A fiatalasszony kapkodva csomagolt az aprókockás útibőröndbe. Az utasítás szerint csak a legszükségesebb holmikat vihették magukkal az óvóhelyre.

Meleg ruha, fehérnemű, konzervek, gyertya. Bár a férje, aki gyakorlati ember volt, nem örült ennek, de néhány könyvet is beletuszkolt a ruhadarabok közötti résekbe — mindig olvasott.

Minden mást dobozokban az ágyneműtartóba, az asztal alá, a szekrények mélyére rejtettek, hátha... hátha mégis elkerülik a bombák ezt a Duna-parti házat. A szirénák hangja kivert mindent a fejéből: ez már nem gyakorlat.

Futtában még egyszer megtorpant: a polcon maradt egy apró karácsonyfadísz. A zsebébe süllyesztette és lélekszakadva futott tovább a lépcsőház felé.

A Duna-parti házból végül semmi sem maradt, csak torzóként az ég felé kiáltó romos falak. A háború végén egy éhező, fázó, félelemtől és szovjet katonáktól reszkető csapat élén a szülőfaluig gyalogoltak, Békésbe, a világ viharából a Viharsarokba. Az üvegdísz akkor is velük tartott, kendőkbe bugyolálva, a csomag mélyén.

Egy apró üveggólya, angyalhajból rakott fészkén ülve. A hajdani üvegfúvó mester az ívelt nyakat, a hosszú, piros csőrt és még a tollakat is nagy gonddal formázta meg, öröm volt ránézni.

Később még egyszer szerencsét próbáltak a fővárosban, de az ötvenes évek végén egy alföldi falu lett az otthonuk, egyetlen lányuk már itt kezdte el az iskolát. Majd jöttek az unokák, és az átdolgozott évek után az élet elkerülhetetlen vége.

*

A kartondoboz egész évben a szekrény alján pihen. A belé rejtett kincsek sötétben kucorogva várják a napot, amikor a fedelet felemelve a fenyőillatú szoba halvány fénye felébreszti őket szendergésükből. Először mindig a gólya kerül sorra, őt ültetik be egy biztonságos ághajlatba a karácsonyfán. Ő az, aki mindent látott már: a nagyszülőket, a szülőket, gyermekeket, és most már az unokákat is: négy nemzedék állta már körül és várta csillogó szemekkel a gyertyagyújtás percét.

Látta a család harcait: az első unokát, aki egész életében gyermek marad, majd a félelmek között vállalt másodikat, aki messzire ment, a világ végére, de évek múltán mégis hazatért. Látta az egymást követő nemzedékeket, amint becsülettel és nélkülözéssel végigdolgozták az életet, s ha lett volna könny az üvegszemében, bizonyosan kicsordult volna, még ha a halvány gyertyafényben nem veszi is észre senki.

Mert karácsony szent estéje mindig körberendezte a családot a fa körül. Egész évben távolodtak egymástól és közeledtek egymáshoz, mikor mire volt szükség; összevesztek és kibékültek, sírtak és nevettek, de ezen az estén körülvették a fát, és őket is magához ölelte Valaki. Az üveggólya a fészkén gubbasztva sokáig azt hitte, ő rendezi a sorokat, miatta van ez a nagy felhajtás. A kisebbik fiú is sokáig ezen a véleményen volt. A gólyára vigyázni kell, az a legrégibb kincsünk, el ne ejtsd! — minden szenteste ezzel az intelemmel kezdődött. Megvagy még, öreg gólya? Milyen régi már ez a dísz, ó, Istenem! — sóhajtott fel minden évben a nagymama, és eszébe jutott az a bizonyos ostrom, az a délutáni menekülés az óvóhelyre. Ilyenkor, ha senki sem látta, megtörölte könnyes szemét.

Aztán, amikor beköszöntött az enyhülés, néha szó esett valakiről a fenyőfa körül. Valakiről, aki mint a zöld tűlevelű, fiatalon kivágatott az élők közül. S a család kimondva vagy kimondatlanul az apró betlehemi gyermek jászla köré gyűlt azon az estén.

A gólya szívesen adta át a helyét, ám ahhoz ragaszkodott, hogy továbbra is ő kerüljön fel elsőként a fára minden évben. Változtak az idők: a nagymama sem volt már, a szaloncukrok sem otthon készültek és nem kézzel csomózott cérnán kerültek fel az ágakra, de az üvegszemekben változatlanul ott csillogtak az évek, évtizedek, és mindenki mosolya, aki csak a fa körül valaha állt.

*

Felnyitom a dobozt, benne ott a gyermekkorom. A papírdíszek, amelyek óvodás kezeim közül kerültek ki, az ezüst torony, amit csak édesapám tehetett fel, hisz csak ő érte el a fa tetejét — most az én dolgom magasra nyújtózni.

És itt az öreg üvegmadár is, lassan száz éve ül angyalhajfészkén. Mosolyogva üdvözöljük egymást. Az arcomhoz emelem, és apró üvegszemeibe nézek. Eltűnt éveimet keresem benne, de mást találok: a gyermekeim mosolya tükröződik bennük. Mert itt vannak a fa körül ők is. Van folytatás.

Lehajolok hát hozzájuk és elmesélem az üveggólya történetét. És még Valakiét, ezen a gyertyafényes estén.

Csüllög Ferenc