Karácsony előtt két nappal és egy nagyon nehéz év vége előtt kilenc nappal történt.

Elvesztettem egy jó állást, elváltam, munkanélküli-segélyre szorultam, részmunkaidőben pincérnőként dolgoztam, háromszor váltottam pótmamát, egy helyi egyetem üzletvezetés-kurzusára jártam, küzdöttem a darazsakkal és az egerekkel, megtanultam kibányászni játékokat a vécécsésze lefolyójából.

A régi lakókocsi, amelyben kétéves kisfiammal, Phillippel éltünk, egy félreeső mező szélén állt a Michigan állambeli Adriantől nyugatra. A szüleim, akik egy közeli városban éltek, segítettek, amennyit csak tudtak.

A számlák ki voltak egyenlítve, de nem volt karácsonyfánk, ajándék a gyereknek, ennivalónk is alig, és mindössze 20 dollárunk.

A lakókocsi zsalugáteres ablakán át kopárnak és élettelennek látszott a világ. Az ablakok fémkeretére néhány elhagyott darázsfészek tapadt makacsul, odakinn pedig csupaszon álltak a gyümölcsfák. Mozdulatlan, hideg és szürke volt minden. Meleg könnycseppek sokasága csordogált az arcomon.

Akkor Phillip egyszer csak ráncigálni kezdett, és gügyögött hozzá az ő saját nyelvén. Nem lehetett nem elmosolyodni.

Felvettem, átöleltem, megpusziltam, és ekkor csöngött a telefon. Egy aggódó barát hívott, aki ragaszkodott hozzá, hogy menjek el az Üdvhadsereghez a karácsonyi élelmiszercsomagért. Végül nagy nehezen rászántam magam.

Az Üdvhadsereg épülete mögötti kiosztópontnál szegények hosszú sora haladt be- és kifelé. Phillip félig aludt, hevesen szopta a hüvelykujját, és közben egy hajtincsét tekergette az ujjai körül. Mit tud egy kisgyerek a karácsonyról? – töprengtem. Szorosan magamhoz öleltem a kisfiamat, és bementem az épületbe.

A csomagosztó rész tele volt dobozokkal és nyüzsgő emberek tömegével. Por-, kartonpapír- és almaszag terjengett. Mindenki kapott egy üres kartondobozt, és az adományokból összegyűlt élelmiszerek előtti hosszú asztal felé irányítottak bennünket.

Önkéntesek töltötték meg a dobozokat, egy-egy zacskó krumplival és almával, zöldségkonzervvel, más élelmiszerrel és egy egész csirkével, annyi ennivalóval, amennyi kitart fizetésnapig.

Egy másik, játékadományokkal teli helyiségben azt vehettünk el, amit akartunk. Kiválasztottam három mesekönyvet Phillipnek, és már indultam az ajtó felé, amikor megláttam egy felhúzható robotjátékot. Tiszta, de kissé kopott volt a teste, színes a belső szerkezete, piros a feje, és egy nagy felhúzókulcs tartozott hozzá. A kulcs elfordítása bizonyította, hogy működik. Kincs!

A húsz dolláromból vettem egy kis műfát, egy izzósort, néhány olcsó díszt, egy kifestőkönyvet, színes ceruzákat és némi csomagolópapírt.

Phillip mélyen aludt, amikor hazaértünk. Beletettem a kiságyába, aztán kipakoltam az élelmiszert, hozzáláttam a vacsorakészítéshez és a fa felállításához.

Mire beesteledett, a fa már világított. A műanyag díszek úgy csillogtak, mint az ólomüveg, húsz apró, különböző színű izzó világította meg őket, mindegyik a hozzá illő színű művirág fészkében. A sülő csirke illata elnyomta a kályha mindig jelen lévő fűtőolajszagát.

Arra gondoltam, hogy bekapcsolom a rádiót karácsonyi zenét hallgatni, de a teljes csöndet nem lett volna jó megzavarni. Ez adta egy tökéletes időpillanat keretét – a mások kedvességébe csomagolt örömét, háláét, reményét és imáét, amit ráadásul a karácsonyfa fénye világított meg.

Idővel a csend utat engedett Phillip halk sírdogálásának.

Felébredt, és éhes volt.

Az alvástól még duzzadt szeme tágra nyílt a fa láttán. Az általában locsifecsi Phillip csöndes volt közösen elfogyasztott vacsoránk közben, a szemét egy pillanatra sem vette le a fáról és annak fényeiről.

Karácsony reggelre porhó lepte el a földet.

Egyenként adtam oda Phillipnek az ajándékait. Feltépte a csomagolást, minden ajándékkal játszott egy kis ideig, aztán futott vissza a következőért. A robotot hagytam utoljára.

Felhúztam, és hagytam menni. Phillip mászott a játék után, szájtátva figyelte, hogyan fordul, bólogat, nyílik és csukódik a szája.

A nap további részét azzal töltöttem, hogy újra meg újra felhúztam a robotot, és néztem Phillipet, ahogy utánaered.

Ez a játék, egy idegen ajándéka, még évek múlva is számot tarthatott az érdeklődésére.

Phillip ma remek fiatalember, akire büszke vagyok.

Kanadába költöztem, és tanácsadóként kezdtem el dolgozni Kitchenerben. A kis játékrobotot idővel visszaajándékoztuk az Üdvhadseregnek, még akkor is jó állapotban.

Minden karácsonykor eszembe jut az a játék, a kis fa, a húsz dollár és a jó emberek, akiknek a karácsonyi csodák köszönhetők.