Május végén festő-restaurátorként módom nyílt egy római ikonfestő- és restaurátorkurzuson részt venni. Olcsón kaptunk szállást a Róma külvárosához tartozó Figlia della Chiesa kolostoregyüttes hátsó telkén, a Santa Maria del Silentio nevű kolostorban.

A Fiumicino repülőtér irányában Ponte Galeria településig vonattal, onnan személyautóval lehet megtenni a 10–15 perces utat, így a készséges apácák hoztak-vittek minket, sokszor három autóval, ha be akartunk menni Rómába. A kurzus szervezője jól ismeri a kolostor életét, nem véletlenül szervezte ide az utat. Egy római ikonrestaurátor az ősi orosz ikonfestők anyagaival ismertetett meg bennünket. Sokat tanultunk tőle, nemcsak anyagismeretet, de lelkiséget is. A szakrális kép üzenetet hordoz. Ikonnal foglalkozni nem is szabadna kevésbé méltó helyen.

A Csend Házának kapuja a fenséges ciprusokkal szegélyezett út végén már messziről jelzi, hol a végcél vagy inkább hol a határ, amit át kell lépnünk, hogy ahhoz a belső világhoz közelebb jussunk. Kint kell hagynunk régi emberünket...

...levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt. (Kolosséiakhoz írt levél 3. rész, 9-10. vers)

A kapu két oldalán hatalmas oszlopciprusok meredeznek méltósággal az ég felé, mintha két arkangyal állna őrt az épületegyüttes kertje, temploma, kolostorépületei védelmében. A faóriások árnyéka az erős fényben csíkokra bontja az utat, mintegy virtuális fény–árnyék-létrát képez, amelyen egyre magasabbra jutunk, belépve a magunk belső csendjébe, a zajos-pergő mindennapokból kiszakadva előkészítjük magunkat egy Istenhez közeli állapotra. Ez a virtuális létra életünket modellezi, ahol fény- és árnyékperiódusok váltakozásával kell végigjárnunk az életutat, mint a mára gyerekjátékká egyszerűsödött ugróiskola négyzetein, ami a középkori templomok padlózatába építve várta a bűnbánó zarándokokat, hogy – sokszor térden kúszva – végigjárják. Itt nem számít, kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen felekezethez tartozunk, csak az, kivé akarunk válni, milyen üggyel akarunk azonosulni. Nagyon megörültek, mikor megtudták, hogy református lelkészcsaládból származom. Az ökumené fontos része az életüknek.

Az egész rend, a Figlia della Chiesa, egy apáca, Madre Maria Oliva álmából született. Célja párhuzamosan gyakorolni a szemlélődést és az aktív életet teljes emberként részt venni a világban, odaadó szolgálattal, ugyanakkor teljes hittel megnyílni Isten felé.

Az új rend hosszú viszontagság után 1957-ben kezdhette meg a működését. Oliva jelmondata: „Jöjj és lépj be a fénybe, az Igébe". A rend megalakulása után egyre többen csatlakoztak hozzájuk, majd nyitottak az Európán kívüli országok szegényei felé is. Madre Maria Oliva elküldte lányait Bolíviába, Brazíliába, Kolumbiába, Argentínába, sőt Észak-Amerikába, de még Indiába is, hogy a legszegényebbek között szolgáljanak. Oliva 1976-ban halt meg, később boldoggá avatták.

Ahol nincs többé idegen, szkítiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus. (Kolosséiakhoz írt levél 3. rész, 11. vers)

Ma a mindössze négy apáca között a legaktívabb tag, Vera Brazíliából érkezett egy 26 gyerekes családból, ahol édesanyja halála miatt a kisebb testvéreit ő nevelte fel, és amikor mindegyiknek elegyengette a sorsát, eljött Olaszországba apácának.

A kolostorépület elődje néhány tehénistálló és tyúkól volt. Az egyik nővér, Loredana egyszer álmot látott, hogy Isten segítségével új rendházat épít. Hitte és vallotta: „Amit Isten elhatároz, azt meg is valósítja". Persze, emberileg fogalma sem volt, hogy merre induljon, hol kezdje el, mivel semmi pénzük sem volt. Egy nap ment az utcán és mellélépett egy férfi, bemutatkozott, Dante volt a neve, mint a középkori nagy itáliai költőnek. Kikérdezte, mik a tervei, elbeszélgettek, az apáca látta a férfi őszinte érdeklődését a rend dolgai iránt, és egy belső hang arra indította, hogy elmondja neki az álmát a kolostorról. Néhány nap múlva megjelent a férfi a rendházban és egy hatalmas pénzösszeget ajánlott fel a kolostor építésére. Kiderült, hogy Olaszország egyik leggazdagabb embere volt, és néhány éve hitre jutott, azóta sok egyházi épületet létrehozásához nyújtott komoly pénzügyi segítséget. Közben súlyos rákbeteg lett, néhány hónapot ígértek neki az orvosok, és még utoljára segíteni akart valakinek, ahol Isten ügyét szolgálhatja. Kereste az alkalmat, nem volt véletlen az utcai találkozásuk. Ez a pénzösszeg lett az alapja az építkezésnek, ehhez még sok felajánlás érkezett, főleg kétkezi munka formájában. A kolostoregyüttes 1996-ban készült el. Az egész környék odajárt segíteni az építkezést, sőt, messze vidékről is érkeztek. Öregek, fiatalok egyaránt hordták a téglát, követ cipeltek, ki-ki ereje, tudása szerint segítette a kolostor létrejöttét.

A Vendégház folyosóján magokból kirakott Mária-portré, mutatóujját a szája elé téve jelzi, ez a Csend Háza, itt lehet elmélyülni, szembesülni önmagunkkal, meditálni, befelé figyelni, kiüresíteni magunkat, hogy aztán megtelhessünk a krisztusi szeretetmagocskákkal, amelyek hatalmas, termő fává növekedhetnek bennünk.

A kis cellák tiszták, de végtelenül puritán módon vannak berendezve, csak a legszükségesebb bútorokkal, kis fürdőszobával. Mindegyik sarkában egy kis zsámoly, nyitott Bibliával, amely hívogat az elmélyült igeolvasásra, találkozásra az Úrral. Mellette mindenütt Krisztust vagy Máriát ábrázoló, fára festett ikon.

A Vendégházhoz egy pici kápolna is tartozik. Puritán téglaoltárának előlapjába a kereszt mellé beépítettek két fosszíliát, két megkövesedett halat, amit valamelyik apáca talált egy kirándulás során. Kreativitás, bibliaismeret, üzenet.

A gótikus keresztboltozat zárókövén az Alfa és Ómega, a görög ábécé első és utolsó betűi, a kezdet és a vég figyelmeztetnek az elmúlásra és Krisztus beszédének állandóságára. A niceai zsinat óta a Szentháromságot is szimbolizálja az ariánusok ellenében. A 8. századtól a Krisztus-ábrázoláshoz kapcsolták, többnyire a nyitott Biblia lapjain jelenik meg.

A zárókő alatt függ egy egyenlő szárú kereszt, ami magában hordja az egyik legősibb jelet, a Föld jelét a négy égtájjal, a Paradicsom négy folyóját, és a folyók találkozásában az Élet fájának kiindulópontját, a Föld köldökét, a világtengelyt, amit később maga Krisztus testesít meg. Ezért is ábrázolják a keresztet a középkorban levelet hajtó élőfának, ami a Jelenések Könyvében is olvasható: „A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak." (Jelenések könyve 22. rész, 3. vers)

A gyöngyöspatai, 17. században készült, egyedülálló Jessze fája oltáron ma már nem látszanak a levelek, de mikor legutóbb ott jártam, alaposan megnéztem minden oldalról, észrevettem a levelek csapolásának kis, kerek furatait körben, a Jessze-fa oldalán. Eredetileg arany levelek borították a fa szoborcsoportot, de feltehetőleg a hívek kiszedegették apránként, hogy a levél elősegítse a betegeik gyógyulását. Így épül be a babona a hitéletbe.

Ezt az életfa-termőfa hasonlatot őrizte meg többek között a Paradicsom mezejibe című bukovinai népdal utolsó versszaka: „Én nem láttam szebb termőfát,/ mint Úr Jézus keresztfáját,/ mert az vérrel virágozik,/ Szentlélekkel gyümölcsözik."

Vera, a sokoldalú brazíliai apáca itt, ebben a pici, meghitt kápolnában mesélte el nekünk a kolostor építésének történetét. Mindenütt beépített mozaikok, domborművek, üvegablakok. A környék művészei is ki akarták venni a részüket, mindenki hozott valami ládafiát. A kis kápolna bejáratánál keresztes báránymozaik. A bárány református címerünkben is szerepel, csak ott nem a kehelybe folyik a vére, hanem az Ószövetség könyvéről átlép az Újszövetségre.

A kolostor templomocskájában is finom, kvalitásos domborművek, fehérmárvány Madonna gyermekével, reneszánsz másolat, a falba épített két, fekete, durván megmunkált gránitlapba faragott szőlő. Rögtön János evangélista sorai jutottak eszembe: „Én vagyok a szőlőtő és ti a szőlővesszők, aki énbennem marad én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt." (János evangéliuma 15. rész, 5. vers) Így aztán igazán „reformátusul" éreztem magam!

A szőlő melletti kőpolcba két halat véstek. Ez a bibliai öt kenyér és két hal csodáját juttatta eszembe, amikor a tanítványok megvendégelték a sokaságot, nehogy a fizikai éhség elfeledtesse velük a lelki éhség kielégítésének vágyát.

Az étkezéseinkről Vera gondoskodott, aki ötvözte magában az első osztályú gasztronómust, a kreatív gazdasszonyt, a szakrális ételművészt. Kompozíciói színben, formában, vitaminban gazdag, egyéni kreációk, elkészítette többek között az olasz–magyar barátságtálat, a nemzeti színeink azonosságával játszva. Szinte sajnáltuk megenni...

A meghitt tisztások, a befuttatott szaletlik, a fák tövének támasztott emlékkövek farönkökkel, a kis vízesés tavacskával, lótuszokkal, a sziklakápolna, a szőlőlugasok árnyalta rönkasztalok mind-mind alkalmat teremtenek az elvonulásra, csendes imádságra vagy meghitt lelki beszélgetésre.

A fölső park területén, elképesztő kilátással Rómára helyezkedik el a Néró palotájáról elnevezett Domus Aurea, ahova Josef Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa tizenöt évig járt konferenciázni, pihenni. A pávák egész közel merészkednek az emberhez, az egyik a szaletli párkányán álldogált, mikor észrevett bennünket, leszállt, és a kert füvén szabályosan bemutatta nekünk a násztáncot. Valóságos színházi előadásban volt részünk. A páva az örök élet szimbóluma, ezért a középkori képeken általában betlehemi istálló tetején ábrázolják.

Hajnali hatkor már locsolja a kertet Elda, az egyik idős apáca, aki korábban tizennyolc éven át az Egyház Leányai rend főnöknője volt az egész világon. Most előre dőlve húzza maga után a csövet, boldog mosollyal, ismerősként járja végig a különleges fákat, cserjéket. Mintha beszélgetne velük... Ennek is volt előzménye, Assisi Szent Ferenc például „madárul" beszélt.

A madarak önfeledt csivitelésére ébredek minden hajnalban, de nem bánom, a Paradicsomkertben érzem magam! Ebben a kertben mirtusz- és mimózabokrok, levendulamező és naspolyafa, az elmúlást idéző golgotavirág, különböző hasznos fűszernövények. Itt mindennek jelentése van. A kert is az evangélium szolgálatában áll. A mirtusz Isten békéjét jelenti, a mimóza az érzékenységet, a ciprus az örök élet és a bölcsesség jelképe, Noé is ciprusból (góferfából) készítette a bárkát, amit szurokkal kent be. A spaletta mögül meglesem az apácát, ahogy bizalmasan társalog a fáival, becézgeti a virágokat, persze nem értek olaszul, de ki tudja, talán virágnyelven beszél. Kijár nekik ez a hajnali kényeztetés, annyit perzselődnek a hőségben egész nap.

Bertilla, a negyedik társuk idős, aprócska termetű, törékeny madárka, semmit nem hall, de mindenre figyel, szeme úgy csillog, mint valami drágakő.

Ahhoz képest, hogy ez a Csend Háza, vannak nagyon is hangos napok. Rendszeresen szerveznek lelkigyakorlatot, keresztelőt, esküvőt, jönnek a lelki megnyugvást, elmélyülést keresők akár egyénenként, akár csoportosan. Egy sok hangszeren játszó zenész hölgy bemutatott nekünk egy reneszánsz festmények alapján rekonstruált korabeli, fújtatós orgonát. Változatos, kreatív foglalkozásokat tartanak diákcsoportoknak, kisgyermekeknek, családoknak, betegeknek, ökumenikus találkozókat szerveznek, filmet forgatnak, egyszóval: nyitottak, derűsek, találékonyak.

Ahogy belépünk a kolostorral összeépített pici templomba, egy aranyglóriás Jézus-ikon néz szembe egy állványról. Szuggesztív ez a fogadtatás, személyessé teszi az érkezést, egyértelmű, hogy itt egyenesen Krisztus a házigazda.

A hajnali közös imát az angyalok hangján megszólaló hárfacitera kíséri, amin Loredana játszik, arcán állandósult a mennyei derű. Verával énekelnek, felelgetve egymásnak. Hangjuk nem is földi hang... Elképesztő magasságokba emel. Az énekelt imádság hangjai átmossák a lelket. Az olaszra a latinból következtetek, a latin szövegű énekek a debreceni Kántus emlékét ébresztik bennem, református kiszállásoknál a magyar verziót kellett énekelni, különben jó volt a latin is, így valamit ki tudtam silabizálni a szövegből.

Meglep, hogy az ismétlődő dallam félórán keresztül, ugyanazzal a kísérettel sem unalmas, inkább lelki elmélyüléshez vezet, elengedni a jelent, a pillanatnyi gondokat, lebegni az isteni szeretet állandóságában. Ilyen körülmények között el tudtunk mélyedni az ősi ikonok szimbolikájában, mély lelkiségében.

Református racionalitással nem érdemes ikonhoz közelíteni. Csak akkor adja meg magát, ha belülről érezzük az üzenetét.

B. Tóth Klára