A menekültek Szerbián keresztül lépnek be Magyarországra és így az Európai Unióba is. Belgrádból buszokkal szállítják őket a délvidéki Magyarkanizsára, ahol a helyi önkormányzat tart fenn egy menekülttábort, amelyben önkéntes alapon lehet megszállni. Itt orvosi ellátást, sátras elhelyezést, tisztálkodási lehetőséget biztosítanak a menedéket keresők számára. A táborba – a magyarországi szabályokkal ellentétben – a sajtót is beengedik.

Keresztyének vagytok? – megfagyott a levegő a kérdéstől
A tábor előtt egy szír csapat ül a földön. Keresztyén menekülteket keresünk – mondjuk. Nem vagyunk keresztények, és ne beszéljünk erről – jelzi egy férfi igen határozottan. Egy pillanatra megfagy a levegő, aztán valaki kéri, üljünk le melléjük. Nehezen oldódom én is, mert először beszélek menekültekkel. Az egyik srác pólója gépfegyvert ábrázol. Összenevetnek a mellette ülővel, arabul beszélnek, nem értem, min kacagnak. Aztán oldódni kezd a hangulat, kólával kínálnak. Beszélgetni kezdünk. Kiderül, Németországba tartanak. Nasrullah telepedik mellénk, kollégánkkal másodpercek alatt összebarátkoznak, pedig csak alig néhány szót beszélnek egymással angolul. A fiú 12 éves, orvos szeretne lenni. Érződik, már annak is örül, hogy valaki emberként néz rá. Úgy mosolyog, mintha a születésnapi meglepetés bulijának sztárvendégei ültek volna le mellé, pedig a kanizsai menekülttábor előtt ülünk a porban, és nem sztárok, hanem magyar újságírók vagyunk. Egy kis hezitálás után arra kéri fotósunkat, készítsen rólunk közös képet.

Félelem a magyar rendőröktől és az ujjlenyomatoktól
A kanizsai táborban igen szerények a körülmények: egy-egy sátorban több mint tízen alszanak, a mosdók leharcoltak és koszosak. A sátrakban nincs áram, így világítás sem, az éjszakák pedig egyre hidegebbek és kevés a takaró is. Sok menekültnek nincs hosszú ujjú, vastagabb ruhája sem. Az ott lévők azt kérték, feltétlen írjuk meg: „light and blanket", azaz lámpa és takaró – ez a két dolog hiányzik ugyanis leginkább. A táborban bárkivel váltottunk szót, ha megtudták, hogy Magyarországról jöttünk, azonnal bizalmatlanná váltak. Mindenki arról beszélt, hogy félnek a magyar rendőröktől.

A menekültek között töltött néhány nap alatt egy életre megjegyeztem egy angol szót:„fingerprint", azaz ujjlenyomat. Rengetegen faggattak arról – mind a határ Szerbia felőli oldalán, mind már Magyarországon –, hogy kell-e ujjlenyomatot adniuk majd Magyarországon. Az igazság az, hogy nem kell, de ha nem adnak, akkor nem kérhetik a menekültstátuszt, és kitoloncolják őket az országból. Több menekülttől megkérdeztem, miért félnek ennyire az ujjlenyomat adásától? Egy szír férfi azt mondta, azért, mert ő Hollandiába szeretne eljutni, és ha Magyarországon veszik le az ujjlenyomatát, akkor hiába jut el Hollandiába, vissza fogják küldeni Magyarországra a Dublin III alapján. Hiába mondtam neki, hogy ez nem automatikus, hajthatatlan volt.

(A Dublin III-ként emlegetett jogszabály az Európai Parlament és az uniós tagállamokat megjelenítő Tanács közös rendelete, ami azt határozza meg, hogy egy „harmadik országbeli" –unión kívüli – állampolgár által az EU-tagállamok valamelyikében nemzetközi védelem iránt benyújtott kérelem megvizsgálásáért melyik tagállam felelős. Főszabály szerint ezt a felelősséget az a tagállam viseli, melyen át a menedékkérő belépett az EU területére.)

A magyarkanizsai táborban egy szír családdal beszélgettünk – pontosabban, egy fiatal sráccal, mert csak ő tudott angolul. Kezdetben a fiú is bizalmatlan, amikor megtudja, hogy Magyarországról érkeztünk. Ő is azt mondja, félnek a magyar rendőröktől, mert csak rosszat hallottak róluk.

Menekülés az Iszlám Állam elől
Elmondta, nem szeretné, ha fényképek készülnének a családjukról, de szívesen meséltek az életükről. Miután kialakult némi bizalom közöttünk, a családfő kézjelekkel beinvitál a sátrukba. Bent sötét van, ahogy meglátnak minket a sátorban ülők, egy másodpercnyi bizonytalanság után hellyel kínálnak. Épphogy törökülésben leülünk, máris a vacsorájukból kínálnak. Pizzát esznek. Halmokban állnak a dobozok, de belép egy férfi még három doboz pizzával – vegyetek, vegyetek, mutogat a családfő. Bennem vegyes érzelmek kavarognak, hogyan is fogadhatnám el valakitől a vacsoráját, aki ezer kilométereket menekült az Iszlám Állam elől. Így arra fogva, hogy nemrég ettünk, nem kérünk a pizzából.

Vacsora után cigarettát nyújt felém a családfő. Mosolyog, arabul mond valamit, nem értem, de amikor kiveszek egy szál piros Marlborót a dobozból, elégedetten pillant rám. Közben beszélgetünk arról is, miért indultak útnak. Szíriából a háború és a fenyegetettség miatt menekülnek, a családban halálos áldozatot is követeltek a harcok. Az édesapa, aki egy szót sem beszélt angolul, telefonján mutatja testvére fiának holttestét. Egy másik rokonra mutatva azt magyarázzák, ő még el tudott menekülni a bebörtönzések elől, de sok katonakorú férfit zár be az Iszlám Állam terrorszervezet. A fiú azt mondja, ő akkor is útnak indult volna, ha nincs háború, de az egész család azért kerekedett fel, mert nem bírták tovább otthon. Az unokatestvére már Németországban van, orvosként dolgozik, hozzá igyekeznek.

Itt, a táborban néhány napot pihennek, aztán nekivágnak a határnak. Amikor azt firtatom, mi a tervük a határátlépésre, nem akar válaszolni, csak zavartan mosolyog. Amikor azt kérdezzük, ismernek-e keresztyéneket a táborban, a fiú arrébb lép, majd amikor visszatér hozzánk, másról kezd el beszélni.

Keresztyén jelképekkel a nyakukban
A kanizsai táborból buszokkal szállítják a menekülteket Horgosra, ahol a vasúti sínnél teszik ki őket. Innen gyalog jutnak el a szerb–magyar zöldhatárig. Egy buszról épp leszálló nő nyakában keresztet, férje nyakában pedig egy ichtüsz-halat pillantottunk meg. Amikor mondom a férfinek, hogy újságírók vagyunk és keresztyén menekülteket keresünk, hárítani próbál. Nem érünk rá, mutat a határ felé. Meggyőzöm, hogy egy darabon elkísérem őket, és közben beszélgessünk. Ő belemegy, a felesége azonban előrébb furakodik. Azt kérik, fényképeket ne készítsünk róluk.

Honnan jöttetek, kérdezem. „Eritreaiak vagyunk. Reformált keresztyének, nem muszlimok." Őszinte meglepettségemben mosolyogva mondom neki, én is protestáns vagyok! "Miért jöttetek?" – folytatom a beszélgetést. „Politikai okokból menekülünk elsősorban, mert Afrikában nem vagyunk szabadok. Ez nemcsak Eritreára jellemző, hanem egész Afrikára. Nigériára is. Ha jár a szád, könnyen börtönbe kerülhetsz. Mindegy, hogy valaki protestáns vagy nem, a keresztyéneket nem fogadják el felénk. Nem azért jövünk, mert nincs mit ennünk, hanem a szabadságért – mondta Atkun. Hozzátette: előfordul konfliktus útközben a muszlim menekültekkel, de nem gyakori probléma. Kérdeznék még, de int, nincs több kérdés. Még egyet azért felteszek: kikkel jött együtt. Mutat előre, az egész családdal, feleségével, két gyerekével és a többi rokonnal. Megköszönöm a beszélgetést, minden jót kívánok nekik Európában, aztán hagyom őket a határ felé menni, sietnek. Két és fél kilométer. Ennyi van még hátra a több ezer kilométeres útból. Innen gyalog lépnek be az Európai Unióba, követve a síneket.

Kérem, segítsenek!
Magyarország határán már áll a GYODA, azaz a gyorstelepítésű drótakadály, és a kerítés cölöpei is a Horgossal szomszédos Röszkénél. Azonban a vasúti sínen nincs semmilyen akadály, így az elmúlt hetekben ez volt a legkönnyebb útvonal a menekültek számára, itt léptek be a legtöbben az országba. Ez olyannyira igaz, hogy ott jártunkkor, egyik éjszaka három óra után csaknem háromszáz ember jött át a síneken. Közülük egy fekete férfi csak annyit mondott felém fordulva: „Please, help me", azaz kérlek, segíts rajtam. Egy szír angoltanár, újságíró férfi pedig mosolyogva lépett be az országba, és köszönetet mondott – jobb híján nekem. Ő azt mondta, nem fél a rendőröktől, és előre hálálkodott minden segítségért, amit Magyarországtól kaphat.

A síneken még egy kilométert kell gyalogolni, hogy az úgynevezett röszkei gyűjtőponthoz elérjünk. Itt addig várakoznak a menekültek, amíg nem érkeznek buszok, hogy az egyébként hét-nyolcszáz méterre lévő, úgynevezett idegenrendészeti előállítóhelyre szállítsák a menekülteket. Itt történik meg a regisztrációjuk: a nevüket, állampolgárságukat és személyes adataikat jegyzik fel, ujjlenyomatot azonban csak a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalban kell adniuk, ha menekültstátuszt kérnek.

A gyűjtőpontban semmilyen infrastruktúra nincs néhány mobilvécén kívül. Itt esetenként akár ezer menekült is összetorlódhat, az utóbbi napokban egyre ritkábban érkeznek a buszok, többször törtek ki innen a migránsok, amikor már öt-hat órája is várakoztak a továbbszállításukra. Sokan itt is éjszakáznak a néhány fokos időben, akár pár hónapos csecsemőkkel is – bár a rendőrség figyel arra, hogy a gyermekes családokat szállítsák el elsőként az érkező buszokkal.

„Nem vagyok fáradt, mert a szabadságot keresem"
Itt beszélgettünk egy középkorú kurd férfival és néhány társával. Meglepően jókedvűek voltak, a férfi azon viccelődött, hogy szívesen felajánlja a zsebéből előhúzott néhány eurocentet a magyar kormánynak, hogy buszokat tudjanak vásárolni. A frissen sült takarmánykukoricájából is megkínált – jobb híján ugyanis ez volt a vacsorája. A hideg miatt tüzet raktak, abban pedig a közelben talált kukoricákat sütötték meg. Kérdésünkre, hogy keresztyének-e, csak mosolyogtak, és „Freedom! Freedom!" – „Szabadság! Szabadság!" skandálásba kezdtek, ironizálva a közel-keleti keresztények szabadságvágyú követelésein.

Erről a gyűjtőpontról a menekültek az elmúlt napokban többször kitörtek, és gyalog indultak el Budapest felé. Az egyik ilyen alkalommal az M5-ös autópályán sétáltak szemben a forgalommal. Ekkor beszélgettem egy iraki férfival, aki azt mondta, emberséget keres, ezért igyekszik Budapestre, majd Németországba. „Angela Merkel jót tesz velünk, ezért megyünk Németországba, ahol tanulni és dolgozni akarok, valamint biztonságban tudni a gyermekeimet és a családomat, ez minden, amit akarok." Nem vagy fáradt? – kérdezem. „Nem, nem vagyok fáradt, mert a szabadságot keresem" - mondja határozottan a férfi. Az autópályán menetelőket végül tizenöt kilométer után megállította a rendőrség, és buszokkal szállították vissza őket Röszkére, a regisztrációs pontra.

Innen egy-két nap alatt eljuthatnak Szegedre, ahol a menekültügyi kérelmük beadása után ingyenesen utazhatnak el vonattal a számukra kijelölt menekülttáborba. A szegedi vasútállomás mellett a MigSzol Szeged csoport önkéntesei várják a menekülteket, információval és élelemmel látják el őket, valamint itt feltölthetik a telefonjaikat.

Irgalomra és könyörületre van szükség
Bár sokan Röszkénél lépik át a magyar határt, valamennyi határmenti települést érinti a migráció. Megkerestük Molnár Róbertet, Kübekháza polgármesterét is, akivel kilátogattunk a település határában húzódó határzárhoz. A szerb–magyar határra felépített, illetve építés alatt álló határzár épp itt kezdődik.

„Nem látom túl sok értelmét a kerítésnek, látható hogy nincs is feltartóztató ereje" – mutat a szerb–magyar–román hármas határon kezdődő kerítésre Molnár Róbert, a határmenti Kübekháza keresztyén polgármestere. A helyzet ráadásul itt valóban abszurd is: a határ ezen szakaszán a hármas határkőnél meg lehet kerülni a kerítést, akár úgy, hogy Szerbiából két lépéssel Magyarországon legyen az ember, de akár úgy is, hogy Szerbiából néhány lépéssel a határzárral nem érintett Romániába, onnan pedig Magyarországra lép át valaki. Ez a határszakasz azonban kiesik a fő migrációs útvonalból, bár azért néhányan errefelé is léptek már be az Európai Unió területére. Néhány hete tizenketten, pakisztániak és szírek – mondja a polgármester. Ha szükséges, 24 óra alatt képesek felállítani egy segítségnyújtó pontot, ahol vizet, élelmiszert tudnak biztosítani az arra szorulóknak – de ez eddig még nem volt szükséges. A polgármester úgy véli, hogy ebben a kérdésben is irgalomra és könyörületre van szükség.

Molnár Róbert nem ért egyet a kerítés megépítésével, és éles kritikát fogalmazott meg a menekültekről szóló óriásplakátokkal kapcsolatban is. „Nem féltem a migránsoktól Európát, bár sok keresztyén így tesz, de szerintem a tökéletes szeretetnek meg kéne ölnie a félelmet. Ha a helyünkön állunk, keresztyén módon élünk – nemcsak beszélünk róla, hanem úgy is cselekszünk –, akkor tudjuk, hogy Isten pontosan látja a helyzetet, és gondot fog viselni rólunk – a migrációt pedig az emberek sem kerítéssel, sem tiltó táblákkal nem fogják tudni megakadályozni." 
A polgármester elégedetlen a keresztyén egyházak hozzáállásával. Különösen megütközött azon, amikor egy református lelkész internetes bejegyzésében azt olvasta, hogy szerinte golyószórókkal és kuvaszokkal kellene visszatartani a zöldhatáron érkező menekülteket Magyarországtól. Persze sok jó példát is ismerünk: hozzá szinte egymás után érkezett a minap három levél, két református és egy evangélikus lelkésztől, akik további kiállásra bátorították.

Jézus is ott van a menekültek között
Cikkünkben szerettünk volna református lelkészeket is megszólaltatni, akik a déli határ menti településeken végeznek szolgálatot, de az általunk megkeresettek egyike sem vállalta a beszélgetést. Ennek tudatában kerestük fel Cserháti Sándor szegedi evangélikus lelkészt, aki vállalja, hogy segíti a menekülteket a MigSzol Szeged csoport önkénteseként. Ő azt mondja, ezt nem is feltétlen evangélikus lelkészként teszi, hanem keresztyén emberként.

És miért? – kérdezem. „Azért mentem ki, mert Jézus már ott volt a terepen" – mondja, és Krisztust idézi a feltámadása utánról: előttetek megyek –szerinte ez igaz a menekültek tekintetében is. A lelkész szerint attól, hogy valaki nincs jelen a menekültek között, még nem jelenti azt, hogy nincs benne segítő szándék vagy ne lenne szolidáris. Sőt, az is lehet, hogy másnak jobban sikerül inkognitóban maradnia, Cserháti Sándor is tud olyan lelkész kollegájáról, aki Budapesten segíti a menekülteket, mégsem ír róla a sajtó.

Azt mondja, amikor a saját viselkedését és motivációját vizsgálta, utólag jött rá: a menekültek közötti önkénteskedésében az is szerepet játszott, hogy tartott a tömeges migráció jelenségétől, és úgy gondolta, ezt úgy tudja leküzdeni, ha a menekültek közé megy. Persze, ebben ott volt a rizikó, hogy a félelem fel is erősödhet – de nem ez történt.

Az Iszlám Állam vadászik a keresztényekre
A keresztyén menekültekről kérdezem Cserháti Sándort, egyáltalán találkozott-e krisztushívő emberekkel. „Biztos, hogy találkozom keresztényekkel, de az esetek többségében ez nem derül ki. Ezt viszont nem is bánom, hiszen nem ez alapján segítjük a menekülteket" – mondja a lelkész.

A menekültek többsége vitathatatlanul muszlim, és „együtt utazva nem reklámozzák a keresztények, hogy ők nem muszlimok". Persze, kisebb-nagyobb jelekből észre lehet venni, de a keresztyén menekültek többsége, ha nem titkolja is, nehezen, félve beszél hitéről. Cserháti Sándor lelkész egyszer úgy ismert fel egy keresztyén menekültet, hogy a fekete fiú csodálkozásában felkiáltott az állomás mellett: „Jesus Christ!". „Ez kedves emlék, jót nevetgéltünk, humorizáltunk a csoporttal." A legárulkodóbb eset pedig az volt, amikor több kereszt alakú tetoválást viselt a bőrén egy fiatal apuka, sőt, rózsafüzér is lógott a nyakában – ő is keresztyén volt.

Egy másik alkalommal egy kurd fiatalemberről derült ki, hogy ő és néhány utazótársa keresztyén. Sok idő volt a következő vonat indulásáig, így volt idő beszélgetni is velük. Ez már-már lelkigondozói szintű beszélgetés volt – mindkét irányban, „hiszen belém is lelket öntöttek". A beszélgetésekből kiderült, hogy a keresztyén menekültek egyébként hitük miatt is kelnek útra, például az Iszlám Állam terrorszervezet is vadászik a krisztushívőkre, ha nem térnek át a muzulmán hitre, lemészárolják őket.

Hegedűs Márk
Képek: Kalocsai Richárd