A keresztény királyideál

Az eurázsiai pogány népek általában vezéreiken keresztül vettek fel valamilyen tételes vallást (a buddhizmust, kereszténységet, iszlámot, judaizmust). Áll ez a magyarokra is, akik már évszázadokkal a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültek a kereszténységgel.

A magyarok elődei finnugor nyelvrokonaikkal az időszámítás előtti évszázadokban a Volga és Káma vidékének az Urál hegység felé eső részén laktak, s az 5. században az onogurok a szabirok elől menekülve sodródtak az Azovi-tenger (Maeotis) környékére. A magyarok Ungar neve ugyanis végső fokon a bolgár-török onogur népnévből ered, s annak emléke, hogy a magyarok és onogurok között valamilyen szimbiózis állott fenn. A Krím-félszigeten a 4. századtól kezdve terjedt el a kereszténység. Gordas, a krími Bosporos közelében élő, „hun”-nak nevezett nép vezére 527–528-ban Konstantinápolyba hajózva felvette a kereszténységet. Gordas testvére, Muageris nevében többen a magyar népnév változatát látják.

Ha ennek az adatnak a magyarokhoz való kapcsolata vitatható is, valószínű, hogy a magyarok vezérei – és legfelső uruk, a nyugati türk kagán – a következő évszázadokban kapcsolatba kerültek a kereszténységgel. A nyugati türkök 569-ben már hódoltatták az Uráltól nyugatra lakó ugur népet, 575-ben pedig az onogurokat is. Az onogur-bolgárok fellázadtak a türkök ellen és nagy részük elköltözött, de az ungar-magyarok helyben maradtak és a Kazár birodalom alattvalóiként éltek több mint 250 éven át. A Kazár birodalomban a 8. században megindult a görög térítés: egy e korbeli püspökségi jegyzék alapján a krími Doros pátriárkája alá hét, kazár uralom alatt álló nép püspöke tartozott. Ezek között szerepel a hun és az onogur, egyikük rejthet magyarokat is.

A kazár kagánok az égi eredetűnek tekintett kök-türk dinasztiától származtak. Közelebbről annak az Ištemi nyugati türk kagánnak a leszármazottai voltak, aki 569-ben Justinus császárral váltott követeket. Ezt tudva feltehető, hogy a magyar nyelvben Isten neve eredetileg a kazár dinasztia istenként tisztelt ősapját jelölte. A kazárok a 9–10. században kettős királyság alatt éltek. A „szent”-nek tekintett főkirály elzártan élt, az alkirályon, feleségein és belső szolgáin kívül nem érintkezett emberekkel. A tényleges uralmat – hasonlóan a japán mikádó és sogun intézményéhez – a mindenható alkirály gyakorolta. Az eladdig samanisztikus őshitben élő kazár uralkodók 860 táján még ingadoztak, hogy a keresztény, a mohamedán vagy a zsidó hitet vegyék-e fel, de végül is a három vallás papjai között lefolytatott vita eredményeként az uralkodó réteg zsidó vallású lett, míg a nép és a katonaság – a keresztényektől és a mohamedánoktól eltekintve – pogány maradt.

A Fekete-tengertől északra élő, kettős fejedelemség alatt álló magyarság a 830-as évektől kezdett függetlenedni a kazároktól. A szakrális főfejedelem, a kende (kündü) talán a kazár dinasztiából eredt, míg a hadvezér, a gyula (džila) tisztét Árpád felmenői töltötték be. A magyar uralkodó réteg nem vette fel a zsidó hitet, sőt valószínű, hogy a három fellázadt, a magyarokhoz csatlakozott s részben mohamedán hitű khwárezmi és alán eredetű kazár-kabar törzs éppen a kazár judaizmus miatt lázadt fel. Ugyanakkor a magyar főemberek és vitézek lejártak a fekete-tengeri görög gyarmatvárosokba és kapcsolatban voltak a görög kereszténységgel. A türk eredetű magyar rovásírás betűi közé ekkor kerülhetett néhány görög betű, ami arra vezethető vissza, hogy görög térítők működtek a magyar fejedelmek udvarában, s szent szövegeket is lefordítottak nyelvükre.

Nem tudjuk, hogy a kereszténység mennyire terjedt el a vitézek és a nép között. Mindenesetre amikor magyar vitézek rohanták meg a Krímben utazó Cirillt, ő imádkozni kezdett, mire elengedték. 882-ben a magyarok „királya” magához hívatta az Al-Duna mellett utazó Metód püspököt, elbeszélgetett vele, megcsókolta s azt mondta neki: „Emlékezzél meg mindig rólam tisztelendő Atyám szent imáidban”. Valószínű, hogy a magyarok két fejedelme közül a kazár kultúrájú kende hajlott a kereszténység felé.

Kendétől a kereszténységig

A honfoglaló magyarok a Kárpát medencében is találtak morva, pannóniai szlovén és bolgár-szláv keresztényeket. Európai hadjárataik során állandó kapcsolatban voltak velük, jobbára mint ellenfelek, de szövetségesként is, e hadjáratok azonban nem vezettek országukban a keresztény csírák kisarjadásához.

904-ben a bajorok egy lakomán megölték az utolsó kendét, s ekkor tettek szert egyeduralomra az Árpádok. Az Árpád-házi fejedelmek kezdetben nem a római, hanem a bizánci kereszténység felé orientálódtak: 948-ban a magyarok harmadik méltósága, Bulcsú harka, Tormás herceggel, Árpád dédunokájával együtt Bizáncba ment, ahol megkeresztelték őket; 952-ben követte őt a második fejedelem, a gyula, aki görög püspököt is hozott magával, s megindította a templomépítést Magyarországon. Az Augsburg mellett, a Lech-mezőn 955- ben I. Ottó királytól elszenvedett vereség állította meg azt a folyamatot, hogy az egész magyar nép a görög rítusú kereszténységet vegye fel.

962-ben Taksony fejedelem – I. Ottó császár megkerülésével – közvetlenül Rómából kért püspököt, de a pápa által a magyarok számára felszentelt Zacheus püspök elutazását a császár megakadályozta. Mikor 972-ben az ifjú II. Ottó Theophana görög hercegnő házasságával olyan német–római–bizánci görög szövetség jött létre, amely Magyarországot két tűz közé szorította, Géza nagyfejedelem az Itáliából Sankt Gallenen át hazatérő Ottó császártól kért püspököt, aki Brun (Prunward) Sankt Gallen-i szerzetest szenteltette a magyarok püspökévé. Brun a passaui Pilgrim püspök segítségével kezdte meg a térítést. Ekkor épültek a fejedelmi udvarhelyek körül a Szent Gálnak szentelt templomok.

Civakodó (II.) Henrik bajor hercegnek a magyarok rovására terjeszkedő uralma (968–995) vezetett oda, hogy Géza nagyfejedelem Adalbert prágai püspöktől kérjen egyházi utánpótlást. Így a magyar egyházat az ezredfordulón Adalbert két híve, Radla-Sebestyén és Anasztáz-Asztrik szervezte meg. Noha II. Henrik bajor herceg halála után, 996-ban a magyarországi térítés ügyében fáradozó Wolfgang regensburgi püspök létrehozta a már születése után megkeresztelt István (Vajk) herceg és Henrik leánya, Gizella házasságát, ez nem gátolta az önálló magyar egyház szervezését. Istvánnak Anasztáz apát közbenjárásával sikerült elérnie, hogy közvetlenül Rómából, II. Szilveszter pápától kapjon koronát, és Esztergom központtal magyar érsekséget szervezzen.

István király 41 éves uralma alatt tíz püspökséget (köztük két érsekséget) szervezett. Ezek az egész Kárpát-medencét behálózták az akkori 50 vármegye területén. Országszerte minden 10 falu köteles volt templomot építeni. Ez az egyházszervezés azt jelentette, hogy az egész Magyarország, a Kárpátoktól a Száván túli Kapella hegységig a latin rítusú kereszténységre tért, nem csupán a magyarok, hanem az itt élő szlávok is. A magyar királyság a Róma által eretneknek tartott szláv rítust kirekesztette az országból, s azt csak az ochridai bolgár érsekség alá tartozó szláv rítusú vlachok hozták magukkal a 12. század végén. (Amennyiben a latin nyelvű vlachok már 1000 körül Erdélyben laktak volna, a latin rítust kellett volna felvegyék. Elképzelhetetlen, hogy egy országban, ahol minden szláv a latin rítusú kereszténységre tért, egy latin nyelvű nép szláv rítust vett volna fel.)

A görög rítussal szemben István király és utódai elnézőek voltak: a bizánci egyház hívei ugyanis nem voltak határosak a magyarországi latin kereszténységgel. István idejében közel tíz monostor épült, főként bencés rendi szerzetesek számára, de volt két görög rítusú bazilita monostor is.

A szentek és Könyves Kálmán

Ez az önálló szervezet, melynek biztonságot a királyi várak és udvarházak hálózata adott, már alapításakor olyan szilárd volt, hogy átvészelte a pogánylázadást (1046), a belső trónharcokat és a külső támadásokat is. A pogánylázadás és a 11. század derekának trónharcai a század végére világosan megmutatták, hogy az ország békéjét csak a kereszténység és a Szent István által létrehozott rend biztosítja, s ezért I. László király (1077–1095) – Vazul unokája – VII. Gergely pápától kieszközölte azok szentté avatását, akik Magyarországon a keresztény hit magvait elvetették. 1083-ban felemelték a székesfehérvári bazilikában István király és Imre hamvait, Csanádon pedig Gellért püspökét, aki a pogánylázadás alkalmával szenvedett mártírhalált. Lászlót erre az intézkedésre több tényező indította. Szerepe volt benne a magyar állam és egyház megszilárdításának, László vallásos buzgalmának, de lépése Róma felé tett gesztusként is felfogható. Imre herceg szentté avatása ugyanis a reformpápaság aktuális követelménye, a cölibátus támogatása érdekében történt. Imre és felesége – egy bizánci hercegnő – házassága gyermektelen maradt, Imre 1031-ben vadkanvadászaton halt meg. De 1083-ra – amikor a herceg magánéletének már alig volt élő tanúja – pannonhalmi szerzetesek és más egyháziak körében elterjedt a nézet, hogy Imre szűzházasságban élt. Imrét példaként lehetett állítani a papság elé, amellyel szemben a pápaság ekkortájt lépett fel a nőtlenség igényével. László egyházi intézkedéseivel is támogatta, a felső papság nőtlenségének eszméjét. Ő alapította Magyarországon a püspökségek melletti székeskáptalanokat, s uralma alatt több társaskáptalan is létrejött. Az ezekben szerzetesek módjára együtt élő kanonokok közül sokan kerültek utóbb vezető egyházi stallumokba. László, hogy a káptalanok alapításának és fenntartásának anyagi előfeltételeit biztosítsa, igen nagy adományokat tett a püspökségeknek és egyéb alapítványoknak. A magas, kitűnő megjelenésű László – akit egy francia kortárs „elegantissimus rex”-nek (a legelegánsabb királynak) titulált – kiváló hadi erényei mellett kegyetlenül szigorú törvényeket hozott. Igaz, mély vallásosságának is maradt tanújele, mindazonáltal egyházi kultusza – amely 1190-ben szentté avatásához vezetett – mégsem ennek, hanem vallási alapítványainak tudható be.

Jellemző az egyház befolyására a Lászlót a trónon követő unokaöccse, Könyves Kálmán (1095–1116) megítélése. Kálmánt gyermekkorában papnak szánták. Váradi püspök volt, amikor László meghalt, s pápai beleegyezéssel foglalta el a trónt. Egykorú feljegyzések szerint kora legműveltebb uralkodója volt; könyvszeretetéről kapta jelzőjét is. Ő azonban nem kedvezett anyagiakban az egyháznak, sőt László túlzott adományaiból vissza is vett. De nemcsak ennek tulajdonítható, hogy a krónikák előnytelen képet rajzolnak róla, hanem annak is, hogy az uralma ellen öt ízben külföldi csapatokkal támadó öccsét, Álmos herceget és kisfiát megvakíttatta és hogy 1131-től kezdve Álmos fia, Vak Béla s az ő utódai uralkodtak.

Kálmán – akinek felvilágosultságára jellemző: 1100 körül kiadott törvénykönyvében kinyilvánította, hogy boszorkányok nincsenek – minden vonatkozásban méltó folytatója volt Szent István és Szent László művének. Törvénykezésével és zsinati határozataival másfél évszázadra meghatározta Magyarország belső igazgatásának rendjét. Külpolitikájában folytatta elődje azon törekvését, hogy Magyarországnak tengeri kijárót szerezzen az Adrián Róma felé, mivel a szárazföldi utat a Német-Római Birodalom elzárta.

A horvát dinasztia kihalásával (1090) egy horvát főúri párt és Ilona (Lepa) özvegy királyné, I. László nővére meghívta László királyt a horvát trónra. László 1091-ben bevonult Horvátországba, minek következtében szembekerült Rómával és Bizánccal: mindkét hatalom igényt formált ugyanis a horvát királyságra, mint hűbérre. László egy nomád kun támadás miatt hagyta abba a tengermellék megszállását. Kálmánnak most hosszas diplomáciai előkészítés után sikerült az egész Horvátországot és Dalmáciát megszállnia és társországgá tennie. Velencével barátsági szerződést kötött, Rómával az invesztitúráról való lemondás alapján egyezett ki, Bizáncot pedig házassági szerződéssel nyerte meg: László leányát, Piroskát feleségül adta Komnenos Jánoshoz.

Bizánc és Róma között

A 11. század három Árpád-házi szentje, István, Imre és László úgy halt meg, hogy nem hagyott fiú utódot maga után. László szentté avatása III. Béla (1172–1196) műve volt. Béla fiatalon került Bizáncba Komnenos Mánuel császár udvarába, akinek anyja az említett Piroska, nagyapja I. László magyar király volt. Mánuel Bélát mindaddig leánya jegyesének és trónutódjának tekintette, míg fia nem született. 1172-ben Bélát hazahívták a magyar trónra. A bizánci egyházi befolyástól tartó Lukács esztergomi érsek megtagadta Béla megkoronázását. Így a kalocsai érsek tette Béla fejére a szent koronát. Béla, aki Bizáncban ismerkedett meg a lovagkirály, László tiszteletével, 1190-ben kanonizáltatta őt, s így ő gyökereztette meg Magyarországon a „lovagszent” ideálját.

III. Béla első felesége Châtilloni Ágnes antiochiai hercegnő, második pedig Capet Margit, Fülöp Ágost francia király húga volt. E francia kapcsolatnak jelentős egyházi kihatása lett. Uralkodása idején a ciszterci rend számos kolostort hozott létre Magyarországon, s Margit királyné – korábban Henrik angol trónörökös felesége – az általa szeretett és tisztelt Becket Tamás mártír emlékére társaskáptalant emeltetett Esztergom városának egyik dombján.

III. Béla fiai – Imre (1196–1204) és II. Endre (1205–1235) – belső küzdelmektől terhes uralkodása alatt a pápaság támogatta a magyar királyság arra irányuló politikai törekvését, hogy a bizánci uralom alól felszabadult, Magyarországgal határos országokra kiterjessze fennhatóságát, s az „eretnek” szlávokat a római egyháznak megnyerje. Ez a törekvés ugyanolyan sikertelennek bizonyult, mint a galíciai (halicsi) fejedelemségnek a magyar szent korona országai közé sorolása.

Mindenesetre a pápaság az Árpád-házi királyokban azt a szilárd szövetségest látta, amely alkalmas a római kereszténység terjesztésére, a török és tatár népek támadásai ellenében védőbástyául szolgál, sőt arra is, hogy bekapcsolódjék a Szentföld visszafoglalásáért való küzdelmekbe, amire számos buzdítás után csak 1217-ben, II. Endre keresztes hadjáratával került sor.

Ha már most azt kérdezzük, hogy ezek az Árpád-házi királyok mennyiben testesítették meg azt a iustus, pius et pacificus (igazságos, kegyes és békés) királyideált, amit Szent Ágoston és Intelmeiben Szent István követendő példaképül fia elé állított, nem válaszolhatunk egyértelműen. Egy középkori nagyhatalom uralkodója ritkán tudta kivonni magát a háborúra kényszerítő bel- és külpolitikai hatások alól. A trónutódlás rendezetlensége, az ősi magyar senioratus és a primogenitura (azaz a legidősebb férfi családtag ill. az elsőszülött jogán való utódlás) ellentéte újból és újból testvérháborúkat robbantott ki. Bizáncnak és a Német-római Császárságnak a magyar trónutódlásba beavatkozó politikája, valamint a feudális széttagoltságban élő orosz fejedelmek egyikének másikának megsegítése a 12. századi magyar uralkodók többségét értelmetlen háborúságba sodorta.

Ha azt állítjuk mércéül, hogy Magyarországon kívüli hódolt területen hogyan ítélték meg tetteiket, III. Béla alakja emelhető ki sorukból: a horvát tengermelléken kiadott oklevelek igazságot szerető uralkodóként emlegetik, ezzel szemben az elfoglalt Halicsban rossz emléket hagyott maga után.

Fiai, Imre és II. Endre egymás elleni harcaik és belső intézkedéseik nyomán nem testesítették meg a keresztény királyideált, de II. Endre 13. századi leszármazottai közül ötöt avatott az egyház szentté vagy boldoggá: Erzsébetet, Lajos thüringiai őrgróf feleségét, IV. Béla leányai közül a domonkos apáca Margitot, Kingát, Boleszláv lengyel herceg feleségét és Jolantát, Boleszláv pomerániai herceg nejét, valamint III. Endre leányát, a tössi domonkos apáca Erzsébetet. S hogy nemcsak a boldogok, de az akkor egyetlen szent (Erzsébet) is nő volt, mutatja azt, hogy az Árpád-házban is erős volt a kolduló rendek és a begina vallásos mozgalmak hatása, amelyek új női ideáltípusokat hoztak létre. De mutatja azt is, hogy a magyar királyi udvar a 13. század elejétől a társadalomtól elkülönült rendektől elfordulva a tömegek közt tevékenykedő vallási mozgalmakkal teremtett kapcsolatot.