Évekig hordtam egy elegáns zakót, amihez volt hozzáillő nadrágom, kabátom és még kalapom is. Nagyon jól öltözöttnek képzeltem magam ebben a ruházatban, és meg voltam győződve arról, hogy ezt mások is így gondolják.

A nadrág a jócselekedeteim anyagából készült, erős szövet, ami az elvégzett cselekedeteimből és a véghezvitt projektjeimből lett szőve. Néhány tanulmány itt, néhány igehirdetés ott. Sokan megdicsérték a nadrágomat. Be kell vallanom, néha még meg is lengettem, hogy az emberek észrevegyék.

A kabát szintén lenyűgöző volt. A meggyőződéseimből készült a szövet. Minden nap felöltöttem magamra a mély vallásos buzgóságot. A szenvedélyem nagyon erős volt. Olyan erős, hogy gyakran felkértek, hogy mutassam be buzgalmam köpönyegét nyilvános összejöveteleken, hogy inspiráljak másokat. Természetesen, örömmel eleget tettem ennek.

Azután ott volt a kalapom, amit szintén közszemlére tettem, a tudás tollas kalapja. Saját kezemmel készítettem a véleményem anyagából, és büszkén viseltem.

„Isten biztosan le van nyűgözve az öltözékemtől” – gondoltam magamban. Néha peckesen belépdeltem a jelenlétébe, hogy megdicsérhesse a saját magam által szabott ruházatot. Soha nem szólt. „A hallgatás a csodálat jele” – győzködtem magam.

Azonban a ruhatáram kezdett megkopni. A nadrágom anyaga elvékonyodott. A legjobb cselekedeteim a varrásnál elengedtek. Több befejezetlen volt közöttük, mint elvégzett, és az a kevéske, amit tettem, említésre sem volt méltó.

„Semmi probléma” – gondoltam. „Majd keményebben fogok dolgozni.”

De a kemény munka problémásnak tűnt. Volt egy lyuk a meggyőződéseim köpönyegén. A buzgóságom elkezdett fesleni. A hideg szél a mellkasomba csapott. A kalapom után nyúltam, hogy még jobban a fejembe húzzam, azonban a karimája leszakadt és a kezemben maradt.

Néhány hónap leforgása alatt önigazságom ruhatára teljesen lerongyolódott. A tökéletesen rám szabott úriember ruházatom koldusrongyokra degradálódott. Féltem, hogy Isten esetleg haragszik a viseltes zakóm miatt, így megpróbáltam megstoppolni, és a hibáimat foltokkal elfedni.

A ruházatom rongyos volt, a szél pedig jeges. Feladtam. Visszamentem Istenhez. (Hová máshová mehettem volna?) Egy téli délutánon, beléptem a jelenlétébe, de nem a dicséretéért, hanem melegségért.

Az imám gyengécske volt. „Meztelennek érzem magam” – mondtam.

„Az is vagy. És már jó ideje” – szólt az Úr.

Amit ezután tett, soha nem fogom elfelejteni. „Szeretnék adni neked valamit” – mondta. Finoman eltávolította a maradék rongyaimat, majd kezébe vett egy ruhát, egy királyi ruhát, a saját jóságának a ruháját. A vállamra terítette. Szavai gyengédek voltak. „Gyermekem, most Krisztust öltötted magadra.”

61,10 Nagy örömöm telik az Úrban, víg örömre indít Istenem, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, ki fölteszi fejdíszét, mint menyasszonyra, ki fölrakja ékszereit. (Ézsaiás)19,7

Örüljünk, ujjongjunk, és adjunk dicsőséget neki, mert eljött a Bárány menyegzőjének napja! Menyasszonya felkészült a menyegzőre:

19,8 ragyogó, tiszta menyasszonyi ruhát kapott, abba öltözött.”

(Jelenések, Egyszerű Fordítás)

Max Lucado