"Nógrád megyében, egy dombok-lankák ölelte apró faluban nevelkedtem, egy erdő melletti parasztházban. Lubickoltam nagyszüleim szeretetében és a pazar természeti környezetben.

Mamuska vallásos volt.  Anyu viszont tanácsi dolgozó, párttag, így számára szó se lehetett se Istenről, se vallásról, se templomba járásról.

Mamuska sajátságos kapcsolatot tartott fenn a jó Istennel, és ez már zsenge gyerekkoromban is gyanakvásra intett.

Sűrűn  kéznél volt, ha arról volt szó, hogy másokra - méltó büntetésüket elnyerendő - hogyan kell majd lesújtania, viszont ennél jóval ritkábban került megszólításra holmi önnön bűnbocsánat-kérés ügyében.

Mamuska nem járt templomba. (Lehet, hogy csak Anyu miatt, de ebben nem vagyok biztos.)

Nagyapámhoz intézett mondanivalójában is gyakran szerepelt az Úr neve, s be kell vallanom, hogy nem mindig a legszentebb vonatkozásban.

Akik templomba jártak, vasárnap délelőttönként felvették az ünneplő ruhájukat és arcukat és elmentek az istentiszteletre.

Sokat ácsorogtam a kerítésnél bámészkodva, hogy szemmel tartsam a hazafelé jövőket és észrevehessem a nyilvánvaló megkülönböztető jeleket, megfigyelhessem az átszellemült, sugárzó tekinteteket, de nyomát sem láttam semmi ilyesminek.

Falun sokat szomszédoltak akkoriban az emberek. Gyakran kihallgattam a felnőttek beszédét, sűrűn téblábolva körülöttük, de a látszatra, hogy ügyet sem vetek rájuk, gondosan ügyelve. Mindenképpen szerettem volna megtudni, hogy miben mások, jobbak, különbek a vasárnapi ájtatoskodók, mint Anyu vagy én, de nem tudtam rájönni. Folyton pletykáltak, hol egyszerűen csak ostobán, hol rosszindulattal fűszerezve, hetet-havat összehordtak, de Istennek se híre, se hamva nem volt. Őt a templomban tartották bezárva.

Az udvarokon gyakran zajos családi jelenetek játszódtak, hetedhétportára szólóan, egymás felmenőinek különös jellemzésével.

Kezdeti gyanúm beigazolódni látszott, s ez az egész istenesdi csekély hitelét is elveszítette, mivel tartalom nélküli külsőségnek, azaz képmutatásnak bizonyult.

Mindazonáltal Mamuska fejébe vette, hogy a lánya hiába lett párttag, belőlem mégis csak normális katolikus keresztényt nevel. A nevelés egyik leghatásosabb eszközének az imádságtanítás tűnt. Rá is álltam a dologra, annál is inkább, mert könnyen tanultam, s hátha kiderül mégis csak valami érdekes. Meg aztán - bizonyos keretek között - Mamusnak is szívesen jártam a kedvében.

Pár nap után nagyanyám joggal érezhette azt, hogy vallásos nevelésem a lehető legjobb úton halad.

De én másként voltam ezzel. A napközbeni történések és viselkedések sehogyan sem voltak összhangban az imádságban foglaltakkal. Annyira visszás volt, mintha egy drágakővel kirakott ékszerdobozban egy ócska rozsdás vasszeget tartanánk. A vasszeg mindenképpen valóságos, ami illúzió, az kizárólag az ékszerdoboz lehet.

Elhatároztam, hogy belőlem nem csinál tovább hülyét még Mamó sem. (Ha haragudtam rá, nem Mamus vagy Mamuska volt, hanem csak Mamó.)

Álszent képpel a következő este is leültem vele, és megint megtanultam egy újabb imádságot. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Kiálltam a konyha közepére - de egy kicsit mégis az ajtó felé húzódva - és szépen hangsúlyozva elszavaltam az imát.

Mamus dagadt a büszkeségtől. Én vigyorogtam, valójában kajánul, de a felületes szemlélő számára úgy, mint minden rendes gyerek, aki a méltón kiérdemelt elismerést nyugtázza. Aztán még mindig ott álva, de már startra készen, aznapi és egyben ilyen jellegű utolsó fellépésemet a következő kinyilatkoztatással zártam le:

- Márpedig Isten NINCSEN!

A szándékolt és elért hatás kétségtelenül egybecsengett, így uzsgyi, kiszaladtam az udvarra és elbújtam a sötétben...

Teológiai fejlődésem első szakasza fenti kijelentésemmel 6 éves koromban véget is ért.

Későbbi tanulmányaim maximális megelégedésemre szolgáltak, mivel hűen alátámasztották azon meggyőződésemet, mi szerint anyagon kívül az égvilágon semmi más nincs. Különösen nem egy olyan láthatatlan lény, mint ez az isten. 

Ilyesmi kizárólag primitív, korlátolt, önálló gondolkodásra képtelen emberek szűkre szabott elméjében létezhet, akik képtelenek megbírkózni a valósággal, ezért gyengeségükben belecsimpaszkodnak egy szánalmas illúzióba.

Ezzel a meggyőződéssel éltem elég sokáig, és csak érett felnőtt koromban jutottam el oda, hogy rendszerbe szedjem a világról és az életről szerzett ismereteimet.

De hamar rá kellett jönnöm, hogy a tudásom, hiába próbáltam nagy fejet növeszteni magamnak, egyáltalán nem alkalmas az integritás megteremtéséhez, annál is kevésbé, mert egyetlen valamire való választ sem kaphatok azok mentén....

Harmincas éveim közepén már biztos voltam abban, hogy a materializmussal nem stimmel valami.

Elkezdtem érdeklődni a vallások iránt. Bár a kereszténység iránt eleve mélységes ellenszenvet tápláltam, megpróbáltam mégis nyitott értelemmel és befogadó hozzáállással viseltetni iránta, de rövid úton felhagytam az olvasással, mert túlságosan drasztikusnak, s ebből kifolyólag elfogadhatatlannak tartottam az egészet.

A keleti vallások közül a buddhizmust találtam a leginkább figyelemreméltónak, azon belül is a tantrikus változatát, megengedő nagyvonalúsága miatt.

Tévelygéseim közepette eljutottam a reinkarnációig, az agykontrollig, a reikiig  - ez utóbbit egy ideig gyakoroltam is, és teszem hozzá: működik! -, és további élményvallásokig, valamint a "teremtő hiten" alapuló irányzatokig.

Később, épp' hogy nem holmi olcsó kapaszkodó iránti vágytól vezérelve, hanem sokkal inkább azért, mert (önhitt) harmóniában ringatózva kezdtem magam jól és biztonságban érezni, folytattam a gondolkodást.

Rájöttem, hogy nem lehet minden egyszerre igaz abból, amit a kutakodásaim folytán erőlködés nélkül szimpatikusnak találtam. Ha pedig ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy súlyos megvezetés veszélye forog fenn.

Hogy a bánatba tudhatnám meg, hogy akkor most mégis mi van?! Mi az, ami igaz?

A klasszikus filozófiai irányzatokban sem kaptam meg a válaszaimat. A kérdéseim nyitva lebegtek 

Honnan az ember és a világ? Hova tart? Miért olyan, amilyen? Mi lehet az abszolút mérce?

Szóval, ott vergődtem a spirituális káosz kellős közepén, amikor is 2007 őszét írtuk, - nem is tudom igazán, hogy miért - regisztráltam egy internet marketinggel foglalkozó hírlevélre. Így kerültem kapcsolatba azzal a személlyel, akit a Tanítómnak nevezek.

Januárban jött egy hírlevél, amelyben az eredeti témán túlmutatóan, de egyáltaln nem tolakodóan volt egy link, ami egy válaszokat kereső előadásra irányított.

Gondoltam, ha meg nem is, de legalább belehallgatok.

Megjegyzem, az óév utolsó éjfélén egyetlen kívánságot támasztottam az új esztendővel kapcsolatban, azt is meglehetősen nagyravágyó kérésnek ítéltem.

Ez pedig az volt, hogy kerüljek közelebbi kapcsolatba a Teremtővel vagy a Magasabbrendű Intelligenciával vagy mit tudom én, hogy nevezzem. (De Istennek semmiképp' nem fogom, mert az nagyon gáz.)

Néhány nap múlva ott volt az e-mail-ben, amit kértem: Megkaptam a válaszokat, s megkaptam a Kapcsolatot, amelyre oly nagyon vágyakoztam.

Ugyanakkor, amikor meghallgattam a bevezető előadás-sorozatot, először mégis úgy éreztem, kirántották a lábam alól a talajt. (Igaz, hogy meglehetősen ingoványos volt, de mégis csak talaj volt.:))

Bizakodom, hogy a Tanítóm megbocsátja nekem az akkori kérdéseimet.:)

Honnan jön ez az internet margetinges fickó a "végső válaszaival"?!

És úgy egyáltalán, mi köze az online marketingnek a hittérítéshez? Ki ez a pasi? Mit akar? És miért éppen a ke-resz-tény-ség???

 Az előadások rendkívül nagy hatást gyakoroltak rám, de sokáig meglehetős fenntartással viszonyultam hozzájuk.

Többszöri meghallgatás után elkezdtem a további előadásokat is hallgatni.

Szerettem volna valami fogást találni, amibe jó okkal beleköthetek, és utána szépen elfelejthetem ezt az egészet. 

Mellesleg, ha mégis igaz, amit a marketinges beszél, akkor be kell látnom, hogy ezidáig mélységes tévedésben és sötétségben éltem, amire gyakran még büszke is voltam. 

Ráadásul, akkor voltam a legmélyebb sötétségben, amikor azt hittem, a fényben állok...

Fogást pedig a mai napig sem találtam.:)

Újdonsült kereszténnyé válni fantasztikus és egyben megrázó élmény.

Több száz előadást hallgattam meg, s hallgatom őket továbbra is. Ennek köszönhetően már előfordul, hogy néha,  itt-ott értőn is tudom a Bibliát olvasni.

Kapcsolataimban mind a mai napig - még túlzó jóindulattal is - bukdácsolva járok.

De nem baj, mert tudom, hogy a helyreálláshoz kellenek a bukások. 

Isten sosem ígérte, hogy örökké a komfortzónámban tart, viszont azt megígérte, hogy mindig velem lesz, ha kérem.

Ilyen támogatót magaménak tudva pedig bátran útra kelhetek újra és újra! :)"

Alice