Kézi szövésű szőnyegekkel, illatos gyertyákkal, élénk festményekkel gazdagon megrakott szoba tárul elénk, ahogy belépünk a Bárka Műhely ajtaján. A bolt polcain a közösség tagjainak szebbnél szebb alkotásai sorakoznak, mint később megtudom, a bevételt újabb alapanyagokra fordítják. 
Az emeleten most is ég a kezek alatt a munka: az egyik szobában gyertyát öntenek, a másikban szőnek és gyöngyöt fűznek, a harmadikban nemezből készítenek ajándéktárgyakat. Vilmos, az egyik bentlakó büszkén újságolja, hogy a keresztlánya ballagására szánt szőnyegen dolgozik, a lányok viszont kissé zavarban vannak: tudták, hogy jövünk, ezért kicsinosították magukat, de a kézműveskedéshez mégiscsak átöltöztek. Valamennyien szeretettel fogadnak minket, bemutatkoznak, mesélnek a munkáikról. Valóban eltérnek az átlagtól – gondolom –, leginkább közvetlenségükkel, elfogadásukkal.

Valamennyien értelmi sérüléssel élők, néhányan mozgásukban is akadályozottak. „Mi csak úgy mondjuk, sérült barátaink" – mondja a közösség vezetője. És mint kiderül, nem túloz. Jeney-Tauzer Katalin különleges életközösségről mesél, amikor a Bárka világáról kérdezem. Nemcsak műhelye, hanem lakóotthona is van a közösségnek, ugyanis a Bárka világszerte arról híres, hogy a gondozók és gondozottak lakóközösségekben élnek. Az utóbbi néhány évben ugyan a gondozók helyhiány miatt nem alszanak bent, de sok időt töltenek sérült barátaikkal. A mindennapi együttélés során segítik őket abban, hogy minél inkább önellátókká váljanak, és mély lelki közösséget is ápolnak velük. Imaközösségek, áhítatok, istentiszteletek, születésnapok, közösségi napok – csak néhány az erre rendszeresen alkalmat adó kapcsolódási formák közül. Különleges alkalmakat jelentenek a heti kétszer megtartott csendes vacsorák is. „Ilyenkor zene szól, amit mindig más választ. Beszélni nem szabad, csak mutogatni lehet, ki mit kér, így azok is ugyanolyan intenzitással vehetnek részt a közösségben, akik egyébként nehezebben fejezik ki magukat" – magyarázza Jeney-Tauzer Katalin, majd hozzáteszi: őt is egy ilyen vacsora szeretetteljes légköre marasztalta a közösségben aznap, amikor először merte betenni a lábát a lakóotthonba.

Időbe telt ugyanis leküzdenie félelmeit. 
„Ahogy bekerültem a gyülekezetbe, láttam, hogy a bárkások bejárnak a templomba, de nagyon tartottam tőlük. Megijesztett a külsejük, és féltem, hogy nem értem majd, amikor hozzám beszélnek" – árulja el. „A lelkipásztorunk azonban kérte, hogy aki teheti, segítse adományaival a közösséget. Édesanyám is elküldte velem időnként, ami a kertben megtermett nálunk. Az akkori segítőknek feltűnt, hogy időről időre odabiciklizek, beadom az ennivalót, és gondolták, valahogy be kellene engem csalni. Amikor diós zsákot vittem, megkértek, hogy segítsek bevinni. Az egyik bentlakó, Vilmos megfogta a kezem, leültetett egy székre, és szépen elkezdte megmutatni a kis dolgait, a kincseit. Az első tíz percben még nagyon zavarban voltam, aztán kezdtem feloldódni, mert nagyon kedvesen beszélt velem, pedig nem is ismert. Megragadott, hogy mennyire elfogadó, nyitott, önzetlen. Jó másfél órát ültem ott. Aztán meghívtak vacsorára aznap estére. Akkor szerettem meg nagyon a Bárkát."

Katalin onnantól fogva önkéntes segítő lett, eleinte a házimunkában, később kosarazni vitte a barátait Budapestre. A velük töltött hat év alatt eldöntötte, nem biológus lesz, mint ahogy tervezte, hanem velük szeretne élni. Ahogy befejezte a középiskolát, beköltözött a lakóotthonba. Noha húszéves volt ekkor, nem riasztotta az előtte álló perspektíva, mi több, nagyon várta, hogy minél több időt a sérült emberek között tölthessen – számol be. „Jean Vanier ötven évvel ezelőtt úgy kezdte el a szolgálatát, hogy befogadott két sérült férfit, akikről ő gondoskodott. Amikor beköltöztem a lakóotthonba, szinte minden időmet a lakótársaimmal töltöttem. Naponta két óra, hetente egy nap, havonta egy hétvége szabadidő állt rendelkezésemre. Az ezen kívüli órákat sem munkaidőként fogtam fel. Együtt éltünk. Ez a kilenc év volt életem legszebb időszaka."

Bár felkészült arra is, hogy egész életét a sérültek között éli le, végül férjhez ment egy másik segítőhöz. „Egyszer, korábban azt álmodtam, hogy megöregszem, meghalok, és Isten azt mondja: nem lett se férjed, se gyermeked, se unokád – most mi van? És akkor arra keltem, hogy hangosan azt mondtam: megérte."

Hogy miért, arról az életközösség bájos anekdotái győznek meg. Katalin pedig összegzi a tanulságokat: nemcsak saját magáról, de Istenről is tanítják őt sérült barátai. „Korábban hajlamos voltam a hirtelen haragra, és ha az egyszer fellobbant, sokáig tápláltam magamban. Velük élve megláttam, mennyire másként gondolkodnak erről. Ha megbántottam őket a türelmetlenségemmel és bocsánatot kértem, megbocsátottak. Volt, hogy kísérleteztem. Visszakérdeztem: de mit is bocsátottál meg? Kiderült, hogy nem arról van szó, hogy nem emlékeznek arra, hogyan esett ez nekik, hanem gyermeki lelkülettel elfelejtik, és nem emlegetik fel."

Bár sokan megkérdőjelezik, lehet-e értelmi sérüléssel élők megtéréséről beszélni, Katalin szerint barátai közül többen is olyan „gyümölcsöket teremnek", amelyekből megtérésükre lehet következtetni. „Megváltozik az életük. Más jellegű döntéseket hoznak, mert máshová került a hangsúly az értékrendjükben. Nem ugyanazon az úton járnak már. Amit hallottak, tanultak, szeretnék a kapcsolataikba átvinni. És ha nem megy, lelkiismeret-furdalásuk van. Nagyon tudnak bűnbánatot tartani, ha megbántanak valakit, az nagyon mélyen érinti őket."
A sérültek az Istennel való kapcsolatukkal is példát állítanak – teszi hozzá Katalin. „Sokszor nem bírjuk ki mosolygás nélkül az imádságaikat, ugyanakkor ámulattal tölt el, hogy ők – ahogy az Ige mondja – minden kérésüket hálaadással tárják Isten elé. A legrosszabb helyzetben is azt tudják mondani: köszönöm, Istenem."

Csaknem két hét telt el azóta, hogy egy valóban nem mindennapi mélypontot kellett átélnie a közösségnek. Ismeretlenek betörtek a lakóotthonba, elvitték a gondozottak zsebpénzét, felforgatták holmijukat és ellopták a közösség egyetlen személyszállító autóját. A lakókat és a gondozókat megrázta az eset, de történhetett volna rosszabb is – mondja az intézményvezető. „Hála Istennek a személyes tárgyaikat nem vitték el, ezek nekik különösen fontosak. Sokan mellénk álltak, kaptunk egy használt számítógépet és az adakozók pótolták az eltulajdonított pénzösszeget is. Most már az autóra gyűjtünk, ami azért volt nélkülözhetetlen, mert rossz idő esetén muszáj járművel szállítanunk a mozgássérült és vak barátainkat a lakóotthonból a műhelybe és vissza, nem tehetik meg mindig gyalog ezt a távot."

Noha a gondozottak sok mindenben az egészséges segítőkre szorulnak, a kapcsolatuk mégsem egyoldalú – mondja a közösségvezető. 
„Nem az van bennünk, hogy ő segítségre szoruló ember, akinek szolgálok, hanem az, hogy ő az én barátom. Ugyanígy szorulhat és szorul is a segítségemre egyébként az egészséges barátnőm is. Nem is tudtam volna kilenc évig velük élni, ha csak adok, adok, és nem kapok. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem túlzok, ha azt mondom, hogy többet kapok vissza, mint amit adok. Ők ugyanúgy figyelnek ránk és egymásra, mint mi rájuk. Rendkívül érzékenyek, ezért pontosan tudják, melyik segítő milyen hangulatban van. Néha rászólnak egymásra: most ne kérdezd ennyiszer, nem látod, hogy fáradt? Vagy jönnek, hogy Kata, készítek neked teát, gyógyulj meg."

A Bárka közösségek középpontjában a sérült ember és a segítő kapcsolata áll – teszi hozzá a vezető. Ezzel azonban nem a különbözőségeket hangsúlyozza, hanem azt, ami közös valamennyiükben. „Nekünk, segítőknek is vannak gyengeségeink meg sötétségeink is. Ezek – pont azért, mivel velük osztjuk meg az életünket – hamarabb előjönnek, mint egy másik munkahelyen. Máshol tovább tudnánk ezeket álarc mögé rejteni. Itt előbb nyilvánvalóvá válik, hol van a határa a türelmünknek, a szeretetünknek, ezért hamarabb szembesülünk azzal, kik vagyunk, és merre tartunk."

„A sérült barátaink nyíltak, őszinték. Ha haragszanak is, az benne van az imádságaikban. Nem befolyásolja őket ebben az sem, hogy mások hallják, hogyan imádkoznak. Megesik, hogy valaki azt mondja: Uram, megették az összes sütit, mire hazaértem. Megették, nem hagytak egyet sem. Nem udvariaskodnak."

A sérült emberek tudtukon kívül rávilágítottak arra, hogy ő maga is mennyire kegyelemre szorul, és ez segítette, hogy elfogadóbb legyen az egészségesekkel szemben is – folytatja Katalin. „Ráébredtem, hogy Isten nem személyválogató. Ha valakire haragszom, lehet, hogy az az ember is imádkozik este, és Isten őt is ugyanannyira szereti, mint engem. És arra is, hogy ő több annál, mint ahogy egy-egy szituációban megnyilvánult. Egy másik szerepben szülő, gyermek, házastárs. A sérült barátaim hatására elkezdtem elfogadni az embereket mint Isten teremtményeit, ahelyett, hogy egy-egy impulzus alapján megítélném őket."

„Mi, egészségesek, nagyon szegények lennénk, ha ők nem lennének" – összegzi a közösség vezetője. 
„Szükségük van az erőseknek a gyengékre. Jean Vanier szokta mondani, hogy a lelke mélyén minden ember sérült. Sokáig nem értettem ezt a mondatát, aztán mivel évek óta foglalkozom pszichodrámával, sokakkal és főként saját magammal találkozva megláttam, hogy valóban minden ember – még az is, aki befutott, csinos és rendben van a házassága – megsérül, vagy a családi kapcsolataiban, vagy az Istennel való kapcsolatában. Sérültek közt lenni viszont gyógyító közeget jelent. A jelenlétükben nemcsak lehullanak az álarcok, de annyira nyitottan és szeretettel fogadnak, hogy merünk visszaszeretni és merjük megmutatni magunkat akként, akik vagyunk. Kegyelemként éltem át, hogy Isten akkor is szeret, ha nem megfelelően reagálok dolgokra, ha nem ott tartok ahol szeretnék, és elfogad engem minden kis nyomorommal együtt. Az, hogy Niki, Vilmos, Olgi így is szeret, segített, hogy én is szeressem magam. És tudjam, hogy ha elbuktam, Isten is megbocsát, és azt mondja, még egy kicsit megkapállak, megöntözlek, megmetszlek. Ezt minél inkább átélem, annál inkább tudom azt az embert is szeretni, akit elsőre nem biztos. A kölcsönös megbocsátás és elfogadás közegében szépen begyógyulhatnak sebek."

A Bárkából távozóban jóleső érzés tölt el. Már csak az jár a fejemben, ha ebben a közösségben, amelyet fogyatékkal élők alkotnak, megkönnyebbül a lélek, és szinte tapintható a szeretet légköre, vajon be kell-e gyógyulnia minden sebünknek. Nem lehetnénk mi is sebzett gyógyítók?

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás

Forrás:parókia portál hu.