A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!" Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. 

Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: "Asszony, miért sírsz?" Ő ezt felelte nekik: "Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették." Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: "Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom." Jézus nevén szólította: "Mária!" Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: "Rabbuni!" - ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: "Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez." Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: "Láttam az Urat!", és hogy ezeket mondta neki.

Jn 20,1-18.

HÚSVÉT BOLDOG MEGLEPETÉSE

A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. (Jn 20,1)

Kislány koromban, a szüleim szokatlan helyekre rejtették a húsvéti ajándékomat. Amikor felébredtem, követtem a jeleket a ház körül, majd a kertbe, sőt még a csűrbe is. Az üzenetek arra bíztattak, nézzek be egészen furcsa helyekre is. Az ajándékot a vasalószobában, az autóban vagy egy szénabála mögött találtam meg. Micsoda öröm megtalálni a húsvéti ajándékokat! 

A húsvéti örömhírt meglepő helyeken találjuk. Ki gondolna arra, hogy az új életet egy temetőben fedezi fel? Ki várná, hogy a sírás örömre fordul? Kinek jutna eszébe a megbocsátás a kétségbeesés idején? Az asszonyok húsvét hajnalán bánatuk és könnyeik között fedezték fel a feltámadt Krisztust. 

Isten nem feledkezik meg rólunk. Azt ígéri, hogy ránk talál a legsötétebb völgyben és a világ legtávolabbi sarkában is. Nem kellene meglepődnünk, hogy Istent a szükség idején fedezhetjük fel. Kórházi szobákban, a félelem pillanataiban, nézeteltérések idején meglep Isten az ő kegyelmével és szeretetével. Húsvét emlékeztet, hogy járjunk nyitott szívvel és lélekkel, hogy meglássuk Istent a szokatlan helyeken. Örvendezzünk, a feltámadt Krisztus velünk van ma és mindörökké. Halleluja!

Imádság: Életnek Istene, add, hogy tudjunk rád csodálkozni. Nyisd meg szemünket, szívünket és lelkünket, hogy felismerjünk téged a szokatlan helyeken is. Ámen.

Keresd Isten szeretetét a szokatlan helyeken!