Olvastam egy történetet egy különös pénzről, ami kőből készült. Yap, a Csendes-óceán nyugati felén található sziget, Mikronéziához tartozik. Négy apró szigetből áll, amelyek között korallzátonyok révén átjárhatóság van. A területe 102 km2 lakossága valamivel 11.000 felett van.

Az itteni emberek a mai napig használják - igaz egyre ritkábban - kőpénzeiket. A méretük 3,5 centimétertől négy méterig terjed, a legnagyobb több, mint 2 tonnát nyom.

Ezek a világon a legnagyobb és legnehezebb fizetőeszközök. Mivel néhány igen nehéz, azok a saját helyükön maradnak, csak a gazdájuk cserélődik, míg a kisebbek vándorolnak a szigeten egy-egy fontos, kiemelt üzlet kapcsán. Érdekességük, hogy egyiket sem a szigeten faragták a yappok, hanem messziről, akár 800 km távolságból hozták Új-Guíneából és Palauból. Minél messzebbről szállították ide, annál értékesebb volt.

A szigeten vannak kövek, amikre rávésték, hogy megszerzésük hány ember életét követelte. Minél többen adták életüket az áhított vagyonért, annak értéke annál magasabb lett.

A yappok nem a fényességét, nem a szép faragást értékelték ezzel, hiszen több példány igen primitív, durva faragású, hanem azt, hogy megszerzéséért mekkora áldozatot kellett hozni.

A szigeten ma összesen 6800 kő van és a számuk a huszadik század elejétől nem változik. Így nem is inflálódik ez a pénz, folyamatosan tartja magas árát, sőt még emelkedik is.

A gazdag yappok a házuk köré állítják ki őket, hogy mások is lássák gazdagságukat.

Sok mindent elárul ez a kis történet nekünk a pénzről, de csak néhányat szeretnék kiemelni:

- A megszerzése mindig áldozattal jár. Nem lehet csak úgy hozzájutni, nem terem meg a fán, sem az égből nem potyog és még az utcán sem hever. Meg kell dolgozni érte.

- Nem mindig az birtokolja, aki megérdemli. A yappok közül sokan meghaltak egyik másik nagyobb korongért, de végül mégis csak egyvalakié lett. Sokan törekednek a nagy gazdagságra, de csak kevesen jutnak el odáig.

- Az értékét nem egy ember hozza létre, hanem az egész közösség határozza meg aszerint az erkölcs szerint, ahogy ők élnek.

A történetben a szigetlakók az érte hozott áldozatot értékelték nagyra. Manapság a pénz értékét leginkább az adott ország teljesítőképessége határozza meg a többi országhoz viszonyítva.

Így a pénz értékének megadása igen bonyolult folyamat, ami nagyon sok összetevőn múlik és nem igazán átlátható az avatatlanok számára, ezért sok visszaélésre ad lehetőséget. És végül:

- minél több van belőle, a legtöbben még többet szeretnének.

Jézus is elmondott egyszer egy példázatot az akkori pénzzel, vagyonnal kapcsolatban, a talentumokról, aminek a csattanója a következő:

"Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van."

Máté 25,29

Tudom "pénz a pénzhez, föld a földhöz tart" - mondja a mondás is, de ez akkora nagy igazságtalanság, nem? Nem az lenne a jó, ha az is kapna, akinek nincs, sőt az is akinek sose volt?

Miért van az, hogy a pénz annyira felforgatja az életünket?

Sajnos, mi emberek, csak a magunk módján tudunk gondolkodni az anyagiakról, ezen akart változtatni Jézus is.

A példázat szerint a szolgák sáfárok voltak, akik egy nagyon gazdag embernek dolgoztak. Így az a pénz, amit kaptak, nem az övék volt, hanem uruké. Így mi is, bármennyi anyagi javakkal rendelkezünk is, az nem a miénk, hanem Istentől kapott felelősség, amivel helyesen kell élnünk, mint akik tudják, hogy végül el kell számolnunk vele.

A három szolga közül kettő így tett. A kapott javaikat befektették, megforgatták, nyereséget szereztek vele. Míg a harmadik csak elásta azt, hogy biztosan meglegyen, amikor ura visszakéri. Azután csak saját dolgaival törődött. Így vagyunk mi is.

Néhányan komolyan veszik a felelősséget, amit Isten rájuk helyezett. Tudják, mivel gazdálkodhatnak és nem csupán maguknak élnek.

Hajlandók megosztani amijük van, így az hasznot hoz kapcsolataikban, emberi összefogást, közösséget teremt, stb.

Amikor a gazda hazatér, örül majd hű sáfárai sikerének és még többet bíz rájuk.

De akik csak önmagukkal törődtek, akik csak azt nézték, hogy nekik mi a jó, végül pórul járnak, mint a harmadik szolga is. Kudarcuk oka is ugyanaz lesz, gazdájuk teljes félreismerése.

Félnek Istentől, mert nem ismerik Őt. Kegyetlennek és zsarnoknak, igazságtalannak látják, pedig nem az. Ezért veszítenek el mindent.

Nem látják, hogy Istentől kapott felelősségük, amiket másokért hordozhattak volna, kiemelte volna őket magányukból.

Kapcsolatokat és barátságokat mulasztottak el így. A félreismerés bezárta őket a sértődöttség elefánttornyába addig, amíg a szívük teljesen megkeményedett és érzéketlenné vált. Kár értük!

Teljesen alkalmatlanná váltak a valódi, a közösségi életre. Ezért vesz el végül tőlük mindent Isten és adja azoknak, akik hű szolgái voltak.

Végül ne feledjük, hogy mi magunk is milyen értékesek vagyunk Isten számára. Jézus elcserélte értünk a Menny örömét e földi élet minden fáradságára. Sőt, kész volt mindent odaadni miértünk, még az életét is. Ha legközelebb arra gondolunk, mit ér nekünk a másik, csak nézzünk fel egy pillanatra a kereszten szenvedő Isten Fiára.