A Gyertyaszentelő Boldogasszony Napja azonos a rómaiak tavaszkezdő ünnepének idejével, de eredete még régebbre, a klasszikus görög időkbe nyúlik vissza. A Föld anyjának, a jóságos Démétér istennőnek a személyéhez kapcsolódik a megünneplése.

Démétér leánya, a bájos és fiatal Perszephoné egy szép napon a vidám forrásnimfák társaságában virágot szedett a napfényben fürdő réteken. Amint éppen egy illatos nárcisz fölé hajolt, hirtelen megnyílt a föld és a sötét alvilág istene, Hádész bukkant elő. Egy mozdulattal megragadta a rémülettől szinte kővé meredt Perszephonét  és magával vitte birodalmába. A fájdalomtól félőrült édesanya jajongva kereste gyermekét. Bejárta utána a rétet és az erdőt, de nem akadt sehol sem a nyomára. Mélységes bánatában gyászba borította a Földet is, mely nem termett magot, a mezőn  nem fakadt fű a legelésző állatok számára. Éhínség és nyomor szakadt az emberekre is.

Könyörgésére Zeusz, az istenek feje szigorú parancsot adott Hádésznak, hogy csupán az esztendő egy részében tarthatja magánál az időközben feleségévé lett Perszephonét. A verőfénybe fürdő tavasz és a termést fakasztó nyár egy időre visszaadja anyjának a gyermekét, aki könnyezve öleli keblére az elveszettnek hitt lényt.

A fenti történet gyönyörű magyarázata az évszakok változásának, a sötétség és a fény, a fagy és a meleg örök küzdelmének.

A klasszikus görög világból sarjadó római mítosz a télutó ünnepének hőséül Faunust, az erdők és mezők vidám istenét tette. Mivel ő vigyázott a nyájak épségére, gyakran úgy emlegették, mint Lupercust, azaz "farkasűzőtt". Ünnepét február elején tartották: akkor a papság a leölt áldozati állatok bőrébe öltözve, szíjakkal a kezében járta végig a városokat, megérintve velük a szerencséjüket ebben látó hiszékeny emberek vállát. Mivel a szíjnak latin neve "februm", ebből az időszakból február hónap lett.

Természetes, hogy ezek után a kereszténység is igyekezett a maga képére átformálni ezt az ünnepet és lobogó gyertyákkal köszönteni a fényt, mely végül is legyőzte a téli éjszakák sötétjét.

A római katolikus egyház február 2-án Szűz Mária tisztulására emlékezik ezen a napon. Szűz Mária Jézus születése után negyven nappal bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomba. Az előírt áldozat felajánlásakor jelenlévő agg Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte. Innen ered a gyertyaszentelés szokása.

Egy galliai apáca, Aetheria 4. századi szentföldi beszámolójából kiderül, hogy ezt az ünnepet Jeruzsálemben már abban az időben megtartották. A keleti egyházban az 542. évi pestisjárvány után vált általánossá, amikor Justinianus császár elrendelte megünneplését. Idővel a nyugati kereszténység körében is elterjedt ez a szokás. Az eseményre az egyház gyertyák megszentelésével emlékezik és égő gyertyákkal a kezükben zsoltárokat énekelve körmenetet tartanak.

A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek. Amikor a fiatal anya először ment a templomba, az ún. egyházkelőre vagy avatásra, szinten szentelt gyertyát vitt a kezében.

Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, hogy annak fényénél múljon ki a világból. Szentelt gyertya égett a halott mellett is. Mindenszentek napján és halottak napján, de  más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor is meggyújtották.

Elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő házba is.  A Szeged vidékiek a gyertyaszentelésről hazatérve a kilincsre is helyeztek egy kis darabot a gyertyából, hogy békesség legyen a házban. A gyümölcsfákat is megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek.

A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Turán például a belüknél összekötött gyertyákat a szentképre akasztották. Az Ipoly vidéki falvakban többnyire három gyertyát szenteltettek meg, a kisebbet égzengéskor, viharban vették elő, a nagyobbak közül az egyiket a nagybeteg vagy haldokló kezébe adták.

A szentelt gyertya Krisztust jelképezi. Egyes értelmezések szerint a viasz Jézus emberi természetére emlékeztet, a világosság istenségére. Mások úgy magyarázzák, hogy a gyertya a halandóság szimbóluma, mert magát felemészti, hogy másoknak szolgálhasson.

A gyertyának, mint szentelménynek a hívő emberek számára mágikus és kultikus erőt tulajdonítanak. Az élet szinte valamennyi területén jelen van: az emberélet fordulópontjainál és a nagy ünnepeken egyaránt. De felhasználják a bajok és vészek során; alkalmazzák jóslásnál és gyógyításnál is.

Gyertyaszentelő Boldogasszony Napjához kapcsolódó időjóslások

Gyertyaszentelő nevezetes nap az időjóslásban is. Általában úgy vélik, ha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ezért "Gyertyaszentelőkör inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a nap süssön". A Mura vidéken úgy tartották: "Gyertyaszentelőkör, ha esik a hó, fúj a szél, Nem tart sokáig a tél."

Bácsszőlősön gyertyaszentelőkor egy versikét szoktak mondani az ünnep köszöntésére:

"Itt a gyertyaszentelő

A pincekulcsot vedd elő,

Ha fénylik, ha nem, nem bánom,

Majd búsulhatunk a nyáron.

De most az nem való ide,

Bort az asztalra ízibe!

Ne légy szomorú és csüggedő,

Mert itt a gyertyaszentelő!"

A Drávaszögben a tél várható hosszára jósoltak oly módon, hogy gyertyát szúrtak a földbe. Amilyen mélyen a sárba lehet dugni a gyertyát, olyan mélyen fog még fagyni a föld. A Bács megyei Topolyán úgy tartották, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd.

Közismert a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg. Ha pedig zord idő van, akkor megrázza a bundáját és kinn marad.

Forrás:

Magyar néprajz

Móser Zoltán: Névviseletek

Tátrai Zsuzsanna-Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások