Pontosan négyszázötven évvel ezelőtt, 1564. május 27-én halt meg a világtörténelem egyik legnagyobb hatású alakja, Kálvin János.

A reformáció egyik kulcsfigurája, a református egyház alapítója olyan életpályát tudhatott magáénak, amelynek ugyan voltak ellentmondásos aktusai, mégis a végeredmény tekintetében az alkotót a történelmi folyamatokat döntően befolyásoló kiemelt szereplővé teszi.

Kálvin János tevékenysége nemcsak a koraújkori viszonyokban hozott változást, hanem egy immár több száz éve fennálló egyház alapítójaként emlékezünk rá.

A jogász-prédikátor mindemellett olyan szemléletet közvetített az emberek felé, amely nagymértékben formálta a munkához és a gazdasághoz való hozzáállást.

Felvetődhet a kérdés: milyen személyiség volt ő, akinek munkássága kapcsán egy teológiai rendszerről, a kálvinizmusról beszélünk?

Milyen világot képzelt el, milyet valósított meg „városában”, Genfben? Kálvinnal kapcsolatban nem lehet kikerülni azt a kérdést sem, hogy miért kellett megégetni Szervét Mihályt, és ebben mekkora szerepe volt a reformátornak. 

A botrányos rektori beszéd és a genfi kirándulás

Kálvin János nem tartozott az első generációs reformátorok köréhez, hiszen több mint húsz évvel fiatalabb volt Luthernél vagy Zwinglinél. 1509-ben látta meg a napvilágot a francia Noyon városában, stúdiumait Párizsban és Orléansban folytatta, bölcsészetet – talán teológiát – valamint jogot tanult, miközben megismerkedett a lutheránus tanokkal.

A párizsi egyetem rektora, a Kálvin által is jól ismert Nicolas Cop 1533 novemberében ünnepi beszédet tartott a ferences szerzetesek kápolnájában. Mondandóját – tekintve, hogy abban többek között Luther hatását vélték felfedezni – botrányosnak ítélte a hallgatóság. A Cop-ügy kapcsán – egyes feltételezések szerint Kálvin írta a beszédet – hamar megszaporodtak a lutheránus eszméket követők elleni eljárások, így Kálvin János is jobbnak látta elhagyni a fővárost.

Később ugyan visszatért Párizsba, de a protestánsok elleni fellépések állandó veszélyt jelentettek számára is, így a végleges távozás mellett döntött. Megfordult Bázelben, ahol megjelent fő műve, a „Institutio Christianae Religionis” („A keresztény vallás rendszere”), majd később Strasbourgba, az elüldözött protestánsok menedékhelyére kívánta áttenni székhelyét. Menet közben útba ejtette Genf városát, ahol mind Kálvin, mind a város számára sorsfordító találkozón vett részt az ottani lelki vezetővel, Guillaume Farellel.

Farel, aki nem bizonyult jó szervezőnek, meggyőzte Kálvint, hogy maradjon a városban, ahol a tanács állást is biztosított neki, így a Szentírás tanára lehetett. A reformátornak eleinte nem volt sok kedve maradni, szívesebben élt volna tanulmányainak. Farel azonban hajthatatlan volt: „…magadat keresed, nem Krisztust” – fedte meg a fiatal jogászt az idős prédikátor, hozzátéve, hogy Istennek nem tetsző dolog, ha a tanulmányaira hivatkozva utasítja vissza azt, hogy „az Úr eme munkájának szenteljed magadat”. Kálvin Genfben maradt, a várost pedig elkezdte saját politikai-erkölcsi-vallási elvei alapján megreformálni.

Kocsma helyett vendéglő, a pulton kötelező Bibliával

Kálvin genfi prédikátorként 1536-tól fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy a városban különböző rendszabályok bevezetésével megvalósítsa programját. Tevékenységét 1538 és 1541 között egy kényszerű, a városi tanácsnak köszönhető száműzetés szakította meg, de visszahívása után megkezdhette az egyházszervezést. Rendet, fegyelmet, erkölcsös, puritán életmódot akart megteremteni a városban, ami ugyan sok ember szemében nem tette őt népszerűvé, de a reformátor nem is ezért dolgozott.

Határozott intézkedéseket hoztak az egyházi és társadalmi igazságtalanság, a korrupció és a babonaság megakadályozása érdekében, az egyháztanács és a városi tanács komoly büntetéseket rótt ki ezek megszegésére. Felléptek a jövendőmondás és a vásárlókat kihasználó kereskedők ellen, szigorúan büntették az uzsorakamatot, s elítélték a túl sok kezelési költséget felszámító orvosokat.

Az egyháztanács – Kálvin János közreműködésével – mindent elkövetett az idősek, az árvák, az özvegyek, a betegek és a gyermekek megsegítése érdekében. A reformátor figyelme kiterjedt az éjjeli őrjárat és a hulladék eltakarításának módszereire is, de nem tűrte a térdnadrág viseletét és a táncot sem. Hogy Kálvin mégsem volt Genf teljhatalmú ura, arra bizonyíték, hogy sok kezdeményezését nem tudta keresztülvinni a városban.

A meglévőnél keményebb büntetést szeretett volna kiróni a prostituáltakra, ahogy fokozottabban fenyítette volna azokat is, akik kétszer követik el ugyanazt a bűncselekményt. Akaratának nem tudott érvényt szerezni ezekben az ügyekben, de arra sikerült rábeszélnie a városi tanácsot, hogy a kocsmákat vendéglőkké alakítsák. Az étkezdékben tiltották a káromkodást, valamint az illetlen dalokat is. Asztali áldást kellett mondani étkezés előtt, a pultra pedig francia nyelvű Bibliákat kellett tenni. Az ötlet rövid életűnek bizonyult, a lakosok kocsmák iránti vágyát nem lehetett az intézkedéssel megszüntetni, így azokat kényszerűen ismét kinyitották. 

A Szervét Mihály ügy – nyakazás helyett máglyahalál

Kálvin János tevékenységét beárnyékolja Szervét Mihály eretnekként való megégetése. A spanyol humanista számtalan tudomány területén kipróbálta magát, orvosként a kis vérkör leírójaként maradt fenn a neve, de teológiai munkássága is maradandó volt, az antitrinitárius (szentháromság tagadó) egyház következetes híveként szerzett hírnevet. Teológiájának kulcspontja Isten lényének abszolút egysége és oszthatatlansága volt, ugyanakkor tagadta a predesztinációt is (eleve elrendelés), ami a kálvini tanok egyik sarokkövének számított. A spanyol nézeteivel sok jóra nem számíthatott akkor, amikor gyakorlatilag állandó vallásháborúk borították lángba Európa legtöbb államát.

Szervét nézetei miatt 1553-ban menekülni kényszerült Franciaországból – itt máglyahalálra ítélték távollétében – és noha Kálvin figyelmeztette, hogy az élete Genfben sincs biztonságban, mégis a svájci városba utazott. Ahogy az várható volt, a városban letartóztatták és kínvallatásnak vetették alá, de ő a szentháromság híveit ateistának nevezte. A városi tanács halálra ítélte, törvényszéke világiakból állt, Kálvin csak szakértői minősítésben vett részt a perben. Miután sikertelenül próbálta rábeszélni az eretnek teológust nézetei visszavonására, a francia jogász igyekezett legalább a kivégzés módját fájdalommentessé tenni: máglyahalál helyett nyakazást javasolt. Elképzelése kudarcot vallott, Szervét Mihály végül 1553 októberében Genfben máglyahalált halt.

Kálvinnak az ügyben tanúsított türelmetlensége, példátlan kegyetlensége alaptalan feltételezésként értékelhető. A korszak ugyanis tele volt kíméletlen kivégzésekkel, vallási okokból történő gyilkosságokkal. Szervét Mihály egyedüliként halt meg Genf városában Kálvin idejében vallási okokból, úgy, hogy az ítélkezés és a büntetés kiszabása (Genfben ennek két lehetséges formája lehetett: száműzetés vagy kivégzés) a városi tanács feladata volt.

Az adott történelmi helyzetben tehát általánosan bevett szokás volt, hogy az eretnekség vádjával elítélt személyeket kivégzik, így volt ez Európa számos országában. Ahogy Alister E. McGrath vallástörténész írja: „A római katolikus, a református, a lutheránus és az anglikán egyház egyformán elítélte és kivégezte a maga Szervét Mihályait, akár közvetlenül, akár – mint Kálvin – közvetve.”

„Ha nekedmegy, ízekre szed”

Kálvin János genfi munkássága példátlanul széleskörű volt. Prédikált, előadásokat tartott, magyarázta a Szentírást, egy személyben volt lelkész és teológus professzor, az iskolák felügyelője, aki ha kellett hitvitákat folytatott, de könyveket is írt. Fegyelmezett volt és szigorú, ami nem tette őt nagyon népszerűvé. Voltak hívei és ellenségei, előbbiből talán kevesebb, a halálos ágyán például azt találta mondani a berni polgárokról: „Mindig jobban féltek tőlem, mint szerettek.” Tartották ők zsarnoknak és képmutatónak, lejárató cikkek születtek róla, de volt olyan is, aki a kutyáját nevezte el róla, más Káinnak hívta.

A prédikátor céltudatos volt és hűséges a Bibliához, így kételyek kevéssé gyötörték tetteiben. Hitt abban, hogy amit tesz, az Istentől való, akaratereje és rendkívüli vitakészsége hozzá is segítette őt céljai megvalósításához. „Ha nekedmegy, ízekre szed” – jegyezte meg róla egy lelkész. Magányos és zárkózott embernek tartották, aki – Luthertől eltérően - ritkán mutatta ki érzelmeit. Elhivatottság-tudata a végletekig magabiztossá tette, következetessége és határozottsága pedig végigkísérte őt egész életében. Mind írásban, mind beszédben tehetséges volt, kerülte a felesleges szócséplést.

Fegyelmezettség és puritán életvitel szempontjából élen járt. Visszafogottsága a magánéletben is figyelemre méltó volt, keveset evett, ivott és aludt, egyszerű háztartása volt és szerény jövedelemmel rendelkezett. Gyenge testalkatú, beteges embernek ismerték, akit állandó fejfájás gyötört.

A prédikátor hatása az utókorra rendkívüli. A református egyház alapítása mellett fontos szerepe volt a francia irodalmi nyelv kialakulásában, de hatással bírt a korszak munkaszemléletére is. Ez utóbbira nem mint alacsonyrendű, kerülendő dologra tekintett, hanem tiszteletreméltó tevékenységre, amit Isten dicsőségére végez az ember. Tanításai az eleve elrendeléstől kezdve a tisztességes kamatszedés védelméig sokrétűek és maradandóak voltak. A kálvinista embertípus pedig gyakorlatilag fogalommá vált: Kálvin követői mértéktartóak és fegyelmezettek, a munkától nem visszariadó céltudatos emberek, akik a Biblia útmutatása szerint élnek és tevékenykednek. 

A cikk szerzője:Németh Máté