Azt mondta, a konferencián, hogy az európai kultúrkör a tudomány, a filozófia, a vallás és a művészet egységére épült. A mai tudásalapú társadalomban azonban a vallás a közéletből egyre inkább a magánéleti szférába szorult. Mi ennek a következménye?

Ez állandó küzdelmet jelent azoknak, akik rosszul élik meg ezt a folyamatot, és hiányt azoknak, akik nem is tudnak arról, hogy életük gazdagabbá válhatna. Amíg az ember önmagával van elfoglalva, addig különösebb gondolatok, eszmék nélkül is élhet, de ez szegényebb élet, mintha sokkal szélesebb perspektívában: családban, emberi kapcsolatokban gondolkodnánk.

Mit tapasztal, mit tart értének a mai társadalom?

Azt szeretném, ha az értékekről, mint a mindennapi szükségleteinken felül lévő dolgokról beszélhetnénk. Az is komoly érték persze, hogy van levegőnk, amit belélegezhetünk, és tiszta ivóvizünk, amit megihatunk. De én az értékről most Isten és ember relációjában beszélek. A hívő élet gyakran lemondással jár. Ha az értékeimet komolyan veszem, akkor az mindig egy lépés a közösség felé.

A konferencián elhangzott, hogy a szabadság csak az önkorlátozásban élhető meg. Mit gondol erről?

Az előző rendszerben fizikailag is be voltunk zárva, a mostani fiatalok számára szinte elképzelhetetlen, de csak kevesen tehették meg, hogy külföldre utaztak. Nem vásárolhattuk meg, amihez éppen kedvünk volt, és persze nem tehettünk meg sok más dolgot sem. A bezártságunk azonban egyszer csak véget ért, és eljött a nagy lehetőség, az árubőség. Nem gondoltunk arra, hogy jó lenne valamit megőrizni a múltból, az összetartásunkból, a törődésünkből, pedig szükség lett volna rá. Nem lehet mindent elvetni, ami régen volt. Abban a korszakban két generáció is felnőtt, magamat is beleértve. Ma szabadok vagyunk. Fel kell fedeznünk, hogy szabadnak kell lennünk jót tenni és odafigyelni másokra.

Sokat hallott mondat: ma már semmi sem szent. Tényleg így van? Valóban mindent lehet?

Remélem, nincs így. Nem tízmillió dúvad él az országban, akik elszabadultban profanizálják a mindennapokat. Ismerünk példás életű embereket, hívőket. Gyakran hallunk olyan történeteket, amelyek mögött ott van az önfeláldozás, vagy éppen a kincseink védelme. Jó lenne ezekről többet hallani! El kell fogadni, hogy a médiában az a hír, ha valami rossz történik, de ebben mi is benne vagyunk nyakig, mert igen szeretünk szörnyülködni. Azokról azonban, akik szelíden, csendesen, önmegtartóztatóan, de a közösség javára élnek, keveset hallunk.

A tihanyi konferencia címe: Közös út. Mit gondol, mennyire lehet közös az utunk a többi felekezettel akkor, amikor a keresztyénség maga is széttöredezettségben él?

Közösnek kell tekintenünk az utat! Az elmúlt 25 év kellett ahhoz, hogy a kezdeti nagy felszabadultság érzés után az emberek kijózanodjanak és keressék azokat a társaikat, akikkel éppen az előbb említett szentségekről tudnak beszélgetni. Ha az ország kultúráját nézzük, protestáns nagyjainknak hatalmas súlya volt a magyar kultúra fenntartásában. A közös utat a kultúra, az irodalom oldaláról is meg lehet határozni, de más aspektusból is. A közelmúltban Mezőberényben jártam, ahol van emlékműve az elhurcolt zsidóságnak, a málenykij robotra hurcoltaknak, és a békési magyar szlovákok elűzésének. Példaszerű, ahogy a közösség mindegyiket gondozza, életben tartja. Ez is a közös út. A történelmet, a múltat nem lehet megváltozatni, de fontos, hogy mit éltetünk belőle a megmaradottak számára, és mit teszünk a jövőben.

Mi a tennivalónk?

Törődni kell egymással, és ehhez még csak vallásos alapból sem kell indulni. Biztassuk, támogassuk egymást! Itt Tihanyban mindannyian kaphattuk egy kis muníciót a holnaphoz. Tenni is kell, nemcsak beszélni, szép szavakat mondani.

Hogyan kell élnünk ahhoz, hogy az mások számára is példaértékű lehessen?

A törődést tudom hangsúlyozni továbbra is. Beszélgettem a konferencián a Krisna-tudatú hívőkkel. Kíváncsi voltam rájuk, gyakran láttam őket az utcán, de sosem beszélgettem velük, most volt erre idő és lehetőség. Ez egy gesztus volt a részemről, a tisztelet megadása a másiknak. Mondhatnám, hogy az egész neveltetésem távol áll tőlük, de attól beszélgetni, egymást megismerni lehet, ez mindenkit gazdagít.

Az ember valóban nem lehet viszonyítási pont?

Saját magam nem lehetek. Más ember, a példaképek lehetnek viszonyítási pontok. Ha valakit példaképnek tekintek, akkor benne azokat a dolgokat keresem, ami belőlem hiányzik. A hívő ember számára az a jó, hogy ott van a kezdeti és végső Jó, mint viszonyítási pont.

A konferencián elfogadtak egy nyilatkozatot, amiből azt tűnik ki, hogy mások elfogadása nélkül nem megy.

Ez így van. A jelenlegi társadalmi struktúrának a tragédiája az individualizálás. Az egyéneket hozzák előtérbe, nem a közösségeket. Pedig hatalmas előnyt jelent, ha a tudásomból nemcsak az önmagam karrierjét építem, nemcsak a pénzemet halmozom, hanem a közösségemet gazdagítom. Az öncélúság nem vezet sehová. Ezért is érzem tiszteletre méltónak a kormány tevékenységét, amivel a családokat próbálja előtérbe helyezni. A család a társadalom alapstruktúrája. A több gyermekes családokban már kicsi korban megtanulják, hogy mindenen osztozkodni kell a szülők szeretetétől elkezdve az ételig. A közösségek biztonságát mindig az egymás közötti kapcsolatok jelentik. Benne vagyunk egy hálóban, amelyben a tanult emberekre még nagyobb felelősség hárul, hiszen ők központok.

Mi a keresztyén értelmiség felelőssége napjainkban? Sokan megkeseredettek, hallgatnak, nem kezdeményeznek, nincsenek jelen a civil társadalomban.

Tanuljuk azokat a formákat, amik az elkedvetlenítés ellen hatnak. Miniszterségem idején előfordult, az emberek rossz néven vették, hogy a tanácsukat nem fogadtam meg azonnal. Tudomásul kell venni, hogy a politikának és a civil életnek is meg vannak a maga játékszabályai, amelyek kapcsolódnak ugyan egymáshoz, de nincsenek függőségi viszonyban. Ideje lenne elválnunk a politikától. A politikusok teszik a dolgukat, mi pedig menjünk el négyévente választani és civilként törődjünk a hétköznapi élet gazdagításával: gondozzuk a pázsitot, újítsuk fel a templomokat, bővítsük a könyvtárakat és sorolhatnám. Figyeljünk az országnak arra a részére is, akik már mindentől messzire kerültek, hiszen bevonásuk az értelmiségre vár.

Sokszor hangoztatott mondat, hogy a politikusok négy években gondolkodnak. Hogyan tudnának nagyobb távlatokban gondolkodni, akár az Örökkévaló szemszögéből figyelni a világot?

Ez nehéz kérdés és nem csak azért, mert nem tartom magam politikusnak. A politikában nem babra megy a játék, hanem a választásokra. A politikus célja, hogy jól menjenek az ország dolgai, de a következő választáson is őt válasszák meg. Mindeközben nem lehet kétkulacsos módszerrel dolgozni. Ha a politikusnak mindig arra kell figyelni, hogy még mi mindent kell megtennie, hogy a mínuszból zéró szintre érjünk, úgy nehéz az örökké valóságra gondolni.

Az egyik református egyházi vezető úgy fogalmazott a konferencián: az egyházi embereknek nem az a dolga, hogy bírálják a politikusokat, hanem az, hogy imádkozzanak értük.

Elárulom, hogy én is ezt gyakorlom a felségemmel. Gyakorta fohászkodunk az országunk vezetőiért. Miniszterségem alatt többször is hallottam, hogy imádkoztak értem, és ez nekem nagyon jól esett. Mindannyian ennek az országnak a lakói vagyunk, mindenkit érint, ami itt történik. Jó lenne, ha politikusaink is átéreznék, hogy munkájuk nemcsak ezen a földi síkon fut, hanem ők is alattvalói a Teremtőnek.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás