Karácsony volt. Egy küzdelmes, nyomorúságos év állt mögöttem a vak kisfiammal együtt. Féltem az ünnepektől, nagy családban éltem, mégis egyedül éreztem magam. Mindenki arra figyelt leginkább, hogy én boldog legyek. A legfárasztóbb az volt, hogy ezt elhitessem velük. Össze voltunk zárva a „nagy boldogságban”, de senki sem érezte magához közel. Nem gondoltam, hogy ebben bárki is hibás lenne.

Bennem nagy feszültség lett úrrá. Mikor lesz vége, mikor bújhatunk újra össze a bánatunkban a kisfiammal, elrejtőzve a világ elől, hibáinkkal és korlátainkkal? Az emberek inkább csak sajnálnak és kerülnek, mert segíteni nem tudnak. Én is tehetetlen voltam.

Karácsony volt. A kisfiam már egy éve nem látott semmit. Se fényt, se árnyékot, se engem. Az én életem eddig a látványra volt felépítve, ceruzával a kezemben éltem. Mit adjak át ennek a csöppségnek a világból és hogyan? Még ha nem is tudja majd, hogy mit veszít, hogy jelenjen meg neki az én  világom? Rajtam keresztül kellett volna fölfedeznie mindent.

Késő este volt. Magamra maradtam a gondolataimmal, a kétségbeesésemmel. Úgy éreztem hatalmas erőre van szükségem, mert néha még a beszéd is belém szorult, és a dal, amit a kisfiam annyira szeretett.

Ültem az éjszakába nyúló ünnepi műsor előtt, mert valaminek történnie kellett körülöttem, hogy vigyázzon rám, lefoglaljon, ha tud, visszarántson, ha kell. Tudatosan törekedtem egy idő után, hogy a figyelmem másra terelődjön: Jézus életére. Úgy sem ismerem igazán- tűnődtem. Hagytam hatni, nyitott szívvel figyeltem, benne éltem a kétezer évvel ezelőtti eseményekben. Tudva, hogy mindenki alszik, átadtam magam az élményeknek... nem kérhetik számon a könnyeimet, és így nem is szomoríthatom meg vele őket.

Belső szemeim előtt Jézus a templom lépcsőjén járt, és ott ült a vak koldus, akiről beszélgettek az emberek, hogy kinek a vétkeiért is bűnhődik... És Ő meggyógyította.

Belőlem kitört a zokogás. „Miért nem gyógyítod meg az enyémet is?! Tessék, itt az alkalom, bebizonyíthatod, mit tudsz! Csak tedd meg! És én is hiszek neked, mindent elhiszek!” - kiabáltam bele hangtalanul az éjszakába. Sírva aludtam el és hatalmas fájdalommal. Még most is alig bírok a szívdobogásommal, ha erre visszagondolok.

Másnap a kisfiam megfogta a kezemet, ahogy a fény előtt elhúztam előtte. Kétszer is. Egy darabig földbe gyökerezett a lábam, aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert csodák ugye, nincsenek. De a szívemben legbelül megőriztem az éjszakát és a talányt. És márciusra, ha pár centiként haladt is, de a kisfiam már kezdte felfedezni az asztalon elé rakott tárgyakat. Ki meri nekem azt mondani, hogy ez nem maga a csoda!?

Ma már látom, hogy a hitemhez hasonló ez a gyógyulás. Ahogy én fejlődöm lélekben, vagy ahogy toporgok néha egy helyben, úgy áll meg vagy fejlődik az én kisfiam egészsége is. Sokáig nem mertem ezt elmondani senkinek, mert féltem, hogy kinevetnek. Még most is sokszor csak elnéző mosolygást kapok. Ezért, ha az emberektől félek is, a sok-sok gondtól, bajtól, betegségtől már nem, mert tudom, mindennek célja van az életünkben. És Ő, ha egyedül maradunk is, velünk van. Segít a lelkünkön és a testünkön is, ha szükséges.

A kisfiam már 12 éves. Azt tapasztalom, hogy mindent megnézhet, amit csak akar, csupán közelebb kell mennie hozzá... mint nekem az Úr Jézushoz.. és követte Őt az úton (Mk.10, 51-52)