Sok ember úgy tekinti az öregkort, mint valami büntetést, de úgy érzi, hogy még mindig a kisebbik rossz a másik lehetőséghez képest. Az öregedést nem könnyű elfogadni, főleg ha nem az élet természetes velejárójának, hanem végleges használhatatlanságra és abszurditásra való ítéletnek tekintik.

Nem tudják, hogy minden teremtmény - legyen az csillag, hattyú vagy éppen csúszómászó - születik, felnő, megöregszik és maghal. Nem úgy nézik az öregkort, mint a további gazdagodás lehetőségét, hanem mint az élet olyan kellemetlen szakaszát, amit el kell tűrniük.

Jézussal ellentétben, mi nem életünk egy meghatározott pontján lépünk az öregkorba.

Az élettempó lassulása, az erősebb szemüveg, a különféle testi fájdalmak, a barátok és a függetlenség elvesztése nem hirtelen, hanem fokozatosan történik és kinek-kinek több vagy kevesebb megpróbáltatással jár. Ezért igen fontos, hogy éveink múlásával elménk és szívünk készen álljon az öregkor velejáróira: az elégedettség és az öröm mellett a szívfájdalmakat és a szenvedéseket is el tudjuk fogadni.

Az öregkor bölcsessége segít, hogy bizalommal tekintsünk a jövőre.

Nem sok ember képes előrehaladott éveit a megújulás és az alkotás idejének tekinteni, inkább a testi-lelki összeomlás éveinek. Valójában annak ellenére, hogy az öregek gyakran "eleshetnek", sok alkalmuk van arra, hogy "újra felálljanak" és folytassák tevékeny életüket. Az ember nem nyughat bele, hogy idősebb korban már semmi jelentékeny nem történhet az életében.

Egyik nap sem lehet olyan, hogy majd csak "eltelik" valahogy. Mindennap valami újba pillanthatunk be, személyes kapcsolatokat alakíthatunk ki, alkotó tevékenységet folytathatunk, bölcsességünket gyarapíthatjuk, lelkiségünket gazdagíthatjuk.

Tudjuk, hogy az öregség egyik legszomorúbb része hozzátartozóink elvesztése és az ezt követő magányosság. Meghalnak szüleink, házastársunk, testvéreink, talán még gyerekeink is - ami tán a legkegyetlenebb veszteség, mivel olyan váratlan és "természetellenes" - aztán barátaink és ismerőseink.

Emlékeink egyre fontosabbakká válnak és napjaink egyre nagyobb részét töltik ki, ahogy - már csak ezen a módon - próbálunk ragaszkodni szeretteinkhez. Vannak idők, amikor csak Isten jelenléte ad vigasztalást és annak a várása, amit Mórus Tamás így fejez ki lányának: "Majd találkozunk a mennyei boldogságban."

A saját balszerencsénk elleni ágálás nem szűnik éveink múlásával. Megnövekedett élettapasztalatunk és bölcsességünk ellenére is felháborodással kérdezzük: "Miért éppen én?" - amikor eltörjük csípőnket vagy hályogos lesz szemünk.

Szegény Simonnak több oka volt a panaszkodásra: őt véletlenül választották ki a tömegből.

A legtöbb problémánk az öregkor természetes velejárója. De még akkor is, amikor teljesen véletlennek tűnnek és azt kérdezgetjük: "Miért éppen én?", akkor is le kell küzdenünk őket és el kell viselni az elviselhetetlent, ha ez a sorsunk. Jézus nagyon jól ismeri érzéseinket, amikor tiltakozni akarunk: "Ez nem méltányos!"

Az ember másokra utaltsága életkorával együtt nő. Az idősebbek egyre több segítséget kapnak: elsegítik őket az orvoshoz, meglátogatják őket, szükségleteikről érdeklődnek, olvasnivalót visznek nekik, stb.

A gyerekek, rokonok, szomszédok egyre inkább az öregek gondozóivá válnak. Néha a gyerekek válnak szülőkké és áldozatos lélekkel gondozzák szüleiket. Az öregek nem minden segítő kezet fogadnak örömmel és nem is minden segítség igazi segítség.

De milyen jól esik elfogadni vagy éppen barátságosan, a másik megbántása nélkül visszautasítani a felajánlott segítséget és tapintatosan, de nyíltan beszélni szükségleteinkről. Jézushoz hasonlóan, nekünk is segítő embertársunk szívét kell látnunk.

Milyen természetes - és mennyire emberi - csak magunkkal foglalkozni, amikor tudatunkat problémáink és testi fájdalmaink töltik be. El vagyunk foglalva fájós derekunkkal, vagy magányosságunkkal és elmulasztjuk meglátogatni most megözvegyült ismerősünket.

Duzzogunk egy unoka nyers megjegyzésén és elfelejtkezünk a szomszéddal tervezett bevásárlásról.

Mindig gondolnunk kell arra, hogy a mások bánatával és fájdalmával való törődésünk segít kilépni a saját szenvedésünk szűk világából.

Öreg éveink terhét enyhítjük, ha mások terhéből is veszünk magunkra. Gondolt Jézus másokra is saját szenvedései közepette?

Nem akarjuk-e elhitetni magunkkal, hogy bizonyos kellemetlen események nem fognak bekövetkezni? Vagy hogy olyan távoliak, hogy nem is válhatnak valóra?

A fiatal halhatatlannak hiszi magát, nem is gondol arra, hogy megöregedhet... mindaddig, amíg az évek során valami történik - talán valami egészen jelentéktelen esemény - ami ráébreszti a rideg valóságra: az öregedés és halál minden élet velejárója. Nincs kivétel. Egy elejtett megjegyzés az ősz hajszálak gyarapodásáról, a rendőrök feltűnő fiatalsága, az egykor könnyedén végzett tevékenységek megnehezedése... Valami történik és ami eddig lehetetlennek tűnt, most már valóság: öregszünk.

Ezzel szembe kell néznünk, mikor életünkben elérjük ezt a fordulópontot és Jézushoz hasonlóan folytatnunk kell utunkat a végcélunk felé.

Az idősek látják múltjuk minden hibáját. Nemcsak a bűnöket, hanem minden ballépést is: a rosszul választott karriert, az elhibázott házasságot, az elhamarkodott üzleti döntést, a megszakadt kapcsolatokat, a bántó szavakat, a megvalósulatlan elhatározásokat.

De visszatekintve az évtizedekre, mit számítanak azok a tévedések, hibák? Mi értelme van ma már ezeken töprengeni, tépelődni és a fejünket csóválni? "Bárcsak...!" Meg kell ezeket a hibákat bocsátanunk magunknak egész hátralevő életünkre.

Ki kell szabadítanunk magunkat a múltunkból és a jelennel kell törődnünk. Gondolhatunk a "bárcsakokra", de nem szabad, hogy elemésszenek minket.

Öreg korunkban, amikor nyugdíjunk alig emelkedik - viszont a lakbér, élelmiszer, utazás, orvosi költségek igen -, bizonyára érezzük a pénzszűke gyötrelmeit és nagyra értékeljük az anyagi biztonságot.

Tisztességes lakásra, elegendő álelemre, kis szórakozásra, megbízható orvosi ellátásra és valami kis tartalékra van szükségünk, de ha elgondolkodunk azon, hogy Jézusnak semmije sem maradt, rá kell döbbennünk, hogy a mi értékünket sem az szabja meg, mink van, hanem, hogy milyen emberek vagyunk.

Ahogy megtanulunk kevesebből is "kijönni", talán megértjük miért használták a rómaiak a poggyászukra az "impedimenta" (előrejutást gátló) kifejezést. Amit birtoklunk, annak segítenie kell célunk elérésében, nem akadályoznia.

Egy Isten szeretetébe vetett hittel eltöltött élet után is gyakran gondoljuk, hogy Isten majd meg fog minket szabadítani a veszteségektől és fájdalmaktól, amik az öreg kor elkerülhetetlen velejárói. Azt várjuk Istentől, legalábbis burkoltan, hogy kíméljen meg bennünket a barátok elvesztésétől, egészségünk romlásától, a társaság hiányától, a mellőztetéstől.

Most sem könnyebb megértenünk, mint fiatal korunkban, hogy Isten végül is meg fog minket menteni, de nem ezektől a veszteségektől és fájdalmaktól, hanem éppen azok által. Isten velünk marad ahogy öregszünk, de nem fog megkímélni bennünket az öregedés természetes hatásaitól. Jézussal együtt bízunk, hogy az Atya velünk lesz ahogy a keresztünkön függünk és a végén magához ölel bennünket.

Ismerőseink halála mindig nagy hatással van ránk: szegényebbek leszünk általa. A veszteség még súlyosabb, ha munkatársunk, barátunk vagy családtagunk távozik el.

Ahogy öregszünk, egyre többet veszítünk el azok közül, akik körülöttünk élnek és életünket betöltik. "Ha a férjem (feleségem, testvérem, barátom) nem halt volna meg...!" Nem akarjuk elfogadni halálukat és ezzel magyarázzuk balsorsunkat. A világunk egyre szűkebbé és magányosabbá válik és nekünk csak a hitünk segít, hogy elfogadjuk Isten számunkra készített tervét.

Mindnyájan vágyunk arra, hogy hasznosak legyünk még idősebb éveinkben is. Sőt, ahogy a rendelkezésünkre álló idő egyre rövidül, még hevesebb a vágyunk, hogy hasznos dolgokat vigyünk végbe.

De szívünk mélyén szeretnénk azt is hinni, hogy életünk egészen az elejétől fogva hasznos és gyümölcsöző volt, hogy jó hatással voltunk másokra, hogy általunk több most a szeretet a világban és hogy - bizonyos fokig - mi is az emberi élet mintaképe lettünk.

Az a legfontosabb, hogy amikor eljön az idő és azt kell mondanunk: "bevégeztetett", akkor visszanézve egész életünkre, helyeslőn bólinthassunk rá.

Ahogy öregszünk, felismerjük saját halandóságunk tényét. Még ha nem is jár a halál állandóan az eszünkben, szép lassan elfogadjuk. Jézus holttestét nézzük, mint Nikodémus, és kérdezzük: Új életre kelt-e Jézus? Az Ő feltámadásában gyökerező hitünk nemcsak saját halálunkat fogadja el, hanem várja föltámadásunkat is.

Mi is "felemeltetünk" a keresztre, a mindennapi kudarcok, elválások, csalódások keresztjére, de hisszük, hogy Jézussal együtt mi is új életre támadunk.

A végső győzelembe vetett hitünk elhomályosítja hátralevő éveink minden örömét és bánatát.

ÁMEN