Egyszer úgy fogalmazott egy interjúban, hogy aki emberekkel foglalkozik annak az empátia, valamint a kommunikáció, a párbeszéd képességével kell rendelkeznie, amelyben nincs helye kioktatásnak, sem passzív hallgatásnak. Hogyan kell jól kommunikálni?

A kommunikáció fogalma magában foglalja a közösséget, a közösség-formálást, - teremtést. Különböző emberek egymásra figyelése nélkül nincs igazi kommunikáció. Meg kell értenem a másikat (még akkor is, ha úgy ítélem meg, hogy nincs „igaza"). Meg kell értenem a helyzetét, érzéseit, tudomásul kell vennem a véleményét (de nem kell szükségképpen elfogadnom). A kommunikációban elsősorban az emberről, a személyről van szó: tisztelnem kell a másikat, akinek saját életével kell szembenéznie, akit semmiképpen sem szabad legyőznöm, hanem útitársként kell elfogadnom őt. Aki emberekkel foglalkozik, nem zárkózhat el semmilyen kérdés elől, nem utasíthat el semmit, ami problémát jelent. Empátiát kíván, hogy megérezze, mikor kell a kommunikációban inkább az értelemre, máskor inkább az érzelemre figyelni.

Egyházi közegben többször is éreztem, hogy valamiféle gőgösséget sugárzunk az ateisták, nem hívők felé,  aminek valami üzenete hasonló lehet: „én tudom, amit te nem, ezért többnek érzem magam nálad."Hogyan lehet ezt levetkőzni?

Jézus a legigazibb példakép. Ő, akiben „Isten jósága és emberszeretete" nyilvánvaló lett számunkra. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a hit elsősorban ajándék, kegyelem. Bizalom. Nekem magamnak meg kell harcolnom minden nap a magam harcát. Az egyszeri és megismételhetetlen emberrel kell szolidárisnak lennem, aki élet-halál kérdéseivel kell, hogy szembenézzen, ugyanúgy, mint én. A gőgös kereszténység nem krisztusi kereszténység. Legjobb esetben is merev tanrendszer, nem pedig élet. Jézus pedig azért jött, hogy életünk legyen... Mindenképpen szükséges az az alázat, hogy egyikünk se több a másiknál, mindannyian halandó emberek vagyunk, akik Isten kegyelméből hiszünk és élünk. Lehet, hogy több a vallási ismerete egy hívőnek, de nem biztos, hogy többet is tud a hitről.

Mitől érezheti magát egy templomba betérő ember, hogy jó helyen van? És mitől riad el?

Kell, hogy legyenek helyek, ahol az ember biztonságban érzi magát. Olyan helyek, ahol úgy érzem, találkozik az ég a földdel. Egy templomnak tisztának, rendezettnek kell lennie. Minden tárgy, ami egy templomban található, kell, hogy beszédes legyen: mutasson túl önmagán. Elriad az ember a rendezetlenségben, a gondozatlanságban. Ne legyen a templomban semmi, ami fölösleges. A középkori építészet a templom tájolásával segítette a betérőt, hogy a Felkelő Naphoz – Krisztushoz – igazodjon. Ha a templom be tudja tölteni azt a funkciót, amiért felépítették, jól érzi magát benne, aki odamegy. Akkor riasztó, ha a benne történtek életidegenek, ha a formaságokat, látszatot szolgálják, nem pedig az Isten és ember kapcsolatát.

A református egyházban gyakran szó esik arról, hogy nem eléggé nyitottak a közösségeink, gyülekezeteink. Mi a helyzet a katolikus egyházban? Hogyan próbálnak nyitni, befogadni?

Kiegészíteném a kérdést: vajon gyülekezetek-e a gyülekezeteink? Igazi közösségek-e? A közösségnek a lényegéhez tartozik, hogy elfogadjuk egymás különbözőségét, és tudatosítjuk, hogy van Valaki, aki megszólít, aki meghív. Ha nem Krisztus áll a középpontban, egyesületté silányulunk. Exkluzív csoporttá, ahová a magukat kiválasztottaknak tartók tartoznak. Ha nem Krisztus áll a középpontban, nincs küldetéstudata a csoportnak.
Vannak hagyományos egyházközségeink – alighanem a többség ilyen. Hagyományból, megszokásból kötődnek az emberek a templomhoz, de nem is igénylik, hogy megismerjék egymást. Individuális vallásosságot látunk. Változnunk kell, különben nem leszünk a földnek sója, a világnak világossága. Ha nyitni akarunk, tudnunk kell, hogy hol van erre szükség. Valódi nyitás a szolgálat által lehetséges, mert akár hisz valaki Jézusban, akár nem, arra vágyik, amit Jézus tanított: szeretetre, elfogadásra, emberi méltóságra, megbocsátásra. Nem kell feltétlenül vallási köntösben megjelennie annak, amihez csatlakozni tudnak az emberek. Elegendő esetleg lehetőségként jelen lenni ott, ahol kapaszkodót keresnek.

Mindenki arra vágyik, hogy elfogadják. De van-e a határa a toleranciának?

Számomra Szent Benedek Regulája nagyon fontos. Meghatározza az életemet. Mélyen evangéliumi. Nem ismeri az egyenlősdit, tudja, hogy egy közösség különböző emberekből áll. Senki sem alkalmas mindenre, de mindenki alkalmas valamire. Vannak fiatalok, akik kell, hogy tiszteljék az idősebbeket. Vannak idősebbek, akik kell, hogy szeressék a fiatalabbakat. Különbözőek az adományok, de a Lélek, akitől az adományok származnak, ugyanaz. Amikor valaki az adományokat nem a közösség építésére használja, amikor valaki gátolja a másikat abban, hogy valóban az Istent keresse, akkor „használja az apát az operáló kést"! Igen, van határa a toleranciának. A szabadságomnak korlátai vannak: a másik ember jogos szabadsága. Az embert „határtalanul" fogadjuk el, - amit tesz, azt már bizonyos határokon belül. Ezeknek a határoknak legjobb megfogalmazása a Tízparancsolat, kiegészítve azzal, amit Jézus tett hozzá: a határokat is a szeretet fényében nézzük.

A tihanyi Közös úton konferencián, amelynek Önök voltak a házigazdái elhangzott, hogy az európai kereszténység sorsa a hitelességen múlik. Hogyan lehetünk hitelesek?

A kereszténység elsősorban nem doktrína, hanem életstílus. Hitelesek akkor leszünk, ha szavaink és tetteink összhangban vannak. Ha nem egymásról beszélünk, hanem arról, aki hitünk szerint Megváltónk. Hitelesek akkor leszünk, ha megéljük, amit az evangéliumi példázat szerint a bíró majd kérdez: „Éhes voltam és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom..." Hitelesek a másik ember szolgálata nélkül nem lehetünk. Mert hogyan szerethetném az Istent, akit nem látok, ha nem szeretem a mellettem, velem élő, segítségre szoruló embert? Akkor vagyunk hitelesek, ha megéljük, amit tanítunk, és azt tanítjuk, amit hiszünk, gondolunk.

Egy önéletrajzi írásában olvastam, hogy 1956-57-ben tanulta meg azt, hogy a politikai terror és ideológiai diktatúra ellenére is lehet szabadon gondolkodni. 56-ban egyértelmű volt, hogy mivel szemben fogalmazták meg az emberek a szabadságot, de mi a helyzet ma?

Egy diktatúrában egyszerűbb volt megtalálni az irányt. Ha az ember szembefordult az árral, már szinte biztos, hogy helyes úton járt. Ma bonyolultabb a helyzet. Nem valamivel szemben kell megfogalmaznom az üzenetet, hanem valamiért, pontosabban: valakiért – az emberért. Hol tudom szolgálni a labirintusban botorkáló, az élete értelmét nem találó embert? Mindenkinek magának kell megtalálnia az adott helyzetben a választ az őt érő konkrét kihívásra. Ma is manipulálnak bennünket, bár nem ugyanazokkal a módszerekkel, mint az ötvenes –hatvanas években. Ma is részesei vagyunk az agymosásnak, csak ma nehezebb észrevenni, mint akkor. Észrevétlenül válik kiszolgáltatottá az ember: mi történik, ha nincs áram, nem működik az internet, süket a telefon. Bénultan állunk, és nem tudjuk, mihez kezdjünk. Függővé váltunk.

Ma arról szól a világ, hogy mindent szabad, valósítsd meg önmagad. A hívő ember viszont azt mondja, hogy a szabadság csak önkorlátozásban élhető meg. Hogyan lehet ez vonzó a modern ember számára?

Minden korban „mai" ember él. Nem az önkorlátozáson van a hangsúly, hanem a másokért való életen. A másokért való élet pedig elkötelezettséget jelent. Vállalást. Ha vállalom az élet szolgálatát, szükségképpen elfordulok sok mindentől, ami ideig-óráig vonzó, érdekes lehet. Nem lemondó, hanem vállaló emberekre van szükség. A vállaló emberekre pedig föl lehet tekinteni. - Fordítsuk meg a Tízparancsolatot úgy, hogy mindent szabad, amit a parancsolatok tiltanak. Kinek lesz ez vonzó?

A 21. században milyen jelentéssel bír, ha valaki elvonultságban éli meg a szentséget?

A megélt kereszténység szükségképpen jellé válik. Érdekessé a kívülállók számára. A szerzetesség furcsa paradoxona, hogy éppen az elvonultságban élőket keresték föl az emberek, mert tapasztalataikkal segíteni tudtak és tudnak. Ma is szükség van jelekre, egyértelmű jelekre, útmutatókra. Az elvonultságban élő is jellé tud válni: van nagyobb, fontosabb érték, mint a minden áron való birtoklás, a világ „bekebelezése". Az Isten van valamiképpen minden gondolatnak alján... (Ady) Ami kapcsolatról és szeretetről szól, azt senki nem élheti meg úgy, hogy függetleníteni próbálja magát másoktól. Az Isten az embereken keresztül nyilvánul meg. A szentséget is közösen kell megélnünk.

Aki viszont nem elvonultságban él, hogyan élheti meg?

Az ember életének iránya van. Átsugárzik mindenki életén, mi az igazán fontos az ő számára. Mind az elvonultságban élőnek, mind az élet sűrűjében küzdőnek minden nap meg kell nyílnia az Isten előtt, aki szól hozzánk. Szól a világ számtalan csodájában, szól a Szentírás Igéjében, szól az emberek gondjain keresztül. A kereszténységnek legfontosabb üzenete, hogy „Velünk az Isten!" A megélt kereszténység annyit jelent, hogy „veled vagyok!" „Érted vagyok!" A kereszténység életmód, életforma, életstílus, amelyben határozottan körülhatárolt értékek szerint alakítjuk kapcsolatainkat, és ennek megfelelően cselekszünk.

Szokták mondani, hogy „ma már semmi sem szent." Mit gondol erről? Így van?

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a világot leszűkítsük a mi európai földrészünkre, és ne vegyünk tudomást arról, hogy másutt is van élet. Az emberiség többsége, meggyőződésem, ma is tisztelettel borul le a szent előtt. Mi, európaiak – és azok, akikhez az „európaiságot" exportáltuk, sokszor bálványimádók vagyunk. Nem tiszteljük az életet. Elfelejtjük, hogy van ennek a világnak tőlünk függetlenül létező rendje, amit mi képesek vagyunk felforgatni. Pusztítjuk az életet, ahelyett, hogy gondoznánk. Vissza kell találnunk mindenképpen az élet és minden élő tiszteletéhez, és akkor visszatalálunk az Istenhez is. Káosz van a közvélemény által képviselt értékrendben. Ezért különösen is nagy felelősségünk van a gyermekeink nevelésében. Tőlünk kaphatnak biztos támpontokat arról, hogy van, ami szent.

Mit tart a legfontosabb értéknek?

A legfontosabb értéknek az életet tekintem. Meggyőződésem, hogy lehetséges volna közmegegyezést kialakítani: mi a jó és mi a rossz? Jó, ami szolgálja az életet, - az egyén és a közösség életét, rossz pedig mindaz, ami pusztítja, ellehetetleníti az életet – az egyes ember és a közösség életét. Több tiszteletet érdemel a gyermek, a család, az otthon, a haza. Ezek mind-mind megtartó, életet szolgáló értékek. A személynek méltósága van: feltétlenül tisztelni kell az embert, a minden embernek járó méltóságot, amelyben biztosan érezheti, hogy helye és feladata van a teremtett világban, ő maga pedig megismételhetetlenül értékes.

Ön vetette fel a konferencián: fontosnak tartja, hogy milyen a keresztény ember kisugárzása. Vajon boldognak lát-e minket a világ? Mit gondol, milyennek látnak? Kap erről visszajelzéseket?

Akinek erős a hite, annak vannak biztos támpontjai, kapaszkodói, ezért kiegyensúlyozottabb, stabilabb, jobban lehet rá támaszkodni, terhelhetőbb. Ezt tudományos kutatások is bizonyítják. Hogy mitől lesz boldogabb az ember, - hogy boldog tud-e lenni, nagymértékben függ a neveltetésétől, személyiségétől, értékrendjétől. Az elkötelezett keresztény embernek kisugárzása van. Ez a kisugárzás a vállalásból, a mások szolgálatából, a szilárd értékrendből származik, nem pedig pillanatnyi hangulatból, érzésekből. 

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás

(A Közös úton konferencia a párbeszéd fenntartását tűzte ki célul, mely az európai vallások helyzetéről és a magyarországi hívő közösségek együttéléséről szól. A konferencia által megfogalmazott közös nyilatkozat – egyebek mellett – óva int a vallási közömbösség eszményítéséről, és szorgalmazza, hogy a vallási közösségek értékrendjeikkel járuljanak hozzá a társadalom építéséhez az önkéntes jóság cselekedeteivel - a szerk. )

A Közös úton című konferencián készült írásainkkal más felekezetű testvéreink gondolatait is szeretnénk bemutatni olvasóinknak. Az eddig megjelent írásokat az alábbiakban olvashatja.

Közös úton

Törődés, felelősség, szabadság - interjú Réthelyi Miklós orvos, egytemi tanárral, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnökével.