Szép lassan lekerült a hírek éléről Kárpátalja, az ukrajnai válságot „megszokták" az emberek, már nem hír a médiában, hogy mi történik keleti szomszédunkkal. A gondok azonban megmaradtak. Mi a helyzet most?

Nálunk is beigazolódott, hogy minden csoda három napig tart. Az európai sajtót valóban nem foglalkoztatja már, hogy mi történik Ukrajnában. Ettől függetlenül az események zajlanak, a fegyverszünet ellenére minden nap vannak áldozatai a harcoknak. Tény, hogy a gazdasági helyzet egyre csak romlik, az emberek megélhetése nagyon nehéz. Az úgynevezett mobilizációs hullámok egybeérnek, vagyis még el sem kezdődött a katonaságnál az egyik behívási sorozat, már jön a másik. Bár háború van az országban, a politika mégis antiterrorista cselekménynek nevezi a hadi cselekményeket. Visszaállították a sorkatonai kötelezettséget, 18 éves kortól katonai szolgálatra kell menni, és egészen 60 éves korig mindenkit érint a katonai behívó. Akit csak tudnak, kiképeznek, majd ezután a harctérre vezényelnek. Fejetlenség van, az emberek nem is tudják, hogy éppen mire hívják be őket.

Bevonulnak a férfiak?

Egyre többen próbálnak elbújni a behívók elől, nemcsak Kárpátalján, hanem Ukrajna-szerte. Az országos statisztikák szerint vannak térségek, ahol a behívottak nagyjából ötven százaléka bevonul, de a többség nem tud azonosulni a háborúval. A behívó miatt a férfiak erős motivációt kapnak, hogy elhagyják szülőföldjüket.

Szankcionálja az állam, ha valaki a behívó parancs ellenére megtagadja a bevonulást?

Elvileg szankcionálja, de a gyakorlatban ez nehézkes, mert nagyon sok férfi Ukrajnában vándorolva, Oroszországban vagy különböző európai országokban dolgozik, így nem tudják őket elérni. Amikor megérkezik a behívó, a feleség azt mondja, hogy a férje külföldön van, vagy számára ismeretlen helyen tartózkodik. Ha valaki átveszi a behívóját, abból általában katona, a katonából pedig sokszor halott lesz. Nagyon rosszak a mutatók. A mi magyar közösségünkből nem túl sokan mentek el katonának, ehhez képest viszont igen sok volt a temetés, vagyis rosszak az arányok. Amikor egy aprócska faluból egy férfi bevonul és az meg is hal, igen rossz közhangulatot teremt. Az állam ugyan megígérte, hogy segít az elhunytak családjainak, az özvegyeknek: földet, támogatást kapnak, de ebből szinte semmi nem valósult meg.

Fejetlenség van az államigazgatásban is. Úgy hallottuk, hogy a halottak is kapnak behívót....

Ez valóban így van. Katasztrofális az adminisztrációs rendszer. Képtelenek átlátni, hogy ki hol van, kivel mi történt. Nemcsak a halottak, a református lelkészek is kaptak behívókat. Most éppen a polgármestereket bízták meg azzal, hogy mindenki mérje fel a saját települését. Innen is látszik, hogy Ukrajnában nincs normális választói névjegyzék, ez szégyenletes. Viszont nekünk akkor is ebben az országban kell élni, túlélni. Úgy érzem, az ukrán politika és a köznép nem döbbent még rá, hogy ez nem mehet így tovább, mert még mindig ezt a száz sebből vérző rendszert próbálják gyógyítgatni. Meglátásom szerint azonban egy igazi nagy váltásra lenne szükség.

Mit tehet ebben a helyzetben az egyszerű ember?

Ebben a terhelt korszakban élve, fontos hangsúlyozni, hogy nekünk nem azt a problémát kell megoldani, amiről a médiában beszélnek, hanem azt kell tennünk, amiről nem beszél senki. A következményeket kell megoldanunk, hogy amikor a gyerek kinyitja a hűtőt, akkor az ne üresen kongjon. Az egyszerű ember a saját családjának a gondviselésre rendeltetett, az a fontos, hogy ezt ne adja fel senki! A cél az, hogy ne éhezzenek a gyerekek, ki legyen fizetve a számla, és mindenki betöltse saját helyén a pozícióját. Óriási az elvándorlás Ukrajnából, az emberek többsége kilátástalannak érzi a helyzetet. Nem tudjuk, mit hoznak majd a helyhatósági választások, mi lesz a polgármesteri hivatalok összevonása után, milyen jogosultsága marad a kisebbségnek. Eddig kis magyar sziget voltunk Kárpátalján, ahol megélhettük nemzeti tudatunkat, hitünket. Azonban ha a politikai szándék szerint összevonják a magyarlakta településeket másokkal és mi ötven százalék alá kerülünk, vége lesz a magyar kisebbségnek, úgy mint intézményekre, iskolákra jogot tartó közösségnek. Ebben a bizonytalanságban mindenki rosszul érzi magát, mert nincs biztos talaj a lábunk alatt.

Miben tud segíteni a református egyház?

A református egyháznak óriási a felelőssége: lelkiekben támogatni kell a reményteleneket, anyagilag azokat, akik nem tudják biztosítani a mindennapi megélhetésüket. Szeretetszolgálatunknak, diakóniánknak óriási kihívásokkal kell megküzdeni: egyre többen iratkoznak fel ingyenkonyhás listáinkra, mert szeretnének heti két alkalommal meleg ételt enni. Számos szülő bentlakásos iskolába adja a gyerekét, ahol biztosítják számára a reggelit, az ebédet, és a vacsorát. Sokan próbálnak az egyházon belül menedéket találni: ha éhesek, ha gondjaik vannak, minket keresnek, ezért minden téren erősíteni kell a missziónkat. Hála Istennek nem csökkent a munkatársak, hitoktatók száma és három végzős teológus is jelezte, hogy hazajön a nyáron és Kárpátalján áll szolgálatba.

Százezer magyar él Kárpátalján. Hány embert tud elérni közülük a református egyház, és kiknek tud segíteni?

Száznyolc településen vagyunk jelen, hetvenezer kárpátaljai magyar szerepel a névjegyzékünkben, közülük mindenki egyenes kötődéssel kapcsolódik valamelyik református közösséghez, amelyik segít, ha baj van akár életmentésről, gyógykezelésről vagy egyéb problémáról van szó. Intézményeink, gyülekezeteink olyan rendszert, hálózatot biztosítanak, amelyben megtalálhatják az emberek a nekik való segítséget. A legkisebb gyülekezetből is bekerülhetnek a gyerekek a nagyberegi vagy a Nagydobronyi Református Líceumba, ahol tovább tanulhatnak.

Az ukrán törvények szerint profitorientált cégnek számít az egyház, a hétszeresére emelkedett gázszámlát és a villanyt önöknek is előre kell fizetni. Hogyan tudnak ebben a helyzetben ennyit segíteni?

Nincsenek tartalékaink, ez igaz, napról napra élünk. Előfordul, hogy jön a számla tíznapos határidővel, és csak telnek a napok, de aztán mindig megtapasztaljuk az isteni gondviselést, ami gyakran a Kárpát-medencei református összefogás révén jelentkezik. Az elmúlt másfél évben minden hónapban érkezett egy-két olyan adomány, amire nem számítottunk, és lehetett belőle adni oda, ahol nagy hiányok vannak. Az állam megfélemlíti, riogatja a népet: a gázszolgáltató buszaira nem a cég nevét festették rá nagy betűkkel, hanem azt, hogy „az adósok lekapcsolása". Amikor egy ilyen busz megjelenik valakinek a háza előtt, sokszor a szomszédok dobják össze a pénzt, hogy segítsenek. Persze sok hely van már, ahol nincs áram és fűtés. Télre az a célunk, hogy senki ne maradjon fűtés és villany nélkül.

Milyenek a hétköznapok, egymást hogyan tudják támogatni?

Szembetűnő, hogy a sok megpróbáltatás közepette az emberek jobban odafigyelnek egymásra mindenütt. Hozzám is naponta bekopognak segítségért, de ugyanolyan arányban jönnek azok is, akik segíteni szeretnének. Mivel nincs békeidő, gyakran a postás szerepét töltöm be, mert tudom, hogy kinek mire van szüksége. Idén is megszervezzük a családi csendes napokat, bolondnak tartanak, hogy hatezer embert összehívunk ebben a helyzetben. Én viszont azt gondolom, pont most kell megmutatni, hogy nem lehet minket megfélemlíteni. A presbiteri szövetség hatodik alkalommal szervezte meg idén az utcai evangelizációt. Munkácson lelkigondozói központot nyitottunk, hogy segítsünk a katonacsaládok gondjainak orvoslásában, a gazdasági és lelki krízisben. Most van igazán szükség igei vezetésre, lelki támaszra, és arra a hitből való meggyőződésre, hogy nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva a politikai bohózatoknak, mert van gondviselő Istenünk, aki megenged ugyan néhány dolgot a hitünk megpróbálására, de nem szolgáltat ki.

Mit mond annak, aki úgy érzi, nem bírja tovább?

Az egyik legmegrázóbb az volt, amikor a múltkor egy tizenkét éves kisfiú ült a parókia lépcsőjén, és azt mondta nekem, hogy nem tud így élni tovább. Az édesanyja a gondok elől az alkoholba menekült, az apja már nincs velük. A kisfiú folyamatosan nélkülöz: éhezik és bántalmazzák. Ilyenkor nincs más: segíteni kell minden lehetséges módon. Az édesanyát kényszergyógykezelésre, a gyereket pedig egyelőre nyári táborokba küldjük, hogy addig is biztonságos helyen legyen. A gyülekezeti lelkészek is megteszik ugyanezt egy-egy betegért, éhezőért, bárkiért, aki segítségre szorul. A Kárpátaljai Református Egyház egyik erőssége abban van, hogy emberközeli, és hozzánk bármikor be lehet kopogtatni. Félre ne értsék, nem koldulóhelyek a parókiák, ide nem kéregetni járnak az emberek, de ha valaki idejön, akkor tudom: ez számára már az utolsó állomás. Ilyenkor mindent félre kell tenni és segíteni.

Fekete Zsuzsa

Aki segíteni szeretne
Zán Fábián Sándor püspök azt kérte a jószándékú emberektől, hogy akik segíteni szeretnének, mindenképpen egyeztessenek a helyiekkel, hogy mire van szükségük, és ne előre kikötött célokkal érkezzenek. A szegénység ugyan nagy, de nem éhezik a lakosság kilencven százaléka. Van ahol gyógyszerekre, máshol tüzelőre vagy rezsipótlásra van szükség. „Vészhelyzet van Kárpátalján, de nem katasztrófahelyzet, nem cunami söpört végig rajtunk, így van gondolkodási időnk, hogy minden jó helyre kerüljön, és a segítség valóban áldást jelentsen." – tette hozzá. 

Ha adakozni szeretne, a részletekről bővebb információt kaphat a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnokától az alábbi elérhetőségeken:
Nagy Béla
magyar mobil: 30/694-69-86
e-mail: info@kre-diakonia.net

Képek: Bach Máté, Kalocsai Richárd