Két kismama ült a padon, az óvoda előtti parkban. Az egyik széparcú, bájos, a másik kissé csúnyácska; arcán, az orra alatt forradás. Mellettük egy-egy babakocsi, bennük édesen szendergő kisbabák. Beszélgettek. A széparcú anyuka kezdte:

- Milyen jó, hogy a te Miklóskád és az én Balázskám olyan szépen összebarátkoztak az oviban. De téged még alig ismerlek. Én már nagyjából bemutatkoztam. De szeretném, ha elmesélnéd te is az életedet.

- Hát... hol is kezdjem? Talán azzal, hogy nyúlajakkal születtem, és az anyám kétségbe volt esve. Több műtéten estem át, nem túl jól sikerültek, és ő igazából sohasem tudott elfogadni. Született azután egy öcsém, gyönyörű, egészséges kisgyerek, de hároméves korában elvitte valami súlyos betegség - máig se tudom, mi, nagyon kicsi voltam még akkor.

Az anyám teljesen összeomlott, elváltak, aztán eltűnt. Talán külföldön él valahol. Az apámról se sokat tudok. Engem a nagymamám nevelt föl. Ő volt az egyetlen, akitől őszinte szeretetet kaptam. Meg talán a tanítóim.

Jó tanuló voltam, szerettem rajzolni, mindig dicsérték a képeimet. De a gyerekek idegenkedtek tőlem. Féltékenyek voltak a sikereimre, strébernek tartottak, a külsőmet meg nem tudták elfogadni. Kicsit olyan kiközösítettnek éreztem magam.

A ruháimat nagymamám varrta, talán ezért is lenéztek a lányok. Visszahúzódó, zárkózott kislány voltam. Később is így lett, a gimiben. Az egyik legfájóbb emlékem a diákbál volt, érettségi előtt. Senki sem akart velem táncolni.

Egy oszlop mögül, könnyes szemekkel néztem, ahogy az osztálytársaim a nyitótáncra bevonultak, a lányok gyönyörű fehér ruhakölteményekben, a fiúk sötét öltönyben. Szépek voltak, fiatalok, vonzók.

Csak én nem kellettem senkinek... Rettenetes érzés volt. A nagymamám vigasztalt: a lelki szépség a fontos... De tudom, az ő szíve éppúgy fájt, mint az enyém.

Aztán jött az érettségi, a továbbtanulás. Annyira szerettem volna tanítónő vagy óvónő lenni!... De a taszító külsőm miatt erre gondolni se mertem. Aztán sikerült egy könyvkiadónál elhelyezkednem.

Azóta is itt dolgozom: gyerek-könyvekbe készítek rajzokat. Talán így mégis tudok valamit adni a gyerekeknek, ha már tanításra nem vagyok alkalmas...

- Közben találtam egy ifjúsági kisközösséget. Jó érzés volt, hogy itt befogadtak. Minden szombaton találkoztunk. Volt ott egy alacsony, bicegő, sánta fiú. Egyszer mellém ült, aztán megkérdezte, hazakísérhet-e. Ez többször megismétlődött. Sokat beszélgettünk, és ráébredtünk, mennyire egyezik az életfelfogásunk.

- Körülbelül félév múlva a kapunknál elém állt és ezt mondta nekem: Olga, én sohasem a külsőt néztem, és rájöttem, milyen gazdag a lelked. Őszintén megszerettelek. Meg is kérnélek, hogy légy a társam, de nem tudom, el bírsz-e fogadni így, ilyen veleszületett fogyatékkal? - Én akkor rámosolyogtam és megfogtam a kezét. Valami nagy melegség öntötte el a szívemet, és nem tudtam szólni, csak odabújtam hozzá. Így kezdődött.

- A többit már tudod. Csendben, egyszerűen megesküdtünk és otthont teremtettünk. Nem volt könnyű, mert kiskeresetűek vagyunk. Vilmos orvosi egyetemet végzett, és a kórház laboratóriumában dolgozik, mint kutató. Én meg rajzolgatok, ez a gyerekek mellett is folytatható, bár a kicsi Melindámmal sok gond van még. De nagyon sokat segít a nagymamám.

Ő velünk lakik, azaz tulajdonképpen mi lakunk nála. Egyik szoba az övé, így valamennyire megmaradt az önállósága. A lakást kicsit átalakítottuk, kibővítettük. Van egy kis kertecske is, ahol játszhatnak a gyerekek. A nagymamám nagyon szereti őket...

- Olyan szép gyermekeid vannak! Miklóska ráadásul nagyon értelmes is. És egy kicsit irigyellek, hogy a második gyermeked kislány. Enyém mindkettő fiú. De szeretnék még egy kislányt is.

- Ó, a fiúk is olyan kedvesek tudnak lenni! Tudod-e, mi volt életem egyik legnagyobb öröme? Amikor az ovis kisfiam elém állt, aztán nyakamba ugrott és azt mondta: Anyu, te vagy a világ legaranyosabb anyukája!

Hegyi Éva