A böjti kultúra logikájához általában a lemondás és a tartózkodás fogalmait társítjuk. Ezen gondolkodtam böjt előtt, hogy vajon mit kellene megvonnom magamtól, miből lehetne kevesebb, vagy abszolút nihil.

Hallottam másoktól, hogy ők hogyan, miként böjtölnek. S a megannyi változat közül van, amely nemcsak, hogy egy jottányit nem viselne meg, de még csak meg sem érintene hiánya. Jól bírnám. Szóval az az ő böjtjük, hús nélkül, internet nélkül, és – csak a fantázia szabta határokig terjedő dolgok – nélkül.

Aztán van egy olyan gondolatunk is, hogy a böjt talán azért böjt, mert megszenvedtet. Kimerít. Megkísért. Nehéz. Amelyben kiderülhet, hogy mit nem bírok, sem jól, sem rosszul.
Lehet, hogy nem is kell ürességet és hiányt teremtenem külön fáradozással, ötleteléssel a böjtömben. Inkább arra kezdek most ránézni és figyelmemmel felé fordulni, ahol bennem mégis rejtett ürességek és hiányok vannak. Hagyom, hogy megmutassák magukat.


Mert a valósághoz talán az áll közelebb, hogy a számunkra nélkülözhetetlen dolgokat akaratlanul is elveszíthetjük. A lemondás és a tartózkodás, úgy tűnik, nem mindig önkényes vagy önkéntes választáson alapszik. Ezek egyszerre helyek, emberek és tárgyak, tájak és jóságos kedvtelések, amelyeket a mostani böjthöz érve már nem tudhatunk magunkénak. Amelyekről különben mindig is nehezen tudtuk volna azt mondani, hogy nélkülözhetőek. Sőt, nagyon is létfontosságúnak számítottak.
A kimértség, a visszafogottság és a leegyszerűsítés böjtjében nekem egyre bátrabban és elevenebben derül fel a kánai menyegző képe. Olyan emberi és olyan szép, amikor észreveszik azt, hogy nincsen boruk és a kővedrek üresek! Pont egy ilyen ünneppel és élettel zajos alkalommal... „Pont most, amikor olyan szükségem lenne rá; pont most, amikor úgy hiányzik; pont most, amikor végre ..." – ezek gyakran ismételgetett mondataink.

Ez a felfedezett üresség tulajdonképpen nyugtalanító. Felkavar és zavart támaszt bennem az, ha valami már nincsen, elfogyott. Elfogyott hozzám közel álló, fontos emberek élete; elfogyott egy célhoz vezető út, és az a cél nem elérhető többé. Ilyen, ha az emberi erő és lehetőség üres vedrének alján koppanok, mint a bogár. Elenyészik egy beszédhang, melyet még szívesen hallgattam volna, elnémul egy zene, amely valaha részegítő boldogsággal bomlott ki a csendbe. Ha kiveszik valami mögül régi jó íze, kifakul régi jó színe.

Úgy érzem, a böjt értékes alkalom arra, hogy ezt az ürességet ne akarjam olyan gyorsan eltüntetni. Jézus is vár a menyegzőn, mert nem jött el közbelépésének ideje. Nem gondolom, hogy ez az idő Neki kellett. Tulajdonképpen nekem kell ez az idő, hogy a kiüresedés helyet fakasszon bennem. Furcsa belegondolni, hogy magának az ürességnek hely kell, hogy ott üres tudjon lenni. Mert csak ahol hely van, ott jöhet létre valami érdemesen megérlelt, valami igazán jó lényeg. A böjt az, hogy várok Krisztusra, aki csalódottságom és várakozásom idejének beteltével mondani fogja: „Most merítsetek!"

Nem kell szenvednünk a böjtben. Azt hiszem, a böjt nem a szorongás, a nélkülözés, vagy a veszteség ünnepe. Ha józanul végignézek az életemen, minden hiányosság és betöltetlenség ellenére mégis csak egy menyegző vendége vagyok. Az emberi élet drámaiságához hozzátartozik, hogy megannyi területen hiányt és ürességet tapasztalok meg. Ennek felismerését, elviselését és elhordozását gyakorolhatom a böjtben. Sóhajthatok, lázadhatok és haragudhatok. De tanulhatok ebben elszelídülni is. Az én szemszögemből mindazt, ami van, mindenképpen korlátozottabban látom. Vagy mindazt, ami van, rossznak és fájónak, gyötrelmesnek és kibírhatatlannak ítélem meg. Pedig egyszerű, szemlélő szívvel akár annyit is mondhatnék: „Uram, nincsen."
Az Ő szemszögéből pedig, aki nézi mindezt, teljesen másképpen fest a történet. Látja a kőkorsókat. Pontosan tudja, hogy mi van és mi nincsen. És Ő fogja megoldani, mert Ő tudja megoldani. 

Szabó Dóra