Egy érdekes és egyben bonyolult kérdés merült fel bennem a napokban. Az emberek nagy része miért csak a közelgő ünnepek előtt érez magában belső késztetést arra, hogy lehajoljon a nehéz sorsú emberekhez?

Megfigyeltem, hogy a karácsony közeledtével mindenkiben erősödik a segíteni akarás, majd ahogy az ünnepek elmúlnak, valahogy a segítő szándékok is tovaszállnak. És most hasonlóan van ez a húsvét előtt is. A szeretetnek és a gondoskodásnak nem naptól és ünneptől függetlennek kellene lennie?

A válasz vélhetően abban keresendő, hogy mi, emberek gyarlók és sokszor önzők vagyunk. Hajlamosak vagyunk minél inkább kirekeszteni a külvilágot az életünkből és csak a saját világunkba burkolózva élni mindennapjainkat.

Úgy gondoljuk, hogy a mi problémánk a legnagyobb a világon és szó nélkül elmegyünk azok mellett, akiknek valóban nagy gondjuk van. Nincs mit enniük, betegek, az utcán alszanak esőben, fagyban, sok megaláztatás éri őket és a társadalom is elutasítja őket, vagy csak egyedül élnek.

Nincs körülöttük olyan, aki emberként tekintene rájuk, akihez tudnának szólni. Holott mindenkinek alapvetően fontos, hogy szeressék, különben hogyan várható el tőle, hogy ő szeretettel viszonyuljon az embertársaihoz?

November óta szinte minden héten részt veszek többedmagammal a Budai Református Gyülekezet égisze alatti teajáratokon. Ilyenkor a Batthyány térre és többször a Széll Kálmán térre is ellátogatunk, hogy felkeressük a napjaikat a téren töltő hajléktalanokat, teát, szendvicset és ruhát viszünk nekik.

Nagy örömmel tölt el, hogy „Isten eszközévé” válhatunk abban, hogy az ő szeretetét, gondoskodását közvetítsük. Őáltala és ővele gondoskodhatunk az emberekről. Többen beszélgetésbe is elegyednek velünk és örömmel veszik, amikor a hit erejével próbáljuk őket biztatni. Nagyon megható a szerénységük és az, amikor ráeszmélünk, hogy a zord külső mögött mekkora emberi értékek rejlenek. Az alkohol befolyása és a lelküket átszövő mély szomorúság és reményvesztettség sem törölte ki még teljesen belőlük az intelligenciát.

Hálásak azért, hogy rendszeresen megyünk hozzájuk, hogy számíthatnak ránk. Ha nem saját magam tapasztalnám mindezeket, bevallom, talán magam sem hinném el.

Arra szeretném kérni mindazokat, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy gondolkozzanak el azon, hogy a környezetükben élők közül kinek vagy kiknek – nem feltétlen csak hajléktalannak – tudnának segíteni. Sokszor a segítség nem csak anyagiakban nyilvánulhat meg. Ha szeretettel és nyílt szívvel fordulunk oda valakihez és meghallgatjuk őt, beszélgetünk vele, már az is sokat segíthet.

Továbbá ha egy éhező, vagy hajléktalan az utcán odajön hozzánk, és mi nem akarunk neki pénzt adni, jusson eszünkbe, hogy lehet, hogy ő még nem evett aznap semmit, velünk ellentétben. Ez a kép jusson eszünkbe, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk és vegyünk neki legalább egy zsemlét vagy péksüteményt, és máris segíthettünk. Ne váljunk érzéketlenné!

Akinek van kedve velünk együtt önkénteskedni, az keressen meg az alábbi email címen: nzsolt24@gmail.com Tegyük együtt szebbé és reményteljesebbé a nehéz sorsú emberek életét, és ragyogjunk be fényként életük ablakán.

Nagy Zsolt