Ma azt mondanánk, gyerekfejjel kötöttek házasságot. Lackfi János költő, műfordító alig volt húszéves, felesége Bárdos Júlia pedig tizennyolc, amikor összeházasodtak. Öt gyermekük született. Boldog párnak vallják magukat, de nem tagadják, sok nehézséggel megküzdenek a házasságukban. Már megszülettek a gyermekeik, amikor fokozatosan rájöttek, hogy mennyire különböznek egymástól. Az egyiküket például a foci, a másikukat a kutyák érdeklik, de egymás hobbijai egyáltalán nem izgatják őket. A negyvenes évei elején járó házaspárt külön-külön faggattuk szerelemről, hűségről, kísértésről, de főként arra voltunk kíváncsiak, nekik hogyan sikerül az, ami a párok többségének nem megy: jól működő házasságban, szeretetben élni.

A férj: Lackfi János költő, műfordító

Elég-e egy férfinak egyetlen nő egy életen át? Különösen egy művészember esetében...

Nőben nincs hiányom: öt nővel élek egy fedél alatt, hiszen a feleségem mellett négy lányom és egy fiam van. Weöres Sándor mondta, hogy mindannyiunkban van egy szent és egy tömeggyilkos. Természetesen, nem mindegy, hogy melyik irányt választjuk, de a kettő között – ezt íróként is tudom – nagyon sokféle énünk van. Egy ember ezer ember. A másikban is benne van az összes mintázat, különböző arányokban, alkatának megfelelően. Ha valakit igazán meg akarok ismerni, mintha az egész világot ismerném... Ez a belső magva a házasságnak. Mindenki csak ezután jön: a gyerekek, a szülők is. Sok házasságot az feszít szét, hogy „de hiszen anyu azt mondta"... Odaáll egy fantomkép, valamiféle furcsa függés, fel nem nőttség a két személy közé, holott oda nem állhat senki más, csak az Isten, akivel Szentháromság-szerű egységet alkotunk – ha igazán elkötelezetten vállalunk egy templomi esküvőt, és nem azért, mert olyan szép, romantikus és meg lehet rajta hatódni. 
A családban egy minitársadalom-modell Madách Tragédiájának az összes színét lejátssza előttem. Mindenki harcol a saját kis érdekéért és rengeteg önzetlenség is fel tud törni. Ennek nagyon sok hasznát veszem művészként.
A művészek közt valóban sok az öngyilkosságra és az alkoholizmusra való hajlam, mégpedig azért, mert az a dolguk, hogy miniuniverzumokat hozzanak létre, és ez iszonyú feszültséget okoz az emberben. Az is, hogy nem tudom, mennyit ér, amit csinálok; és az is, hogy aránytalan feladatot vállalok – tulajdonképpen a Jóisten feladatát – azzal, hogy világot teremtek. Ilyen léptékben közlekedni ég és föld között nagy lelki teher, és ha nincs az embernek hozzá biztos családi háttere, akkor nagyon könnyen meginoghat benne.

Bizonyára előfordult Önnel, hogy valami megragadta egy másik nőben. Ezzel mit tudott kezdeni?

Minden nőben van valami gyönyörű, és nem sütöm le a szemem, ha szóba állok egy hölggyel vagy Juli szóba áll egy férfival. Mi élvezzük az emberek jelenlétét. A család nem csak egy befelé záró minta, hanem kifelé is. Nálunk elég sokan jönnek-mennek, barátok. Nem a szexualitás az egyetlen kapcsolat, ami egy másik emberhez köthet, hanem nagyon mély, bensőséges, baráti kapcsolatban lehet élni nőkkel, férfiakkal. Tanítok az egyetemen, ahová gyönyörű diáklányok járnak, de ezzel visszaélni egy másik dolog. A házasságban olyan mélységig juthat az ember a saját és a másik lelkében, ami mindenféle, állandóan változó intenzitású kapcsolatban nem biztos, hogy elérhető.

Ezek szerint a hűség függ a házastárstól is, attól, hogy miféle biztonságot nyújt?

Mindig kettőn áll a vásár. A másik hibája nem jogosít fel arra, hogy bosszút álljak: ha ránézett a szomszédra, én ránézek a szomszédasszonyra. Köztünk olyan fajta érzelmi biztonság van, hogy tudom, mire megyek haza: arra, hogy valaki hűséges hozzám. A bizalom és a teljes, végleges egymásra hagyatkozás kizárja, hogy azzal zaklassam a másikat, hogy ki és hányszor nézett rá. Természetesen az érzéseket nem zárja ki. Az érzéseink egyrészt fellobbannak maguktól, másrészt nem is kriminalizálhatók. Ha azt érzem, hogy most legszívesebben lekevernék valakinek egy pofont, akkor eldönthetem, hogy lekeverem azt a pofont, magamba fojtom a feszültséget vagy megmondom neki, hogy nem értek vele egyet. Hogy megszabadulok-e a feszültségtől, és nem fog-e agyvérzéshez vezetni a sok elfojtás, az megint csak rajtam áll. Az érzéseimért olyan értelemben nem vagyok felelős, hogy azok az emberi természetemből fakadnak. De hogy hogyan toldom meg őket, hogyan egészítem ki fantáziálással, az már az én döntésem annak az osztatlan szeretetnek az ellenében, amit vállaltam a valaki máshoz tartozásból fakadóan.

Egy házasságban évről évre változnak mind a ketten – lelkileg és fizikailag egyaránt. Hogyan éli meg a változást?

Ebben vannak nagyon keserű, megdöbbentő pillanatok. Az első kisgyerekes periódus a tökéletes egység és eggyé forrás illúziója, hiszen mindenki ringatni akarja a gyereket, azt szeretné, hogy egyen – egy irányba mutatnak a céljaink. Nagyon kell vigyázni, hogy egymásra is maradjon időnk – ez végig így megy. Ahogy kezdenek felnőni a gyerekek, kiderül, hogy mi mégiscsak két külön személy vagyunk, és előjönnek talán már elfelejtett mániáink, vonzódásaink; ám ami az egyiket érdekli, az a másikat hidegen hagyja. A feleségemet soha nem vinném el egy focimeccsre, noha én fociszurkoló vagyok; ahogy ő is nehezen tudna rávenni engem, hogy bármilyen kutyás eseményre elvigyen, mert neki a kutya a mindene. Ezek nagyon mélyen hozzátartoznak a személyiséghez, és amikor visszautasíttatik az ember, akkor úgy érzi, hogy a lényegéhez tartozó valamit utasítanak vissza. A házasság élethosszig tartó kalandtúra: nem kövülünk bele, és a másik sem akkor jó, ha hagy minket belekövülni, hanem segítjük egymást a lelki fejlődésben.

Ebben a fejlődésben nem történhet meg, hogy lehagyják egymást?

Két jó költő esetében sem arról van szó, hogy egyik lehagyja a másikat, hanem arról, hogy az egyik ebben jó, a másik abban jó. Mindenki másban erős és folyamatosan változik egyes területeken. Julin látom, hogy nagyon sokat változik, de akkor megint egy új embert ismerek meg benne. Van bennem csalódás, hogy jaj, már olyan jól kiismertem, most miért lett más, de akkor jöhetek rá, hogy ez az a kaland, amire a másikkal egyezséget kötöttem, hogy őt mindenféle bújában-bajában, örömében elkísérem – vagyis azokban a változásokban is, amelyeket a kor, a személyiségünk, a társaságunk megváltozása hoz. Ez a változatosság nagyon örömteli és izgalmas, ha nem besavanyodva szemléljük. Sokan mondják, hogy én még szeretném élni az életem, azért nem házasodom – én viszont azt gondolom, hogy a házasságban éli az ember igazán az életét.

Mi a jó házasság titka? Milyen életen át tartó elvek és hétköznapi apróságok fontosak hozzá?

Sok közöset a körülöttünk lévő, jól működő házasságokban nem találunk, egyet kivéve. Az esetek döntő többségében hárman kötik a házasságot: Isten, a férfi és a nő, akik három felől felbonthatatlan egységet alkotnak. Ez az egyetlen tuti recept, amit a statisztikák is alátámasztanak: minél elkötelezettebb valaki Isten mellett, annál tovább tart a házassága. A hitet keresni lehet és érdemes. Aki erre a harmadik félre rátalál a házasságban, az biztos nem farag rá.
Szüntelenül akadnak apró feladatok is. Lemondok dolgokról, hogy más dolgokban részt vegyek, de ezekben tudok aztán örömöt találni. Amikor elalszom, akkor felé fordulok, és nem esik le a gyűrű az ujjamról attól, hogy pelenkát mosok vagy mosogatok. Nem az az igazi férfi, aki hazajön és várja, hogy kiszolgálják, hanem aki tevékeny része az életnek. Tudni kell bocsánatot kérni nemcsak a feleségünktől, hanem a gyerekeinktől is. Bevallhatjuk, hogy hibáztunk és nagyon szeretjük őket ezzel együtt.  Egy nagy lépést meg kell tenni az elején a másik felé, és aztán sok-sok apró lépést minden nap.

A feleség: Bárdos Júlia művészettörténész

A nagyapja, Bárdos Lajos Kossuth-díjas zeneszerző egy mondását idézte a Házasság hete sajtótájékoztatóján. Hogy szólt ez?

Ha megtaláltad az igazit, nem lehet elég korán, ha nem találtad meg, akkor nem lehet elég későn házasodni. Ő csodálatos házasságban élt, és tizenegy gyermeket neveltek fel nagymamámmal. Én tizennyolc évesen érettségi után feleségül mentem az alig húszéves, másodéves egyetemi hallgató Janihoz. Édesapám azt mondta az esküvőnkön, hogy a házasság olyan, mint egy kötéltánc, folyamatosan egy szakadék fölött kell egyensúlyoznunk, de mindig kapunk segítséget, és ha összekapaszkodunk, akkor minden sikerülhet. Ez nem az életkoron múlik. Semmi értelme nem lett volna várni. Ha igazán szeretjük egymást, a boldogságnak és a tartós kapcsolatnak a kulcsa, ha vállaljuk a teljes elköteleződést és teljes érzelmi biztonságot adunk a másiknak.

Ezt honnan lehet tizennyolc évesen tudni?

Nem voltam tipikus tizennyolc éves, talán egy kicsit koravén is voltam. Bárdos nagypapának mára több mint 220 utódja van. Nyaranta együtt üdültünk egy nagy telken, és sok-sok gyerek között nőttem fel, így szinte biztos volt, hogy nekem is nagy családom lesz. A húszéves általános iskolai osztálytalálkozónkon az osztályfőnököm visszaemlékezett egy ötödikben írt dolgozatomra, amiben úgy fogalmaztam a jövőmről, nekem biztos, hogy lesz férjem és sok gyerekem.

Sosem bánta meg?

Nem! Voltak azonban nehéz pillanatok, ezt hazugság lenne letagadni. Az életben egymást váltják a megelégedett és krízises időszakok, és ezt fontos tudatosítani önmagunkban.

Mesélne egy ilyen krízishelyzetről?

Ahogy haladtam előre a korban, egyre inkább előjöttek a gyerekkori vágyaim, szerettem volna olyan dolgokkal foglalkozni, amelyekkel gyerekként nem volt lehetőségem. Nehéz volt azzal szembesülni, hogy Janit ez a legminimálisabb mértékben sem érdekli. Hiába próbáltam neki mesélni róla, vagy próbáltam vele megértetni a vágyaimat, ő még mindig azt a valakit fogta erősen, akit feleségül vett, egy lányt, aki érdeklődik a művészettörténet iránt. Szentül meg volt győződve arról, hogy a bölcsészettudomány iránti lelkesedésünk fix és állandó közös pontunk marad. Utólag erről sokat beszélgettünk, számos fájdalmas felismerés után rájöttünk, sok olyan vágyunk van, ami távol áll a másiktól, és hogy különböző az érdeklődési körünk.

Hogyan lehet feloldani az ellentéteket?

Sok beszélgetéssel, megismerve egymás érzelmeit. Az érzelmek nem rosszak, vagy nem jók, hanem vannak. Meg kell ismerni a másik szempontjait és belehelyezkedni a helyzetébe. Jani nem tudja eljátszani, hogy érdekelné a kutyaidomítás, de eljutottunk oda, hogy tőlem ezt elfogadja, és támogat benne. A szeretetben az a nehéz, hogy akkor szeretjük jól a másikat, ha a szeretett személy javát akarjuk és nem a sajátunkat. Jani el tudott oda jutni, hogy látta, nekem erre van szükségem, és nem feltétlenül a művészettörténet a szívem közepe.

Sokan éppen krízishelyzetbe kerülve válnak szét és nem tudják a problémákat kezelni. Gondolt más férfira vagy válásra?

Válás soha nem fordult meg a fejemben. Erős és hiteles katolikus neveltetést kaptam. A családunkban központi érték volt az élet, a házasság és a család. Önmagamban hasadnék meg, ha akár ilyen gondolatom is lenne. Az élet értékének fontosságát jól illusztrálja nagymamám példája, akinek komoly szívbetegsége volt és a negyedik gyermeke születése után azt mondták neki az orvosok, hogy nem szülhet többet, mert meghal. Ezután még tízszer ment szülni. Édesapám azt mondta erről, hogy nagymama tízszer ment el meghalni valakiért. Nem halt bele egyik szülésbe sem. Bár sosem találkoztunk, szorosan kötődöm nagymamámhoz és ehhez a lelki örökséghez. Az persze megfordult a fejemben, hogy nagyon nehéz Janival a különbözőségeink miatt. Ő teljesen más temperamentum, másként látunk dolgokat, de ha kiimádkozzuk a rossz dolgok elmúlását, rájöhetünk arra: egyenesen jó, hogy mások vagyunk, mert sok, a sajátunktól eltérő szempontot megismerhetünk és megduplázhatjuk az élményeinket, látásmódunkat. Ez ajándék.

Hogyan lehet jól kezelni a konfliktusokat? Azt mondta korábban, hogy a szerelmi mámor kezdeti lendületet ad egy házassághoz. Kivételes ajándék, amit csak az ember kaphat Istentől, de az igazi magaslatokat mégis később, egy-egy krízishelyzetnél éljük át.

A konfliktusokra úgy kell nézni, mintha isteni ajándékok lennének, amelyek egyre jobban formálják személyiségünket. Rengeteg küzdelem és szenvedés van, de ha túljutunk rajtuk, egy másik minőségbe kerülünk át. Vannak, akik azt mondják, hogy a szerelem kelepce, ami belevonz minket a házasság csapdájába, és becsapottá válunk. Minek a szerelem, ha marad a csalódás és fájdalom? A szerelem átlagban két évig tart, titkos kapcsolatban valamivel tovább, de előbb-utóbb le kell jönnünk a felhőkből és észre kell vennünk, hogy nem tökéletes a másik, követ el hibákat, sőt vétkezik is ellenünk. Itt következik a mi döntésünk, hogy a szeretetet, a szerelmet érzelemnek tekintjük vagy elhatározásnak. A szeretet valójában nem érzelem, hanem döntés; és sokszor a döntés után jön az érzelmi rész. Néha az érzelmi rész az intenzívebb, és van, amikor ez eltűnik - ilyenkor a döntésünk mellett kell kitartanunk, és abból születik meg az újabb érzelmi magaslat. Ez olyan, mint egy lépcső, amelyen fölfelé tartunk. Vannak magas lépcsőfokok, amelyeken fel kell küzdeni magunkat - ekkor viszont már egyre gyönyörűbb a kilátás, egyre végtelenebb távlatokat látunk, és egyre följebb emelkedünk. 

Riporter: Jakus Ágnes és Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás