„Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet. Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.” (Zsoltárok könyve 63:2-4)
Itt most meglehetne állni és egy nagy pontot tenni a mondat végére. Megállni Isten megnyugtató jelenlétében, elengedni a nyomasztó terheket, kizárni a külvilágot, és belegondolni Isten végtelen, túláradó szeretetébe.
De talán mégsem haszontalan az Istent dicsőítő ember külső személéséből belemerülni abba a gondolat-, és érzésvilágban, ami e szavak kimondására/megéneklésére késztette Dávidot. Ezek nem megrendelésre készült versek és dalok, hanem őszinte hitvallások, megélt tapasztalatok formába öntése.
A vágyokozásban ott van valami, amit szeretnénk elérni, mert már tudjuk, ismerjük milyen Isten jelenléte. Ha szeretünk valakit, vágyakozunk a találkozások örömére. Amikor nem a tenni, csak a LENNI számít. Amikor nem beszélek Istenről, hanem nézem, csodálom, elmerülök benne.
Nem könnyű ezt megtenni. Mindig van, volt, lesz más – látszólag fontosabb – teendőnk. Aztán az élet úgy hozza, hogy meg kell állnunk, és elgondolkozni azon, hogy mennyivel fontosabb az AKI VAN, mint ami van. Talán most van ez a pillanat.
Kapcsolódó hírek:
HÁLA
A VILÁGHÍRŰ PARFÜM
A BOLDOG EMBER
HAZUGSÁG ÉS MÉGIS...