Az előbb még a kertben sétáltam, jártam-keltem, mely szép volt, és amelyben az ember könnyedén eligazodhatott. Voltak tisztások, amelyek távlatot adtak, járható utak, igazodási pontok. De bezavart ez a hirtelen menekülés. Bezavart. És bekényszerített, és most itt vagyok ebben a kilátástalan dzsungel-homályban.

Menekülés, előremenekülés! S ami a legszörnyűbb: voltaképpen mindkettő ugyanaz. Mindkettő önámítás. Az ember azt hiszi, hogy megoldást talált, pedig csak képzelődik, erőltetetten belemagyaráz, mert az álmodozás némi hiánypótlást jelent. Végtére is az ember azt keresi, ami volt, és azzal áltatja magát, hogy majd rábukkan valahol és valamikor. De csak volt. Mert fél. Túlságosan is fél ahhoz, hogy beismerve visszalépjen. És mindezt magam is tudom, mégis rejtőzködöm. Rejtőzködöm Előle és önmagam elől, pedig tudvalévő, hogy képtelenség. A lehető legabszurdabb képtelenség, amit ember elgondolhat.

– Hol vagy? – Itt vagyok. Itt vagyok, ebben a szembesítő látásban. Látom magamat, magunkat, mezítelenségünket, egész kitettségünket. Immár többet látok – vagy csak mást? –, mint valaha is láttam, ám ez a látás fájdalmas.

Csak önmagunkat látom. Még akkor is, amikor behunyom a szemem, lehet világos vagy sötét, akkor is ez a zavarba ejtő új kép jelenik meg, mint szűnni nem akaró fölkavaró látomás. Nem, nem a ruhátlanság, nem a hiány a gond – hiszen ez eddig sem zavart –, hanem az, hogy ami eddig tiszta volt, most tisztátalanná vált. Mintha az egy test, a mi kettészakadt volna.

És lett én megte. Ez a személyes névmás szétrobbanása, elemeinek végzetes elkülönülése. Amit eddig egynek láttam, most, mint valami sátáni mikroszkóp alatt, fölnagyítódott és részeire bomlott.

Ráadásul ez a látás nem tett látóvá, csak vádlóvá. Nem mi, legfőképpen nem én, még csak nem is a te, ő. A te helyét a távolságtartó ő vette át. Egyedül és kizárólag ő. A másikba látom bele mindazt, ami negatív, ami engedetlenség, szenny, mocsok. Látok, és mégsem látok. Vaksággal vert meg ez a látás. Hát itt vagyok, a mezítelen, aki egykor ártatlansággal volt fölöltöztetve.

– Hol vagy? – Hallod? Téged keres. Hiszen te voltál, aki hallgattál a kísértő szavára, aki szakítottál, s ráadásul még engem is belerángattál ebbe az átkozott ügybe. Hallod? Megjött. Ez már a beidézés. Lehet menni a tárgyalásra, ahol majd elkezdődik a faggatás, a nagy tényfeltáró kihallgatás, és ráadásul mindent jegyzőkönyveznek. És mindez ki miatt? Miattad. Pedig én elmondtam az intést, neked éppúgy tudnod kellett volna, hogy tilosba lépsz, de neked csak a csábító ígérgetés kellett.

Másra hallgattál, nem rám. Bizonyára mosolygott és tette a szépet, szavai szinte simogattak, s neked oly ellenállhatatlan volt, hogy végül a beígért istenségben kéjelegve – akár egy haszonleső prosti – megadtad magad. Én nem akartam, de te bájosan a számba tömted. Megetettél! És most mehetek kimagyarázni magam, csakhogy megpróbáljam menteni, ami még menthető.

– Hol vagy? – Belül is hallod? Nem csak a füledben, a szívedben és a lelkedben is? Isten helyettünk teszi föl a kérdést. Mi ugyanis nem tudunk kérdezni, elveszítettük a képességünket, hiányzik az az isteni önvizsgálat, amely rákényszeríthetne bennünket arra, hogy megkérdezzük önmagunkat. Inkább menekülünk. Az élet sűrűjébe vetjük magunkat, csakhogy ne kelljen szembesülni önmagunk valós koordinátáival. Elrontottunk valamit, rossz döntést hoztunk? És mit csinálunk? Ahelyett, hogy ténylegesen újra és újra meghatároznák helyzetünket, újabb és újabb képtelen határozatokat hozunk. Igazolni akarjuk magunkat! Hogy az jó, és csakis az a jó.

– Hol vagy? – hangzik újra és újra a nagy és örök kérdés. És ne hidd, hogy a házasságról van szó csupán, nem csak az állásról, gazdasági helyzetről, társadalmi elismertségről, hanem a státusodról. Arról az állapotról, amely túlmutat minden földi horizonton, minden sikerlistán. Az Isten kérdez, hogy az ember elgondolkozzon kettőjük kapcsolatán.

Maga elé idéz, de nem csupán az ítélet szándékával – ami persze elkerülhetetlen –, hanem, hogy kihívjon bennünket e tömény halálból, hogy valljunk, és válaszul jó hírt mondjon, és megszánva fölöltöztessen, hogy ne csak a különbségre tekintsünk. Ő keres, hogy megtaláljuk őt, s rajta keresztül önmagunkat, azt, aki kész azonosulni vele.

Keres, hogy igent mondjunk. Keres, hogy minden tekintetben merjünk és akarjunk a másik testévé lenni teljes odaszánással, hogy örömünk megduplázódjék.Keres, hogy mi is tudjunk keresni: őt és másokat.

Sömá, ádám! Halld, ember, az Úr kiált: – Hol vagy? – – –

Apostagi Zoltán