Az életvégi számvetésről, valamint a gyászoló hozzátartozók és a haldokló betegek kíséréséről hallgathattak meg előadásokat a közelmúltban a budapesti református teológia lelkésznövendékei. Gecse Attila miskolci kórházlelkész nemcsak a kórtermekben szerzett tapasztalatait osztotta meg, hiszen a súlyos betegséggel küzdő, gyakran végstádiumban lévő betegek életminőségét javító, otthoni hospice-ellátásban is részt vett egy évtizeden át.

Mint mondta, még teológusként kezdett járni a debreceni gyermekklinika onkológiai-hematológiai osztályára, itt kezdte érezni az elhívást, hogy a betegek, „az élet-halál határhelyzetében lévők felé" szolgáljon. Polcz Alaine-nel, a híres tanatológussal is megismerkedett, ezután képezni kezdte magát. De hiába a szaktudás és a bejárás a betegágyhoz, a bizalmat a lelkésznek is ki kell érdemelnie – kezdte előadását. „Nem egyszer pánikot keltett, amikor bemutatkozáskor elmondtam, hogy lelkész vagyok. Az emberek mentegetőzni kezdenek, hogy miért nem fizették be az egyházadót, de azt is képesek voltak bebizonyítani, hogy az egyik nagyapjuk templomot épített."

Éltető hit
A kezdeti zavar ellenére sokaknak nyújt valódi támaszt a kórházlelkészi szolgálat. Ha egy gyülekezeti lelkipásztornak nem áll módjában meglátogatni a kórházban fekvő gyülekezeti tagot, a kórházlelkész helyette is gondot visel a betegről. „Ha ilyenkor odamegyek valakihez úgy, mint akinek szólt a gyülekezeti lelkész, hogy látogassam meg, az a beteg percekig nem tud magához térni. Olyan hálás, hogy ha hazamegy, az lesz az első, hogy rohan a templomba megköszönni."

Lelki támaszra azonban nem csak az ágyhoz kötött betegeknek van szüksége. A miskolci kórházban van egy kápolna, ahová a betegek, a hozzátartozók és az orvosok is beülhetnek. 
„Ha gondolkodni vagy imádkozni akarnak, fontos, hogy kimozdulhassanak a fehér falak közül. Láttam olyan orvost, aki otthagyta a rendelést csúcsidőben is, hogy abban a negyedórában letegye a terhét" – magyarázta Gecse Attila. A miskolci kórházlelkész tart itt vasárnapi istentiszteletet, de a krónikus vagy ápolási osztályra is elviszi Isten üzenetét. Néha pedig hozzá mennek lelki táplálékért. „A szomszéd utcából sokáig átjárt hozzám a kórházba egy Down-szindrómás férfi. Minden reggel jött a kis bőröndjével, hogy neki Ige kell. 64 évesen halt meg, ez az egy éltette."

Az élet, a halál és a hit
Mindig számot kell vetni azzal, kinek akarjuk elvinni az evangéliumot és hogyan – hangsúlyozta Gecse Attila. „Amikor idősekkel beszélgettem, akik a háborús időkről meg 56-ról meséltek, akkor döbbentem rá, hogy ők nem csupán más generáció, hanem egy más világ." Régen a halálhoz is másként viszonyultak az emberek – tette hozzá. „Az öregek elmondták, hol a ruhájuk, hol a betétkönyvük – arra az esetre, ha eljön az ő idejük. A tisztaszobában kiterítették a halottat, a gyerekeket beküldték hozzá, hogy fogják meg a nagylábujját, hogy sose féljenek a halottól. Ehhez képest ma nagyon másképp viszonyulunk a halálhoz, és a sokféle vélekedés mögött gyakran tudatlanság van. Ma a családok nem készülnek fel egy temetésre és az azzal járó költségekre sem. Mást gondolunk az életről huszonévesen; mást, ha megtaláltuk a társunkat, ha tele vagyunk tervekkel, melyeket meg is valósítunk nagyrészt; mást, ha elveszítjük a gyermekünket, és mást, ha még senki nem halt meg a közeli hozzátartozóink közül. Egyszer azonban mindenkit megérint a halál hidege, amikor valaki hozzá közel állót veszít el. Két kérdést kell megválaszolnunk ilyenkor: mi nekem az élet, és mi nekem a halál."

Gecse Attila szerint egy harmadik kérdésre is választ kell adnunk: mi nekem a hit? „A pályázatok világában hiszek, vagy fölfelé hiszek? Az élet nagy kríziseiben dől el, hogy valóban kapaszkodó a hitem, vagy csak egy útitársam volt a sok közül, akit elhagyok. Azok a betegek halnak meg könnyebben, akik őszinte, mély hittel éltek."

Az élet végén óriási szerep jut az egyháznak, ugyanis ilyenkor megnyílnak a betegek. „Szembesülnek azzal, hogy rálépnek arra az útra, ahonnan már nem lehet visszajönni. Ezt minden beteg megérzi. Nem fogja kimondani, csak azt kéri, hozzák be az unokáját, egy könyvét, a nagymama bibliáját."

A megbékélés pillanatai
„Lehet ebből a témakörből jó értekezést írni, de az igazi kérdés, hogy ezen a borzasztóan nehéz úton melléjük szegődünk-e mi, lelkészek – a beteg, a hozzátartók és az egészségügyi dolgozók mellé. A születésnél nem vagyunk ott, valamennyire ott vagyunk a házasságkötésnél, de az élet végénél ott vagyunk-e?" – szegezte hallgatóságának a kérdést Gecse Attila. 
Az őszinte jelenlétet, a megfelelő pillanatban elmondott igéket és imádságokat csak Isten gyermekeitől kaphatják meg ezek az emberek – folytatta. „Gyakran nem mélyen hívő emberek is szeretnék meggyónni a bűneiket. Ezért fontos, hogy egy lelkész vagy pap ott legyen az élet végénél, valaki, aki nemcsak berohan és kirohan." A betegek és a család érzik, ha valaki hiteles, őszinte, és azt is, ha nem – tette hozzá. „Fontos, hogy mi magunk is megtaláljuk a forrást, mert pillanatok alatt ki lehet száradni, a beszélgetés rutinná válhat, és csak pufogtatjuk az igéket."

A hozzátartozókat is fel kell készíteni a búcsúzásra és arra, hogy mivel jár valakinek az elvesztése. „Szívszorító pillanatoknak lehettem tanúja. Volt, aki ott békült ki a szerettével a halálos ágyánál, mások házasságot kötöttek, hogy Isten előtt is rendezzék a viszonyukat, és volt olyan is, aki megkeresztelkedett."

A freskó
A lelki kérdések iránt közömbös emberekhez is meg lehet találni az utat – állítja Gecse Attila. „Ha elfogadnak, utána lehet nyitogatni a bezárt ajtókat. Talán visszagondolnak a hívő nagymamára vagy egy-egy falusi templomra. Az idő akármennyi réteget hord is az ember lelkére, van remény. Olyan ez, mint amikor a templomfelújításnál kiderül: a mészréteg alatt ott a freskó. Csak a fedő rétegeket nagyon óvatosan kell leszedni, hogy ne sérüljön meg, ami alatta van."

A megértés kulcsa
Az élet végén támaszt nyújtó kórházlelkész nem tanácsadó kell hogy legyen – tette hozzá Gecse Attila. „Az embereket a saját válaszukhoz kell segíteni, máskülönben azt mondják, nem értettem meg őket. Sokkal izgalmasabb velük együtt keresni meg a választ, amit nem én adok meg, hanem a beszélgetés maga."

A gyermek halála
Minden emberélet veszteség, de nincs fájdalmasabb, mint egy gyermeket elveszíteni. Gecse Attila a gyermeküket gyászoló szülőknek létrehozott tábor programjának kidolgozásában is részt vett. A Lélekmadár táborban kiderült, a családok döntő részének még világi környezetben is a hit nyújtott segítséget gyermekük haldoklásának idején, és azután is – számolt be. „Van, hogy a táborba a gyermek halálának évében egy párként érkeznek a szülők, legközelebb már csak az egyik fél jön el. Egy ilyen tragédia után sokan elválnak, hiszen nem tudják, ezek után mi lehet az élet értelme. A gyermek gyászolása nem két évig tart, és hullámokban tör a hozzátartozókra a fájdalom. Bele sem gondolunk, milyen nehéz lehet, amikor ezektől az emberektől megkérdezik, hány gyermekük van, és nem tudnak mit mondani. Olyan, mintha egy nagy téglát kellene magukkal cipelniük mindenhová, tudva, hogy az mindig hozzájuk fog tartozni."

Élni tanítanak
Gecse Attila végül beszélt arról is, hogyan hatnak ezek a megrendítő találkozások magára a lelkészre. „Mielőtt az emberek elmennek ebből az életből, átadják az eszenciáját a sok évtizedes tapasztalataiknak. Ma már érzékenyebb vagyok én is, hiszen valamennyien élni tanítanak. Megmosolygom néha, minek tulajdonítanak emberek jelentőséget, mert az eltávozóktól azt tanulom, hogy a mély, őszinte emberi kapcsolatok a legfontosabbak."

Jakus Ágnes 

Képek: eszak.hu, erdmost.hu, nlcafe.hu, csodalampa.hu