lássa. Meg apámuram is. Mert megálmodtuk mink ezt a képet az éjjel. Mind a hárman egyazon órában megálmodtuk.

 

S elmondja az álmukat.

 

A nagyságos asszony csodálkozik, de sehogy nem engedheti, hogy a két csordás belépjen a szobába. Meg ha azok, hát a többi béres is.

 

- Patkós az urad csizmája, - mondta a fejét rázva, - az apósodé is: minden lépésük belényomódik a padlóba.

 

Könyörög az asszony, hogy legalább az ura. Mezítláb is bejön az ő ura, csak engedje meg, legalább az urának engedje meg. Hát úgy megengedte végre a nagyságos asszony, annak az egynek.

 

Ujságolják aztán otthon az ebédnél az öreg apónak, hogy hát ők már csakugyan meglátták Jézus urunkat. Mert olyan élet-igazándi ábrázolat a, mintha nem is rámában állna Krisztus urunk, hanem tükörben látszódna elevenen, - szinte pillog a szeme is.

 

Az öreg elszomorodott:

 

- Uram Istenem, - csóválta a fejét, - tizennégyszer hordoztam a búcsúkeresztet; perselybe husvétkor ezüstforintot adtam; az új harangon akkorát emeltem az állomáson, hogy két hétig fájt utána a két inam, meg a derekam; senkit meg nem bicskáztam még búcsúkor se; még Varró Bálintot se, mikor kiszabadultam a fogságbul; pedig az hat évig várt a bicskámra annak utána, hogy ő is kiszabadult... Ha másvalakire keni, hogy az törte fel a zsidó kamaráját, bizony nem jut elevenen Amerikába. De én nem bántottam. Szent parancsolatodból nem bántottam: hogy a gonoszságot ne viszonozzam gonoszsággal.

 

Igy búslakodott lógó fejjel az öreg, hogy azok kettejének teljesült az álmuk, csak az övé nem.

 

Elmondták neki apróra, hogy ilyen meg ilyen, de mégiscsak más, ha magunk szemével látjuk.

 

Az asszony mingyárt ebéd után ellódult a szomszédokba, hogy elregélje a csodát. János az istálóba ballagott át, hogy heverjen egyet az éjszakai álmatlanság után.

 

Az öreg magára maradt.

 

Amint ott búslakodik a búbos padkáján, egyszercsak hallja, hogy valami koldus miatyánkol az ajtó előtt.

 

- Ejnye, ejnye, - csóvál a fején az öreg, - hát ez még szent karácson ünnepén is... És nem is Keczöli Ambrus, nem, ez nem a mi falunkbéli kódusunk.

 

Kinéz. Hát egy rövidre nyírt tüskés fehérszakálú idegen vén kódus reszket a hóban; mondja kék ajakkal a miatyánkot. Rongyos bekecs rajta, szőrehagyott süveg a kezében; nyűtt vászontarisznya az oldalán, de lapos.

 

- Gyere be, - int a fejével András, - hát te ezen a szent ünnepen is...

 

Az asztal meg volt még terítve. Odaültette. Adott neki az ételmaradékból egy szelet fehér pecsenyét, kalácsot is. Még egy pohárnyi bort is töltött neki a maga poharába.

 

- Egyé, igyá, melegedj!

 

Már előbb meglátta, hogy a koldus lábán szakadozott a bocskor, de olyan szakadozott, hogy a ballába fejének a meztelenje is kivöröslik. Mingyárt arra gondolt, hogy odaadja neki az avult csizmáját. Elég őneki már az, amelyik a lábán van, elég holtáig. Nyolcvannégy esztendős ember nem nyű el már egy csizmánál többet.

 

Nem is szól, csak tipeg a kamrába. Ott lesz valahol az a csizma. Foltos az igaz, és a boka belső részén a folt is lefeslett, dehát a bocskornál mégiscsak sokkal jobb, különb ilyen télidőben.

 

A kamra sötét már: mécset kell gyujtania. Meg is találja végre a csizmát egy szegen, egy csomó rossz borjukötél alatt. Letörli róla a penészt. Viszi örömmel a szobába.

 

A koldusnak azonban hült helye immár:

 

- Ejnye hogy elment, - dünnyög az öreg, - azt se mondta "Isten áldásával".

 

Szemlélődik is egyben, hogy hátha... De nem hiányzik az asztalról semmi. Még a dohányzacskója is azonmód ott hever, ahogy letette, míg az ételt rakta. Csak a pipáját nem látja mellette. Ezen meg is hökken. Elkomolyodva pislog. De csakhamar eszébe jut, hogy a kamrában tette le a pipát a korpás zsákra. Hat csomó dohány is rejlik a szobában, a pad alatt, szélről, - azt is megnézi. Ott van mind a hat.

 

- Nem járhat messze, - tűnődik aztán az öreg, - utána viszem a csizmát. A harmadik szomszédba se juthatott el még.

 

Felölti a szűrét. Totyog a csizmával a hóban a falu belseje felé. Fülel, hogy merre ugatnak a kutyák?

 

De a kutyák hallgatnak. Az utcán csak egy kis prémkabátos, prémsapkás fiut lát, amint nekiszalad a jégnek, s mingyárást el is vágódik rajta, mintha bottal kapták volna el a lábát.

 

Várja az öreg, hogy felkel. De nem kel fel a fiucska.

 

- Ejnye, ejnye!

 

Nézi, hát fekszik a fiucska, mint a holt. Fehér az arca, szőke a haja. Uri fiu forma, noha kopottas a nyakán a prémecske.

 

Hümmög az öreg.

 

- Kinek a fia lehet? Sohse láttam én ezt a gyereket. No vagy a lába tört el, vagy a feje szakadt be, hogy hanyatt esett. Ki fia lehet? Vendég gyerek talán a kántoréknél vagy szűcséknél? vagyhogy valamelyik zsidóé volna?

 

A vállára veti a csizmát és felveszi a gyereket a két karjába. Pedighát nehézke őneki, van már vagy nyolc éves.

 

Nézi.

 

Nincs benne élet. Csak lóg annak keze lába.

 

Viszi a zsidó boltba.

 

- A maguké ez a kis kölyök? Itt esett el a jégen.

 

Zsidóék nem vállalják. Nem ösmerik. Kocsmás varga jön szemben. Az sem ösmeri. Kupori-Kissné jön a lányával. Azok sem ismerik.

 

- Elviszem a községházára, - gondolja András, - majd onnan aztán a kisbíró hazaviszi.

 

A községháza ajtaja azonban be van zárva.

 

- Hát akkor a jegyző úrnak szólok, - vélekedik az öreg.

 

Kikapcsolja a szűrét a nyakán, leereszti a folyosó téglájára. A közepébe helyezi a fiucskát, betakarja, úgy tipeg át a havas udvaron be a jegyzőékhez.

 

Muzsika-szó zeng ott: vendégség bözsög benn. Fiatalok tánczolnak. Egy kövér kisasszonynak szinte az ajtó üvegéhez csapódik a haja-fonata, ahogy kibomlott.

 

András csak az ajtóban áll meg. Zörget tiszteletesen. Mentegetődzik, hogy nem hivatalos ügyben zavarja a jegyző urat...

 

Kijön aztán a jegyző, hogy megtekintse a fiucskát. Mondja, hogy az orvoshoz küldi, ha nem tudható, hogy melyik házba való.

 

A szűr azonmód ott a folyosón. Bontja az öreg. Hát a fiucska nincsen benne.

 

- Hálistennek, - mondja vígan a jegyző, - semmi baja, ha hazament.

 

- No furcsa, - tünődött hazatéret az öreg, - pedighát úgy letyegett a lábacskája...

 

Amint így haladoz, látja, hogy Varró Bálint jön vele szemben. Negyven esztendeje nem látta, mégis egyszerre megismerte. Nagy-nehéz fejéről, lassu járásáról már száz lépésnyire megismerte a homályban. Haza tért hát vénségére Amerikából, fiához, leányához, hogy abban a házban haljon meg, ahol született.

 

Megáll, hogy összeérnek:

 

- Hallod-e Bálint, - mondja neki olyan hangon, mintha teljes életükben beszédes barátok voltak volna, - nem láttál-e az úton egy úri formáju fiucskát? Sánta bizonyosan.

 

Bálint megáll, néz, mintha mellbeütötte volna a szó. Nagyot vétett ő András ellen. Még mikor fiatalok voltak. Egy-lányt szerettek. Négy hetet ült András őmiatta a gyanuban, míg végre ő került a helyébe. A négy hét folyamán menyasszonyát vesztette András, rút hírbe keveredett; a szülői bujtak az emberi szemek elől. Ilyesmit nem lehet megbocsátani. Tizszer is meggyónta már Bálint az ötvenöt év folyamán, hogy gonoszul megrontotta egy barátjának az életét, - hiába oldozta fel a pap, itthon is, Amerikában is, teher maradt a lelkén.

 

- Nem láttam, - felelte végre, mintha álmában beszélne.

 

- No furcsa, - csóvált a fején András, - eltörött a lába, vagyhogy elbicsaklott...

 

S elmondta apróra, hogyan történt az ügy, mintha csak tegnap beszélt volna Bálinttal utoljára. Aztán a koldust is kérdezte, hogy nem találkozott-e vele Bálint? Fehérszakálu, rongyos, idegen az a koldus.

 

Mikor aztán a végén András kezet is nyujtott, Bálint nem eresztette el a kezét.

 

- Nem haragszol mán, András?

 

- Elfelejtettem én azt mán, Bálint. Emberek vagyunk.

 

- Hát gyere hozzám egy pohár borra. Elmondom neked Amerikát.

 

- Szivesen, Bálint. De hallod-e: inkább hónap; mer ezt a pár csizmát akárhogy is eljuttatom annak a kódusnak.

 

Valami jó érzés melegítette a mellét, hogy hazafelé ballagott: régen vót, talán rá is szolgált ződifju korában arra a négy hétre. No visz a szűrujjában holnap Bálintnak egy csomót abból a jóféle dohányból.

 

Csak akkor borult el megint a szeme, hogy haza érkezett. Ott ültek már mind a ketten az asztalnál az övéi, forralt bor mellett és vidáman néztek reá:

 

- Hát kend hol csavarog édesapám?

 

Akkor jut csak megint eszébe Andrásnak az álom: mért hogy ezeknek teljesült, őneki meg nem? Nem ő nevelte-e a fiát is a maga kocsmátlan jámbor életére? Nem ő szoktatta-e a menyét is szelidséges nyelvre, mindennapvaló imádkozásokra?

 

Elmondja aztán az asztalnál a fiának, menyének, hogy hol járt, mit mívelt, s hogy Varró Bálinttal is találkozott.

 

- An nem lehet, - rázta a fejét erősen a fia, - iszen am mán meghótt, régideje, hogy meghótt.

 

- Dehogy hótt. Iszen mondom, hogy beszéltem vele. Kezet is fogtam vele.

 

- Nohát akkor mán jártában is álmodik kend: mer avval nem beszélhetett. Tíz esztendeje is van, hogy meghótt. A fiának haza is hozták ládáját, szűrét, tarisznyáját, százötvenhárom dollárját. Mondtam is akkor kendnek, csakhogy elfeledte.

 

Az öreg sehogysem fogadta el a beszédet, dehát nem szokott ellenkezni, ha valaki istenuccsával bizonykodott.

 

Hát másra fordult aztán a szó, arra, hogy a nagyságos asszony a templomnak ajándékozza majd a képet, éshát akkor az öreg is megláthatja.

 

Az öreg csak pipált, rázogatta nagybúsan a fejét: nem így igérte neki a szent apostol. Mára igérte az, a mai szent ünnepre. De lehet, hogy teljesült volna is a szent igéret, teljesült volna valamikéntségesképpen, ha nem hagyja el a házat. No a tarka kutya ugassa meg azt a kódust, az az oka!

 

Még lefektében is ezen sóhajtozott az imádkozása után.

 

Oh, Uram, hogy megigérted... Nekik teljesült, nékem nem teljesült...

 

Erre mintha megnyilt volna a fal, csak ott áll előtte rengő szép aranyló fényességben a panaszlott Megváltó.

 

- Oh balgatag ember! - szólalt meg szemrehányón, - mit csodálkozol te azon, hogy némelyek nem ismernek meg engem. Megmondottam, hogy veletek vagyok mindennap a világ végezetéig. S ti látván láttok, de meg nem ösmertek. Lám te is: háromszor is láttál ma engem, mégsem ösmertél meg. Pedighát első jelenésemben meg is vendégeltél. Második jelenésemben meg is hordoztál, szűröddel betakartál. Harmadik megjelenésemben a kezemet szorítottad a magad kezébe. Szorítottad ellenségednek megbocsátó szívvel, miként én rendeltem a Hegyen. És ha te mégsem tudtad, hogy én ki vagyok, hogyan ösmernének meg azok, akik senkin nem könyörülnek, senkin nem segítenek és az ellenök vétőknek meg nem bocsátanak?

 

... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...

 

Az öreg boldogan ébredt másnap. Mégishát a fejét csóválgatva görgedeztek a könnyei:

 

- Oh Istenem, Istenem! és én még meg is gyanusítottam, hogy a pélpám nem vót a helyén...