Sokáig azt gondoltam, hogy a keresztényeket azért váltotta meg Isten, hogy szolgáljanak, és én természetesen be akartam tölteni üdvösségem célját. Ezért, teljesen odaszántam magam, hogy Jézust fogom szolgálni.

Keményen dolgoztam, és gyakran sikeres is voltam. Egyik kezemben a Bibliával, másik kezemben pedig a határidőnaplómmal, mentem előre, hogy hatással legyek erre a pogány világra, és nyomot hagyjak benne.

Húsz évig lelkipásztorkodtam, és nagyon komolyan vettem a dolgom. Az életemet a Jézusnak való szolgálatra szántam. Őszinte vágy vezérelt, még ha közben néhányszor el is buktam. Őérte szerettem volna élni. Azt gondoltam, hogy minden kereszténynek Jézusért kellene élni, és pásztorként az én elhívásom, hogy megmondjam nekik, hogyan tegyék. Azonban, bármennyire is igyekeztem mindent megtenni Jézusért, mindig úgy éreztem, hogy egy véget nem érő teendők listája lebeg a fejem felett. A Neki való szolgálat örömteli volt ugyan, de sohasem volt megelégítő, mivel mindig úgy éreztem, hogy nem tettem eleget.

Már huszonkilenc éve voltam keresztény, amikor az Úr megmutatott valamit, ami sokként ért: Istennek nincs szüksége a mi szolgálatunkra. Micsoda kegyelemdöfés ez az emberi büszkeségnek! Hallottam többször, hogy mi vagyunk Isten keze, lába, szeme és szája. Elég rémisztő gondolat. Jézus azt mondta, hogy ha kell, a kövek fogják Istent dicsérni. Isten egy alkalommal, egy szamarat használt, hogy üzenetet közvetítsen egyik prófétájának. Miközben teljességgel igaz ránk, hogy keresztényként mi vagyunk Krisztus teste, azt hinni, hogy Isten örökkévaló terve tőlünk függ, meglehetősen merész gondolat.

Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvassuk: Istennek „nincs szüksége rá, hogy az emberek szolgálják őt, mintha valamiben hiányt szenvedne. Éppen ellenkezőleg: ő ad mindenkinek életet, leheletet, és minden mást is, ami szükséges" (17:25, EF). Istennek nincs szüksége a szolgálatunkra. Csak gondolj bele, amikor Isten a nagy semmi fölött állt, és szólt, hogy „Legyen!", és a dolog azonnal előállt – mid volt neked akkor, amire Neki szüksége lett volna?

Ha nagyon felkavart ez a hír, hogy Istennek nincs szüksége ránk, hadd mondjak valamit, ami biztosan felvillanyoz: Isten akar minket. Ránk árasztotta a szeretetét, és az a vágya, hogy bensőséges kapcsolatot élvezzünk Vele. Miközben én azt gondoltam, a keresztények a szolgálatra lettek megváltva, addig Jézus egészen mást mondott arról, hogy Isten miért adott nekünk örök életet: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (János 17:3). Jézus azt mondta, azért lettünk megváltva, hogy igazán megismerjük Őt és az Atyát.

Ha az Istennel való kapcsolatunk szolgálatközpontú, akkor úgy fogunk Rá tekinteni, mint egy Mennyei Főnökre, aki minden tevékenységünket tüzetesen megvizsgál, hogy vajon megüti-e a mércét. A hangsúly a teljesítményünkre kerül, miközben megpróbáljuk megtenni, amit szerintünk Isten elvár.

Isten nem akarja, hogy a Neki való szolgálatra összpontosítsunk. Ha a kegyelem uralkodik az életünkben, akkor Istenre fókuszálunk. Ezáltal, olyan módon megtapasztaljuk a Vele való bensőséges kapcsolatot, hogy a szolgálat ennek a szeretet-kapcsolatnak a teljesen természetes következménye lesz.

Ha a teljesítményünkre koncentrálunk, akkor a keresztény szolgálat felületessé és élettelenné válik. Viszont, ha Vele vagyunk teljes mértékben elfoglalva, akkor a szolgálatunkat az isteni élet ereje fogja áthatni.