A faág mérhetetlenül felháborodott, amikor letörték a törzsről.

Tél volt, éppen mélyen aludt, álmában virágait lengette a szél, és a darazsak zsongó zümmögésével volt tele a világ,

Azt sem tudta, hol van. Hideg és sötétség és tél mindenütt. Az Ember csattogva tördelt újabb ágakat, miközben bocsánatkérően suttogta:

- Ne haragudjatok, tüzet kell raknom, kell a fényetek és a meleg. Nagy halom ágat tört így le, és elment parázsért. Az ágak csak hevertek tehetetlenül. A Faág zsörtölődni kezdett, mert az ember előtt csak nem szólhat, hát fújta most dühösen:

- Miféle eljárás ez velünk, fákkal? Most fűtsünk, de kérdem én: ki hoz tavasszal virágot, ki érlel gyümölcsöt egy nyáron át, hogy ősszel csodájára járjanak?!

Az Öregág válaszolt:
- Az a dolgunk, hogy szolgáljuk az Embert. Ha kell, akkor gyümölcsöt hozunk, ha kell, akkor elégünk.

A Faág elhallgatott. Az Öreg ággal nem lehet vitázni, a múlt nyáron hagyta, hogy a kismadarak mély odút fúrjanak rajta, és ott lakjanak. Sose törődött magával. Most sem. De nem kell őt követni! És a Faág elhatározta: csak azért sem fog elégni! Égjen az Öregág, meg a többiek!

Az Ember sietve megérkezett. Ügyes kis cserépedényben parazsat hozott. Pillanatok alatt össze-rendezte az ágakat, a vékonyakat, a vastagokat, és hamarosan pattogott a tűz. Kesernyés, könnyű füst után fellobogtak a lángok. A Faág körülnézett. Valami barlang bejáratánál lehettek. De nem nagyon nézelődött, véde-kezett. Az összes nedvességével hadakozott a tűz ellen. Nem, és nem akart égni! Az Öreg lángja magasba csa-pott, és boldogan lobogni kezdett, miközben sisteregve suttogta:

- Ó, de gyönyörű! Ó, de boldog vagyok, hogy láthatlak!

A Faág elképedt. Mit lát ez a bőszen lobogó Öregág? És sorba a többi ág is magasra szökő lángolással ujjong! - mi van itt? A Faág próbált a többiek tüzénél valamit leselkedni - de csak a vastag sziklafalakig látott: nem volt lángja, amivel magasba nőnek az ágak.

Minden ág lángja magasan lobogott, és valami csoda folytán ez a lobogás nem szűnt. És a lánggá lett ágak nagyon halkan, nagyon meghatottan énekeltek!

A Faág most már akart égni! De nem bírt. A többiek messze, a magasba égtek, mitől gyulladjon ő itt meg? Próbált beljebb gurulni, de semmi sem sikerült. Ekkor, maga is meglepődött, sírni kezdett. Bánta konok önzését, amivel csak annyit ért el, hogy nem lehet részese ennek az éneklő lángolásnak! És a végén kidobják majd a hideg télbe, mert semmire sem jó, lobogni sem tud. Nyöszörögve sírt.

Az Ember meghallotta, és odaguggolt eléje. Mintha értette volna síró jajongását. Megfogta a könnyes Faágat, és a végét beletartotta a tűzbe. Aztán amikor látta, hogy égni kezd, magával vitte. Be, a barlangba.

A tartóra tette, a magasba. A Faág pedig nagyra nyitotta lángszemét.
Először az Asszonyt látta meg. Valami szalmaágyfélén ült, és halkan énekelt. Az ember mosolyogva nézte. Csak eztán látta meg az Asszony ölében a Gyermeket. Kicsike volt, ó milyen kicsi! Persze, hogy kell neki a meleg!

Ó, hát mi lenne vele ebben a zord télben? A Faág a legszelídebb láng-jával égett, hogy föl ne ébredjen álmából Az, Aki a legkisebb most, de mégis neki zeng altatót az égiek és földiek kórusa.