A múltkor a vonaton ültem, amikor felszállt egy idősebb nő testvérpár. Ikrek voltak, mindketten ugyanúgy öltöztek, ugyanolyan a ruha, táska és szemüveg volt rajtuk. Az egyetlen különbség, hogy az egyikük – mint arcából és beszédjéből kiderült -, értelmi fogyatékos volt. Valószínűleg gyermekkoruk óta játszhatják ezt az „egyformák vagyunk” játékot – miközben szép lassan kiderült, hogy minden külső hasonlóság ellenére nagyon is fájdalmas különbség van közöttük.

Arra gondoltam, hogy milyen öröm és megelégedettség lehet a pár sérült tagjának, hogy ő „ugyanolyan” lehet, mint testvére. És időnként milyen kellemetlen lehetett a másiknak, hogy összekeverhetik testvérével. Amikor fiatal volt, amikor tetszett neki valaki, amikor csak a „nyakán lógott” a másik – elcsodálkoztam azon az önzetlen szereteten, amelyikkel újra és újra a testvérét választotta…

Jean Vanier írja egy helyen, hogy a sérült emberek azért élnek közöttünk, hogy gyógyítsanak minket. Hogy felmelegítsék ezt a megsebzett és kihűlt világot – ahogy a fogyatékkal élő testvér elfogadása tette olyan széppé és befogadóvá annak az asszonynak a szívét.

És valóban, milyen zavarbaejtően nyíltan tudnak szeretni „sérült” testvéreink! Nem tudják és/vagy nem akarják megtanulni azt a sok hárító technikát, amelyikkel mi, „egészséges” felnőttek védekezünk a szeretet ellen. Védekezünk, nehogy felboruljon megszokott kis napirendünk, nyilvánvalóvá váljon sebzett és önző személyiségünk. Saját magunk építette falak között élünk és zavarba jövünk a szeretet ártatlanságától és csupasz kiszolgáltatottságától.

Atti is ilyen fiatal férfi a falunkból. Kívülről fújja a naptár összes névnapját – nagy mutatvány ez, amit bármikor képes előadni. S hogy nem csak mutatvány, azt az is jelzi, hogy mi is minden névnapon kapunk tőle egy köszöntő képeslapot. Dolgozó ember, amire nagyon büszke. Szórólapokat hord ki a postaládákba. Büszkén mutatja fülhallgatós magnóját, amit saját keresményéből vett. Hangosan kiabálva köszön az út túloldaláról is. Kedves és teljesen ártatlan, mégis… Attiról tudni kell, hogy szeretetét öleléssel (is) fejezi ki. Időnként zavar, időnként jólesik. De amikor a tízéves  lányomat ölelte át – megmozdult bennem a kisördög. Egyszercsak félteni kezdtem az én szép, szőke hercegnőmet. Ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ezt talán mégsem kellene, mert Atti mégiscsak férfi, és… Szégyelltem magam ezért, de mégsem álltam meg, hogy bizonyos „óvintézkedéseket” ne tegyek. És közben el kellett ismernem magam előtt, hogy a félelmemnek semmi más alapja nincs, csak az én tulajdon sötét gondolataim…

Milyen nehéz szeretni! Milyen könnyen megijedünk, milyen könnyen bezárkózunk, és milyen nehezen nézünk szembe egy másféle élet realitásával! Jár a közösségünkbe egy asszony, akinek a tizenegy éves kislánya egyéves szinten él. Időnként sikoltozik, időnként boldog. És egy egyéves minden ragaszkodásával megy az anyja után – négykézláb.

Egy másik ismerősöm fia tizenhat éves koráig iskolába is járt. Játszik a számítógépeken, lovakat csutakol – és olyan lendülettel rohan a barátai felé, hogy jobb, ha kitámasztják magukat a fiú érkeztekor. Csillapíthatatlan szeretetkitöréseik Istenre emlékeztetnek. Csak Ő képes ilyen forrón és odaadóan szeretni. Mi keressük Őt a bölcsek között, de rossz helyen. Jobban látható Ő ott, ahol semmi emberi szokás nem választja el tőlünk – e kicsinyek szívében.