Pár héttel ezelőtt, a Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolai Kara újraindításának 25. évfordulójára adták elő újra az egykori Karácsony Sándor színpad növendékei, ma már gyakorló pedagógusok Debreczeni Tibor Radnóti-díjas rendező Tiszaladányi jeremiádcímű darabját. Húsz év után újították fel a darabot az ország különböző pontjain dolgozó pedagógusok, legutóbb a budapesti Holokauszt Emlékközpontba kaptak meghívást.

A dokumentumoratórium forgatókönyve Dobozi Eszter „Mink csak a napnyugtát níztük" című interjúkötetete alapján készült. A szerző 1988-ban egy Tiszaladányban élő idős házaspártól hallott az 1944–45-ben málenkij robotra elhurcolt, zömmel tizenhat-tizennyolc éves lányok és fiúk kálváriájáról. A Tiszaladányi jeremiád az ő visszaemlékezéseikből született, történetük valamennyi gulágra elhurcolt hiánypótló és megrendítő elbeszélése – kezdve a fiatalok összegyűjtésétől, a családok szétszakításán és a fogvatartottak elhurcolásukon át a dombaszi bányákban átélt szenvedésükig. Marhavagonokba zárva vitték őket az ukrajnai lágerbe, majd 16 hónap elteltével kerültek vissza – már akik nem vesztek oda az embertelen megpróbáltatások miatt.

Málenkij robot: szó szerint 'kis munka', valójában hosszú ideig tartó, embertelen kényszermunka.

„Ha ez a darab jó, akkor azért az, mert minden igaz benne" – mondta Debreczeni Tibor dramaturg, a darab rendezője az előadás előtt. „Az oral history (elbeszélt történelem), vagyis a szemtanúk és kárvallottak visszaemlékezése nélkül a huszadik századi történelem feltárhatatlan. Még akkor is, ha vannak, akik kétségbe vonják ezeknek a történeteknek a jelentőségét" – tette hozzá.

Nemcsak nem eléggé ismert, de évtizedekig elhallgatott tragédia a tiszaladányiak szenvedéstörténete. Ahogy a darab rendezője elmondta, 1989-ben a lapok még sorra elutasították Dobozi Eszter interjúinak leközlését, mondván, még itt vannak az oroszok. Ennek ellenére a Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat megjelentette az első részleteket, a teljes interjúkötet pedig 1991-ben látott napvilágot. „Volt olyan interjúalany, aki odahívta a lányát a beszélgetésre, hadd hallja végre ő is, min ment keresztül" – jegyezte meg Debreczeni Tibor.

„Elindult a vonat Szerencsrül, ríttunk meg imádkoztunk." „Bevótunk zárva. Marhavagonba vótunk. Azt se tudtuk, mikor van éccaka, mikor van nappal." „Vót olyan köztünk, aki a bányában nyolc óra alatt állandóan vízcsöpögés alatt alatt dolgozott. Fiatal kislányok is. Feljöttek abba a lucskos, átázott ruhába, úgy mentek a lágerbe befelé. Öt-tíz perc múlva már csonttá fagyott rajtuk a lucskos ruha. Három-négy kilométert kellett így megtenni." Csak néhány emlék. Volt, akitől még ezt is elvették, a naplójából még a lágerben kitépkedték a lapokat, hogy cigarettát sodorjanak belőle.

A visszaemlékezéseket szentírási részletek és zsoltárénekek tették még drámaibbá.

„Az édesapám három évig volt Voronyezsben hadifogságban. Gyerekként én is úgy hallgattam az ő történeteit, hogy nem volt szabad beszélni róla. Bánom, hogy nem írta le ezeket a történeteket. Amikor még a főiskolán játszottuk ezt a darabot, akkor még élt. Ő is látta. Nekem ez nagyon fontos volt akkor" – osztotta meg velünk Bölcsföldiné Türk Emese hittan–német szakos tanár, a darab egyik szereplője.

Hazatértük után megtiltották a túlélőknek, hogy bármit is mondjanak az átélt borzalmakról. Még harminc év elteltével sem tarthattak közös megemlékezést Tiszaladányban.

„Sokat számít, hogy az elmúlt húsz évvel a hátunk mögött álltunk ki a színpadra. Egész más előadni ezt a darabot 19 évesen és 39 évesen. A darab rendezője a próbán azt mondta nekünk, mindenki gondoljon a saját Jeruzsálemére. Diákként még szolgálat volt ez az előadás, ma már ott van benne minden veszteség és öröm, amit magam is átéltem. Azért pedig, hogy ehhez fogható borzalmat nem kellett sem nekem, sem a gyermekeimnek átélni, nagyon hálás vagyok" – árulta el Bálint Márta magyar–ének szakos tanár.

A hit mindenen átsegít – ez a darab egyik legfőbb üzenete Sándor Zsombor hittanoktató szerint. 
„A tiszaladányiak között voltak, akik elvesztették a reményt, ezért feladták az életüket. Az én szereplőmben mindig volt reménysugár. Ha a darabbal tovább szeretnénk adni valamit, akkor az az, hogy az Istenbe vetett bizalom át tud segíteni a legnehezebb dolgokon is."

Arányaiban a tiszaladányiak közül haltak meg a legkevesebben. A túlélők szerint azért, mert istenfélők voltak: zsoltároztak, imádkoztak.

Sándor Zsombor hozzátette: Debreczeni Tibor tanítványaként ő maga is írt egy passiójátékot, amit diákjai adtak elő. Pedagógusként szeretne a hasonló igaz történetek feldolgozásával olyan élményt szerezni diákjainak, amelyben neki is része volt a Karácsony Sándor Színpad társulatának tagjaként. „A darabokon túl emberi és szakmai mintákat kaptunk Debreczeni Tibor és Nagy István, a főiskola egykori igazgatója személyében. Óriási hatással voltak ránk. Hozzájuk hasonlóan most nekünk is példaképként lenne érdemes a ránk bízott gyerekek elé állni."

„Közösség nélkül ez a darab nem jöhet létre. Akik csinálják, nemcsak a darabot és a közönséget kell szeretniük, de egymást is." (Debreczeni Tibor)

Egy, a közönség soraiban ülő pedagógus szerint a Tiszaladányi jeremiádhoz hasonló előadások segíthetnek elképzelni a fiataloknak, mit jelentett a gulág. 
Benedek Ildikó német–történelem szakos tanár a tizenegyedik és tizenkettedik évfolyamosoknak ajánlaná a darabot. „A történelem poros, unalmas valami első ránézésre a középiskolások számára. Akkor viszont élővé válik, ha találkoznak valakivel, aki el tudja mesélni, mit élt meg egy bizonyos korszakban. Nekem a nagypapám mesélt arról, hogyan élte túl a társaival a hadifogságot. A másik nagyapám a málenkij robot miatt halt meg. A túlélők szavai mindig felébresztik azt az ösztönt, hogy minden eszközzel tiltakoznunk kell az ellen, hogy bárki bármilyen okból számkivetetté váljon."

Az előadás célja „elsiratni a halottakat, megemlékezni az áldozatokról, átgondolni, mi tartotta meg a megalázottakat, napirenden tartani a történteket, hogy mindez ne ismétlődhessen meg" – összegezte Debreczeni Tibor. „Nem vagyunk serények az emlékezésben, annál inkább a feledésben. Pedig ami történt, velünk történt meg. Velünk is megtörtént."

Mink csak a napnyugtát níztük, hogy arra lakunk. Arra van Magyarország, amerre a Nap nyugszik. Nem is tudtuk (...), milyen messzi vagyunk. Végtelen messziségbe."

Debreczeni Tibor Tiszaladányi jeremiád című darabjának forgatókönyve bárki számára elérhető és szabadon felhasználható.

Jakus Ágnes
Képek: Bölcsföldi András