Az idei nyaramat egy evangélikus idősek otthonában töltöttem Németországban, ott, ahol a nagyszüleim is élnek. Már nem emlékszem pontosan, hogy hogyan is jött ez az ötlet, talán csak vágytam valami radikálisan másra, valami újra: olyan tapasztalatra, amire azt tudom mondani, hogy igen, ez a valóság, valami több annál, mint amit a teológia négy fala mögül láthattam, amire azt mondhatom, hogy ez az élet.

Visszatekintve, kissé naiv voltam, hogy ettől a két hónaptól vártam olyan sok mindent, mégis, Isten tényleg van olyan hatalmas, hogy az akkori vágyamat képes volt teljesíteni. Már szinte hihetetlen az a sok új ismeret, amire ez idő alatt tettem szert, főként önmagamról.

A fiatal teológus az idősek otthona valamennyi lakójával készített közös képet. Mindenki örömmel fogadta a kérést. 

Mindig is úgy gondoltam, hogy minden korosztály más és más, és nem érthetünk szót tökéletesen valamennyiükkel, meg hogy van, aki jobban ért a gyerekek nyelvén, más az idősebbekén vagy a fiatalokén. 
Én úgy hittem egészen eddig a nyárig, hogy csak és kizárólag a gyerekek azok, akik közelebb állnak a szívemhez, de azt is tudtam, hogy meg kell ismerkednem mindenféle lehetőséggel, hiszen a lelkészi szolgálat alatt majd nem válogathatok. Egy idősek otthonába mentem. Az első napokban idegenkedtem attól a szituációtól, amibe belecsöppentem, minden új volt, és teljesen más, mint amit addig láttam.

Amikor elteltek az első napok, és már néhány nevet is sikerült megjegyeznem, eldöntöttem, hogy tartom magam ahhoz ebben a két hónapban, amiért odamentem. Szeretetet adni, amennyi csak tőlem telik, és még annál is többet; mosolyogva és örömmel közeledni feléjük mindig – még ha nem is tudtam előző este aludni az ott ért élmények miatt; és akkor is teljesíteni ezt a kitűzött célt, ha éppen nem voltak olyan kedvesek hozzám, mint ahogyan azt én éppen elvártam volna. Akkor még nem gondoltam bele, de most azt tudom mondani: ez volt az ottani teológuslétem lényege, így definiálom magam.

Az új barátaim, akiknek nagy része már jócskán a kilencvenedik életévét tapossa, rengeteg emlékkel ajándékoztak meg. A legmeghatározóbb személy Frau Penzlin volt, akivel heti két napot is eltöltöttem.

Neki szüksége is volt erre, mert egy nagyon zárkózott hölgyről van szó, aki rengeteg fájdalmat kellett, hogy átéljen élete során, kezdve azzal, hogy már a születése után elhagyták őt a szülei. Ennek a magányosságnak köszönhetően rengeteget meséltem neki arról, hogy mi történik a külvilágban vagy nálam otthon. Meséltem neki arról is, hogy megtanultam kötni, s a következő együtt töltött délelőttünk alkalmával kapva kapott az alkalmon, és bevásárolt magának egy nagy csomag fonalat. Pár nap elteltével rájöttem, hogy mivel többször is műtötték, már nem tudja úgy használni a kezét, ezért felajánlottam, hogy elkészítem neki a sálat, aminek olyan nagy sikere volt, hogy kettőt is kellett belőle készítenem.

Az első napon megismerkedtem egy igen házsártos úrral, Herr Witthunnal. De mindenféle probléma elszállt akkor, amikor a kertbe mentünk, hiszen éppen akkor érett a ribizli, és azt igen nagy szeretettel nassolta. Már akkor szólt, hogy el ne felejtsünk arra menni, amikor még szinte ki sem értünk az ajtón.

Számomra a legnehezebb pillanatok egyike is hozzá fűződik, ugyanis nem sokkal a megismerkedésünk után kórházba került jó néhány napra, s ezt követően már sokkal rosszabb egészségi állapotban volt, mintsem hogy kimehettem volna vele sétálni.

Ekkor úgy döntöttem, hogy minden nap meglátogatom a szobájában, mesét olvastam neki vagy éppen újságot, és amikor nagyon nagy fájdalmai voltak, imádkoztam érte.

Frau Krügernek sem volt könnyű az elmúlt néhány évben. Mégis egy olyan személyről van szó, aki mindig szeret mindennel tisztában lenni, ügyel a szellemi épségére és nagyon büszke is erre – mindig mindenhol szeret ott lenni és mindent tudni. Amikor elvittem vásárolni, mindig meg kellett állnunk kávézni is, és ilyenkor mit is lehetett volna tenni mást, mint beszélgetni.

Az első alkalommal megkérdeztem tőle, hogyan került az idősek otthonába, mi történt vele. Miközben mesélt, feljöttek az emlékei a borzasztó pillanatokról is – elsírta magát. Döbbent voltam, fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek: fogjam meg a kezét, vagy ne csináljak semmit, csak várjak, amíg jobb lesz. Abban a helyzetben úgy éreztem, elbuktam. Amikor viszont elérkezett a búcsú ideje, már tudtam, hogy mit kell tennem, és megöleltem szorosan.

Az otthon lakói közül néhányan viszonylag jó fizikai állapotban voltak, de hosszabb távokat már nem tudtak egyedül megtenni. Ilyen helyzetben volt Frau Wölk is, aki nagyon kedélyes és mindig beszélgetésre kész.

Szereti a jó ételeket és a humoros embereket. Az első közös időtöltéseink egyikén kiderült, hogy a lánya a városházán dolgozik, de már évek óta nem látta. Így úgy döntöttünk, hogy egy fagyizással egybekötve elmegyünk hozzá és meglátogatjuk. Egyfajta családegyesítésnek lehettem tanúja, hiszen nem sokkal később a lánya az otthonban is meglátogatta őt. 

Beszélgetések, áhítatok, közös időtöltések, nevetések és könnyek – sokféleképpen telt az együtt töltött idő. Úgy voltam teológus, hogy szerettem azokat, akikhez mentem. Búcsúzóul mindenkitől külön-külön elköszöntem. Volt olyan néni, akitől négyszer is, mert nem emlékezett, hogy aznap már találkoztunk – minden alkalommal szomorú volt.

Ez után a nyár után azt hiszem, hogy tévedés abban gondolkodni, hogy valamennyien más korosztályra szólóan kaptuk a talentumainkat. Ha szeretettel és érdeklődéssel fordulunk bárki felé, legyen az akár gyermek, fiatal, középkorú vagy idős, nyitott kapukra találhatunk.

Lugosi Lili
református teológus