„A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, 

szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség" 

(Galaták 5,22)

A felsorolt több tulajdonság ellenére az ige egyes számban beszél a Lélek gyümölcséről. Tehát egy gyümölcs van, s ezek annak különböző jellemzői. Miként a narancs is egy, de sok gerezd van benne,így a Lélek gyümölcsének „gerezdjei" az igeversben foglaltak. A gerezdek csak együtt létezhetnek és fejlődhetnek. 

Nincs mértékletesség békesség és szelídség nélkül, nincs öröm  szeretet és jóság nélkül stb. A könnyebb érthetőség kedvéért a következőkben csak a mértékletességről lesz szó, de olvasás közben ne tévesszük szem elől, hogy ez csak a gyümölcs többi sajátságával együtt bontakozhat ki.

A mértékletesség az egyik legfontosabb hívő erény. Gyakorlására az élet minden területén szükségünk van, hogy semmit se vigyünk túlzásba, és semmi se váljon bálvánnyá számunkra. Amivel túl sokat – az adott dolog jelentõségénél többet foglalkozunk –, az bálvánnyá lesz az életünkben, s elveszi a figyelmünket, az időnket és energiánkat az igazán fontos dolgoktól.

A mértékletesség – miként a Lélek gyümölcsének többi jellemzõje – sem érzelem, hanem mindennapos akarati döntéseink következményeként kialakuló viselkedésmód. Ezekben a döntésekben kérhetjük a Szentlélek segítségét, hogy mértéktelenségre hajló emberi természetünket legyõzve, megteremhessük az isteni mértékletességet.

Miben legyünk mértékletesek? Először is az evésben és az ivásban. Karácsony ünnepe országunkban a nagy evések időszaka is, így most különösen idõszerû a figyelmeztetés: az étel az élet fenntartásához szükséges energia és vitaminok felvételére való, nem pedig a test hizlalására.

Az Úrra figyelő ember az ételben is ismeri a mértéket. Az egyik ICI tankönyv írja – s teljesen igaza van –, hogy a lelkipásztornak nem szabad kövér embernek lennie, különben hogyan taníthatna a mértékletességrõl, amikor messzirõl ordít a megjelenésébõl, hogy az evés dolgában mértéktelen. Az italról pedig annyit, hogy a hívõ embernek is szabad szeszes italt fogyasztania, például ebéd elõtt egy kis pohár bort, mert ez jó az emésztéshez, de a második pohár már nem tartozik ebbe a kategóriába. Ezért, akinek nem erõssége a mértékletesség – vagy aki megtérése elõtt részeges volt –, az jobban teszi, ha egyáltalán meg se kóstolja a szeszes italokat. Ami az evést illeti, táplálékra viszont feltétlenül szükségünk van, ezért a túlzott fogyókúrázás éppúgy mértéktelenség, mint a sok evés.

Azonban nem az evés és az ivás a legnagyobb kísértés a mértéktelenségre. Sokkal nehezebb megállnunk olyankor, amikor társadalmi nyomás is társul bûnös hajlamunk mellé, mértéktelenségre sarkallva bennünket.

Az egyik ilyen terület az öltözködés, és ezzel szoros összefüggésben az ápolt külsõ.

Az országot elárasztó filmek és reklámok dömpingjének jelentõs másodlagos hatásaként társadalmunkban is egyre fontosabb a külsõ megjelenés: a divatos öltözködés és a maximális ápoltság.

Ha valaki nem az emberi elvárásoknak megfelelõen öltözködik, ha kicsit ódivatúbb a zakója, akkor nemcsak a hivatali elõmenetele kerül veszélybe, de még az ismerõsei is egyre jobban lesajnálják. Hovatovább teljesen feledésbe merül az a jó magyar mondás, hogy „nem a ruha teszi az embert".

Manapság – sajnos – egyre inkább a ruha teszi az embert, az észnél, a tehetségnél fontosabbá válik a divatos ruha és a kellõen bedolgozott haj. Hogy mekkora társadalmi nyomás hat ebbe az irányba, azt jól példázza egy, az óvodások között végzett vizsgálat, melynek eredményeként megállapították, hogy már az ilyen korú gyerekek kiközösítik maguk közül azokat, akik nem a tévében reklámozott márkájú ruhákban és sportcipõkben pompáznak.

Össztársadalmi õrület az egész, amely arra készteti az embereket, hogy rengeteg energiát, munkát és pénzt áldozva újabb és újabb divatos cuccokat vásároljanak, miközben még használható ruhák garmadáját dobják ki, csak azért, mert azok már divatjamúltak. A hívõ embereknek ebben a forgatagban kellene megtalálniuk a mértékletesség egyensúlyát, hogy az alkalomnak megfelelõen tudjanak megjelenni, ugyanakkor ne legyenek éllovasok a divatõrületben.

E mértékletesség megtalálásában bizton számíthatunk Isten Lelkének útmutatására, de mi magunk is sokat segíthetünk egymásnak azzal, ha a lelki érettséget, az Úr Jézusnak engedelmes életet fontosabbnak, dicsérendõbbnek tartjuk a külsõ megjelenésnél, és a hitélet milyensége alapján választunk barátokat és házastársat.

Még nehezebb mértékletesnek lennünk azokban a dolgokban, amelyek iránt nem csupán társadalmi igény van, hanem amelyeket hívõ szempontból is jónak tartunk. Ilyenek a tanulás és a munka. A tanulás jó és szükséges dolog, nélküle nem szerezhetünk szakképesítést, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy el tudjunk helyezkedni, és meg tudjunk élni a munkánkból.

De még a fel nem használt holt tudásnak is van haszna, hiszen általa mélyebb gondolkozásra vagyunk képesek Istenrõl és a világról, illetve saját magunkról. A földi lét alaposabb ismerete segít helyes döntéseket hozni. Teológiai tanulmányokkal pedig Istenrõl tudhatunk meg egyre többet. Mégis egy idõ után a tanulás is öncélúvá válhat, bizonyos szintet meghaladva már nem jár akkora haszonnal, mint amekkora munkát be kell fektetnünk tudásunk gyarapításáért.

Akkor a tanulás már inkább káros, amikor Istennel való kapcsolatunk rovására megy, vagy elveszi idõnket a családunktól. Istentõl kapott bölcsességre van tehát szükségünk, hogy megtaláljuk a helyes mértéket a tanulásban is.

Nem vagyunk egyformák, kinek a szakmunkásképzõ, kinek az egyetem elvégzése jelenti ezt a határt, ami után már nem érdemes tovább tanulni, a határ eléréséig viszont tanuljunk teljes erõbedobással, mert az Istennek dicsõségére, nekünk pedig hasznunkra válik.

A soha véget érni nem akaró, mértéktelen tanulás viszont – mely a tudóstársadalom bálványa – nem az Úrtól való.

A tanulás felkészít az életre, de ha elértük azt a készültségi szintet, ami után az Úr használni akar bennünket, az újabb és újabb iskolákba való beiratkozás már engedetlenség. „Mindezekbõl fiam, intessél meg: a sok könyvek írásának nincs vége és a sok tanulás fáradtságára van a testnek.

A dolognak summája mindezeket hallván ez: az Istent féljed és … parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fõdolga!" (Préd 12,14_15)

A munka létszükséglet. A szorgos, jó munkásokat mindenütt elismerik a világban, de a jó munkavégzés hívõ erény, és bibliai elvárás is. A szorgalom anyagilag is hasznos tulajdonosának, több munkával többet lehet keresni is. A lustaság, a restség egyértelmûen káros és elítélendõ, de helytelen az inaszakadtig tartó munka is. Korunkban erre igen erõs a kísértés.

A túlzott munkavégzés általában más mértéktelenségek következménye: valaki túl nagy házat akar építeni, nehogy a szomszédé nagyobb legyen az övénél, túl drága autót akar venni, a legdivatosabban kíván öltözködni stb. Mindehhez pénz, sok pénz, és még több pénz kell, dolgozni kell tehát megállás nélkül, nehogy valamire ne teljen.

Ha tehát mértékletesek vagyunk az öltözködésben és egyéb kívánságainkban, akkor a munka mennyiségében is könnyebben megtaláljuk a mértéket. Az indokoltnál magasabb életszínvonal által megkövetelt, fogcsikorgatva végzett túlmunkán nincs Isten áldása. A munka-bálvány elveszi az idõt, energiát, késõbb már az egészséget is. Sok, a nagy ház építésébe belerokkant férfit az emiatt elhanyagolt családja is elhagyja, mire elkészül a nagy mû.

Mások csak nyugdíjas korukra végeznek a palota építésével, amit aztán fûteni sem tudnak kicsiny nyugdíjukból. A fiatalkori mértéktelenség visszaüt, s élete végére nyomorúságba taszítja az embert. A legnagyobb nyomorúság pedig az, amikor valaki már csak a halálos ágyán döbben rá, hogy életét értelmetlenül, az anyagi javak, az e világon maradó tárgyak megszerzéséért dolgozva élte le.

A hívõ embereket is kísérti a mértéktelen szolgálat veszélye. Azt értem ezen, amikor valaki önmagát, családját, munkáját vagy éppen az Úrral való kapcsolatát elhanyagolva, éjt nappallá téve „szolgál" az Úrnak. Az elõzõ mondatban idézõjelbe került a „szolgál" szó, mivel az Úr az ilyen szolgálatot nem kéri és nem várja el tõlünk. Márpedig szolgálni csak azzal tudom Urunkat, ha akaratának, parancsolatának engedve cselekszem. Ha olyat teszek, amit Õ nem kíván, azzal nem szolgálhatom az Urat, legfeljebb a saját önbecsülésemet, a téves elképzeléseimet vagy a gyülekezet túlzott igényeit elégíthetem ki. Az ilyen „szolgálat" viszont közelebb áll a bûn, mintsem az érdem fogalmához.

Szinte hallom egyes testvérek ellenvetését, hogy a gyülekezeti tagokra nem a túlzott szolgálat a jellemzõ, hanem ellenkezõleg, a többség egyáltalán nem szolgál. Ez többé-kevésbé igaz, s igen helytelen gyakorlat, de pont ebbõl fakad, hogy hajlamosak vagyunk a szolgálatot vállaló kisebbséget agyon terhelni.

Mert mi másról lehet szó olyankor, amikor valaki azzal kéri a „szolgálat" alóli felmentését a lelkipásztortól, hogy különben a házassága megy rá, vagy amikor a hitetlen munkatársak azt a bizonyságot teszik a hívõ kollégáról, hogy az mindig ideges és hajszolt? Vagy ha az egyetemista fiatal a „szolgálat" miatt nem jár az órákra, s jóformán csak vizsgázni megy be az egyetemre?

Harminc-negyven éve rendszeres volt, hogy például az Afrikában szolgáló misszionáriusok csak úgy tudták taníttatni gyerekeiket, hogy hatéves kortól kollégiumba adták õket, s csak évente egyszer, a nyári szünetben találkoztak velük ismét. A szülõk ezalatt zavartalanul folytatták szolgálatukat, a gyerekekbõl viszont a legtöbb esetben lelkileg sérült, Istentõl elforduló felnõtt lett. A következmények ismeretében feltehetjük a kérdést: a szülõk ezzel valóban Istent szolgálták? A misszionárius szervezetek szerint nem, ezért mostanában nem engedélyezik, hogy a gyermekeket a szülõktõl elszakítsák a szolgálat miatt.

Mindenesetre gyülekezeteinkben erõs nyomás hat a túlzott szolgálat irányába, amit alátámasztanak az olyan teológiai fejtegetések, hogy az Úr csak azért adja a lelki növekedést, hogy ezáltal még jobban és még többet szolgálhassunk.

Ha ez igaz lenne, akkor másodlagos lenne a bûnök elhagyásának és a megszentelõdésnek a kérdése. Sokszor úgy teszünk, mintha Krisztust, a mennyei võlegényt nem az érdekelné, hogy az eklézsia mint menyasszony milyen, hanem hogy mit tesz. Pedig Urunknak az a célja, hogy a menyasszonyt szeplõtlenül, sömörgõzés nélkül állítsa maga elé, s az, hogy az egyház mit szolgál, csak a szentségbõl fakad: a szent ember odaszánja magát az Úr szolgálatára.

A túlzott szolgálat a megszentelõdéssel ellentétes irányba hat. Mária és Márta példájából látjuk, hogy Márta bár az Úrnak készítette a vendégséget, mégsem Õt szolgálta. A sok munka pedig elégedetlenséget és vádat szült Mártában. Vádat a testvére ellen, hogy Mária nem segít neki, és az Úr ellen, hogy nem törõdik vele, hogy õ egyedül maradt a szolgálatban.

Az Úr nem küldte el Máriát is szolgálni. Ellenkezõleg – bár, Mártát sem rótta meg –, a dicséret Máriát illette: „Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tõle" (Lk 10,41–42).

Az Úrra való figyelés, a Neki való engedelmesség jobb, mint amit mi szolgálatnak tartunk!

A túlzott feladatvállalás elkerüléséhez két dolog szükséges. Az egyik az, hogy a megtért emberek mindegyike részt vállaljon a gyülekezeti munkából, s így igazságosabb közteherviselés alakuljon ki a testvérek között. A másik pedig az, hogy vizsgáljuk meg, mely szolgálatokra van feltétlenül szükség a gyülekezetben, és melyekre nincs.

Ezután fontoljuk meg, mi az, amit el lehetne hagynunk anélkül, hogy emiatt veszélybe kerülne a gyülekezet küldetésének maradéktalan teljesítése. S ha találunk ilyet, akkor legyen bátorságunk megszabadulni a felesleges tehertõl. Ha nem muszáj évente három konferenciát rendezni a gyülekezetben, akkor rendezzünk csak egyet. Ha nincs szükség arra, hogy havonta szeretetvendégség keretében felköszöntsük azokat a testvéreket, akiknek az adott hónapban volt a születésnapjuk, akkor nyugodtan hagyjuk el ezeket az alkalmakat, még akkor is, ha ez már hagyománnyá vált köztünk.

Ha az imaház ablakait elég negyedévente megtisztítani, akkor ne osszuk be kéthetenként a testvéreket erre a „szolgálatra". Tegyük meg mindezt azért, hogy ne illessük elhordozhatatlan terhekkel a munkát vállaló testvéreket!

Mértéktelenség a túl sok evés, de a túl kevés is, a túl sok munka, de a túl kevés is. Mi tehát a mértékletesség? Az arany középút keresése, hogy ne essünk egyik végletbe se?

Nem! A mértékletesség több ennél: Isten akaratának szüntelen keresése, életünk isteni bölcsesség általi berendezése. A mértékletesség a keskeny úton való járás. A mértéktelenség mindig a keskeny útról akar letéríteni bennünket, valami mellékest állítva figyelmünk középpontjába. A mértékletesség megõriz minket Isten útján.

Hogy egy adott helyzetben mi számít mértékletességnek, az nem emberi mérlegelés függvénye, hanem Isten akaratától függ.

Az Úr iránti szeretetben például nem szabad mértéket tartanunk. „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl, … teljes elmédbõl és teljes erõdbõl" (Mk 12,30).

Ugyanígy nincs aranyközépút abban, hogy engedelmeskedjünk az Úrnak, hogy gyûlöljük a bûnt, hogy szentek legyünk. A lelki dolgokban csak a teljes odaszánás visz elõre. Pál apostol megtanult bõvölködni is, szûkölködni is, megelégedetten élni azokban a körülményekben, amelyekbe Isten akaratából került.

Az isteni akarat szélsõséges helyzetekbe vitte, de az apostol mértékletes maradt minden szélsõségben. A nincstelenség idején sem zúgolódott, a jólét idején nem dõzsölt, hanem az Urat szolgálta mindhalálig.

A Lélek gyümölcse maga a krisztusi jellem. Méltó tehát, hogy Jézus Krisztus példáján mutassuk be a mértékletességet. Már születésének körülményei isteni mértékletességrõl tanúskodnak.

Isten Fia létére nem pompa és ragyogás várta a Földön, hanem szegényes jászol és az állatok meleg lehelete. Ugyanakkor a mérhetetlen isteni gazdagság is kifejezésre jutott a történtekben, hiszen mennyei seregek sokasága hirdette születését a szegény pásztoroknak, és a napkeleti bölcsek fejedelmi ajándékot vittek Neki: aranyat, tömjént és mirhát.

Az Úr Jézus mértékletes volt abban is, hogy nem fogott hozzá idõ elõtt szolgálni, hanem megvárta az Atyától rendelt idõt. Nem mondta azt, hogy nem várom meg, míg harmincéves leszek, mert addig még rengeteg ember megy a kárhozatba; minél hamarabb hozzáfogok a szolgálathoz, hogy minél több embert megmenthessek. Az isteni időzítés így volt tökéletes, mert Urunk elõtt még be kellett érnie Bemerítõ János „pusztában kiáltó szó" munkájának.

Urunk mértékletes volt, amikor nem mondta a köveknek, hogy váljanak kenyerekké, amikor az ötezer embert megvendégelte ugyan kenyérrel és hallal, de saját szükségletének kielégítésére nem élt ezzel a hatalmával, hanem beküldte tanítványait a városba élelemért a samáriai asszonnyal való beszélgetés napján.

A vihar idején parancsolt a szélnek és a tengernek, és azok elnémultak; amikor Õ fázott, akkor viszont a takarót húzta magára, s nem rendelt meleget a saját kényelmére. S folytathatnánk a sort a végtelenségig: Jézus Krisztus Isten létére felvette magára az emberi korlátokat, és soha nem élt vissza akkor is meglévő isteni hatalmával.

Urunk mértékletes volt mindhalálig. Rendelhetett volna angyali seregeket önmaga védelmére, leszállhatott volna a keresztrõl, ahogyan gúnyosan biztatták a tudatlan emberek, de nem tette.

Mértékletesen rábízta magát az Atya hatalmára és akaratára. Mértékletessége által lehetett a világ Üdvözítõje, az én Megváltóm és a tied. Mértékletessége mögött mindig ott volt az engedelmesség, ami nélkül mi sem növekedhetünk lélekben, és nem élhetünk helyesen a világban.

Vegyünk példát az Úr Jézusról: mértéktelenül cselekedjük és keressük Isten akaratát, hogy mértékletesek lehessünk!

Kovács Zoltán

Forrás: 

Élő Víz 1997/6 .