A konferencián felvetődött a kérdés: lájkolható-e a szentségünk, azaz kisugározható-e a boldogság. Ön szerint hogyan mutathatjuk fel a világnak a szentséget, és ha felmutatjuk, egyáltalán mit várhatunk ettől?

Azért nem könnyű megközelíteni ezt a kérdést, mert a mai világ pontosan azt várja tőlünk, hogy lájkolható módon tárjuk elé mindazt, amit el akarunk neki adni. Akkor majd ő válogat, és az ízlésének megfelelően kattintja rá az okéjelet vagy sem.

Ezzel éppen ellenkező az Úr Jézusnak és az egész Szentírásnak a megközelítése: ne tudja a jobb kéz, hogy mit tesz a bal, és amikor ti jót tesztek, akkor ne kürtöltessetek magatok előtt. Amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be magadra az ajtót, és mennyei Atyád, aki rejtekben is lát, megjutalmaz.

Ezzel együtt, persze, Jézus arról is beszél, hogy tegyetek tanítványokká minden népet, ezért úgy tűnik, itt valami kibékíthetetlen ellentét van ezek között.

Én úgy értelmezem ezt a magam számára, hogy ha Jézus mellett vagyok a bezárt ajtó mögött, a szobában, akkor vagyok igazán hiteles. Számomra, mint keleti egyház szerzetese számára sokkal inkább ez a vonzó és ez jelent igazi erőt, ahogyan Nagy Szent Antal vagy Remete Szent Antal élete példája mutatja.

Amikor tizennyolc évesen belépett a templomba, éppen az volt az evangélium, hogy „ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el mindenedet, oszd szét a szegényeknek és kövess engem".

Rögtön sarkon fordult, kijött a templomból, eladta a vagyonát – nagy vagyona volt.

Eleinte ott maradt a városban, fölkereste az akkori remetéket, tanult tőlük, utána kivonult a pusztába, és ott élt évtizedeken át. Kereste a tökéletességet. Persze, más az a tökéletességeszmény, mint amit ma annak tartunk, és persze, furcsa volna, ha valaki ma kimenne a pusztába... Mindenesetre, az ő tökéletességkeresése, útkeresése úgy hozott gyümölcsöt, hogy azt sehol nem hirdette, egyáltalán nem.

Évtizedek elteltével egyszer csak elkezdtek megjelenni a tanítványok ott, ahol élt. Nagyon rejtélyes úton jutottak el, karavánok jártak arra, tőlük tudták meg, hogy van ott egy remete. Valami fizikai kapcsolata tehát kellett, hogy legyen a külvilággal, de az egészen biztos, hogy Szent Antal nem mondta, hogy gyertek ide, most már lehet jönni hozzám.

Mégis jelentős tanítványi kör gyűlt köréje, Makáriosz alapította például az alsó-egyiptomi közösségeket, de volt olyan tanítványa is, aki aztán több ezer szerzetest gyűjtött maga köré. Egyszer Alexandriai Szent Atanáz is meglátogatta, és Szent Antal olyan mély hatást tett rá, hogy azután leírta az életét. Az a kis könyvecske jutott el Galliába, és onnan indult a nyugati szerzetesség.

Ma is azt mondom, hogy ne akarjunk mást fölmutatni, tetszeni mindenáron azoknak se, akiket meg akarunk szólítani. Higgyünk abban, hogy az az üzenet, amit Krisztus ránk bíz, a hallgatóság lelke legmélyét érinti meg. Egy reklámszakember azt mondaná erre, hogy ez rossz menedzsment, nem lehet rá fölépíteni semmit, mert nem lesz vonzó. Pedig ennek ellenére az, vagyis mégiscsak van ereje. Az üzenet éppen azáltal veszít az erejéből, hogy tetszetőssé akarjuk tenni.

Ami a szentséget illeti: mint magánember, mint lelki ember mondom, hogy el kell rejtőzni, mert rám is kiüresítő erővel hat, hogyha szétforgácsolódom, ha tetszeni akarok, ha arra törekszem, hogy az embereknek vonzó legyen az, amit át akarok adni. Mint egyház azonban, amire vagy akire Krisztus rábízta a megszentelés feladatát, mégiscsak föl kell mutatnunk valamit. Ez már látható élet, és ez az egyház feladata.

A konferencián elhangzott, hogy persze, nem arról van szó, hogy reszakralizálni kellene a világot – én meg pont azt mondom, hogy ez hiányzik. Mutassunk rá arra, hogy van szent a világban!

Nem az elkülönítés értelmében, hogy ez és ez szent, nem szabad érinteni sem, hanem olyan értelemben, hogy az a szent, amiben jelen van az Isten. Itt, a Balaton mellett azt lehet mondani, hogy a víz szent, a hegy szent, az élet, az út, az emberi gondolkodás mind szent, ha az Isten megjelenik benne. Arra viszont az egyházi közösségnek törekednie kell, hogy fölismerhető legyen a szentség.

Azért szentelem meg a Dunát, mert az egyház ősi hagyománya ez, de az élő víz szentelésének a szertartása azt a szándékot fejezi ki, hogy szakralizáljuk, ami egyébként profán lenne, mert nem jut eszünkbe a Dunáról Isten. De amikor megszenteljük a Dunát, akkor mégiscsak hatással van ránk, hogy itt megjelenik a teremtő Isten.

A mi keleti egyházunk ebben elég gazdag, és törekszem is arra, hogy ne féljünk élni ezzel a szakralizáló erővel, ami az egyházunk sajátja. Sem a templomban, sem a templomon kívül: akár éppen a társadalmi életben. Amikor a parlamentben részt vettünk egy történelmi konferencián, az ünnepségünk egyharmada ének és imádság volt.

Nagyon örülök annak, hogy itt, Tihanyban is van bátorsága Korzenszky Richárd atyának megimádkoztatni bennünket, azzal a kis csalafintasággal, hogy megkérdezi, tudjuk-e ezt vagy azt az éneket, és akkor, észre sem vesszük, elkezdünk imádkozni.

A világ szemlélete megint épp az ellenkezőjét követeli: legyünk maiak, praktikusak, legyünk vidámak, nem kell itt komolykodni. De pont a lényegét veszíti el az életünk, hogyha nem merünk szakralizálni, nincsenek olyan területei a napjainknak, az életünknek, a földrajzunknak, az életterünknek, ahol megtapasztalható a szentség – egy monostor, a templom, vagy egy-egy ünnepi idő.

Hogyan kapcsolható össze a szentség megélése az emberi boldogságkereséssel? Az emberek gyakran nem tudják, hogy többet keresnek, mint a boldogság – és egyben valami mást: Istent keresik. És vajon ért-e abból egy szekularizált világ polgára, ha mondjuk lát egy püspököt, aki megszenteli a folyót – bír-e az számára is bármilyen jelentéssel? Végül, dolgunk-e, hogy érthetővé tegyük, hogy mit miért teszünk?

A párbeszéd nélkül semmit sem tudunk átadni, mert ha csak kinyilatkoztatunk, és azt várjuk, hogy tessék ezt befogadni, akkor persze, hogy megemészteni sem tudja az, akinek valamit át akartunk adni. A párbeszéd lényege, hogy meghallom a kérdést, azt, hogy mire van szüksége a másik embernek. Ez lehet, hogy ekleziasztikus gőgnek tűnik, de én tudom, mire van szüksége az embernek – nem azért, mert én tudom, hanem mert az Isten tudja, és az egyház tudja. És jobban tudja, mint az az ember, akinek a gondolkodását teljesen megfertőzte a média vagy a fogyasztói szemlélet. Ezzel együtt persze, az ő kérdésére kell válaszolnom, de meg kell hallanom a kérdése mögött az igazi kérdést. Arra kell tudni válaszolni. Nem szentenciákkal meg szent kijelentésekkel vagy bibliai igékkel, szó sincs róla. Ehhez viszont kell, hogy énbennem is ott legyen ugyanaz az Isten, aki benne is ott van, csak ő nem tud róla. Fontos, hogy meghalljam, észrevegyem, fölfedezzem benne az igazi éhséget, mert az van.

Ezért mondom, hogy igenis, megszólítja az embert a szentség. Amikor a Duna-parton végigvonulunk ezekben a bizánci ruhákban, néhányan poénkodnak vagy megrökönyödnek, botránkoznak vagy közömbösen elmennek, de én nem tudom, kik azok az emberek, akik viszont megkérdezik, hogy ez most micsoda. Lehet, hogy éppen abban a lelkiállapotban van valaki, amikor a lelkéig elér valami ebből. Számtalanszor volt már ilyen tapasztalatom, mert reverendában járok, és megszólítanak, hogy maga kicsoda. OIyankor elkezdünk beszélgetni, hogy mi az, amitől más az Isten embere. Ki az Isten.

Hiszek abban, hogy a mai ember is megérinthető, hiszen az ember ugyanaz. Kétezer évvel, ötezer évvel ezelőtt is ugyanaz volt: az Isten képmása. A lelkünk mélyén ott hordozzuk az Úristent és a boldogságkeresésünk nem egyéb, mint az Isten-keresésünk. Ugyanaz. Ha az Istenre talál az ember, akkor boldog.

Még ha ezt csak úgy tudja megfogalmazni is, hogy boldogságkeresés az, amiben van. Ez a kifejezés nem rossz, mert az megfogható dolog, hogy örülni akarunk, boldogok akarunk lenni. Ez teljesen jogos, csak hát a kinyilatkoztatásból mi már tudjuk, hogy ez valójában az Isten iránti éhségünk.

Ez az a belénk ültetett vágy, hogy olyanok legyünk, mint az Isten. Sátán ezzel tudta félrevezetni Ádámot. Azt mondta, hogy ha eszel erről a fáról, akkor olyan leszel, mint az Isten.

Ez nem hamis vágy, de úttévesztés akkor, ha megpróbálunk az Isten nélkül olyan lenni, mint az Isten. Ott van a lelkünkben ez a vágy ma is, de ráhordanak iszonyatos mennyiségű hordalékot, hogy ez ne tudjon felszínre jönni a mai emberben. És mégis felszínre jön egy-egy baleset, haláleset vagy valamilyen más tragédia nyomán.

Olyankor megreped az a kemény burok, amit rá hordtak. Hogy hogyan lesz tovább, azt nem tudom, a következő évtizedekben, évszázadokban. Mint lelki ember, mint egyházi vezető úgy érzem, a Krisztussal való személyes életet kell minél inkább elmélyíteni, hogy minél hitelesebb legyen az a szó, amit mondunk, az a gesztus, amit teszünk, az az életvitel, amelyet élünk.

Jó példa erre Böjte Csaba testvér. Ha ő megszólal, egyszer csak halljuk, hogy itt valami nagyon mélyről jön valami. Azért, mert az ő élete, a tettei aranyveretei annak, amiről beszél. És lám, ezreket, százezreket tud megmozgatni, olyanokat is, akik nem templomba járó emberek, mert félelmetesen hiteles.

Ha ilyenek lennének az egyházi vezetőink meg a papjaink, tömegek mennének a templomba, még akkor is, ha mellette ott van a pláza meg mindenféle szennylapból elér minket az az erőhatás, ami el akar távolítani az Istentől.

Jakus Ágnes
Kép: Füle Tamás