„Hangosan kiáltok az ÚRhoz, hangosan könyörgök az ÚRhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat.”
Zsoltárok könyve 142:2-3
Az ószövetségi idején élő emberek imádsága hangos volt. Mi többnyire csöndben, magunkban imádkozunk. A kiáltás lényege itt mégsem a hangerő, hanem az Istenbe vetett bizalom kifejezése.
Kihez fordulok, ha baj van? Kit hívok fel először, kinek küldök rögtön üzenetet? Valószínűleg azt, aki legközelebb áll hozzám, aki először eszembe jut, akire számíthatok. Dávid, a zsoltár szerzője is sokszor menekült a hatalmára féltékeny Saul királyt elől. Ment ahová tudott – a pusztába, sziklák és barlangok rejtekébe. Valós életveszélyben volt, ugyanakkor újra és újra Isten oltalmába kapaszkodott.
A kiáltás is egy imádság. Igen, talán még a „Jajj, Istenem!” kiáltás is annak fogható fel, de ez sokszor nem az első, hanem utolsó gondolatunk. A „Jajj, Istenem, csak most segíts meg!” – a semminél több, de mégiscsak alapvetően önző természetünk és kétségbe esett állapotunk szánalmas megnyilvánulása.
Isten nagyon sokszor kisegít a bajból akkor is, ha nem kérjük. A benne bízó ember kiáltása nem egy pillanatnyi vészjelzés, hanem a folyamatos kapcsolatnak egy intenzívebben megélt pillanata. Mikor én és Isten EGYÜTT vagyunk.
Kapcsolódó hírek:
HÁLA
A VILÁGHÍRŰ PARFÜM
A BOLDOG EMBER
HAZUGSÁG ÉS MÉGIS...