5 megrendítő idézet a holokauszt feledhetetlenségéről

 

 

Kertész Imre magyar Nobel-díjas író 14 évesen járta meg a haláltáborok világát. Emlékeiből született Sorstalanság című könyve, amiért 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

 

„Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”

 

Fahidi Éva fiatal lányként élte át a holokausztot. Családjával együtt hurcolták el Auschwitzba, ahonnan csupán egymaga tért vissza. Emlékeiről sokáig nem beszélhetett, míg végül A Dolgok Lelke című visszaemlékezésben örökítette meg családja történetét.

 

„Mi itt Magyarországon arra voltunk nevelve, hogy felejtsük el saját holokausztunkat, vagy ha erre nem vagyunk képesek, legalább ne beszéljünk róla, de semmi esetre sem nyilvánosan.”

 

Mezei András József Attila-díjas írót gyerekként sokadmagával Raoul Wallenberg mentette ki a nyilasok kezei közül. Később így emlékezett a svéd diplomatára, aki a háború alatt emberfeletti erőfeszítéseket tett azért, hogy minél több magyarországi zsidót, különösképpen gyerekeket megmentsen, majd a háború után a szovjetek elrabolták és meggyilkolták:

 

 

„Nem vagyunk bűnösök abban, mi lett Wallenberg sorsa, de bűnösök vagyunk abban, hogy ami jót tett, azt nem mutattuk fel korábban a világnak, nem mutattuk fel önmagunknak. Magát Wallenberget, az embert. A hosszú, hosszú hallgatásban, én úgy érzem, hogy vétkesek vagyunk.”

 

Elie Wiesel Nobel-békedíjas író, tanár és aktivista. 1944-ben – ekkor ő tizenöt éves – egész családjával együtt deportálták. Megjárta az auschwitzi, a monowitzi és a buchenwaldi koncentrációs táborokat. Később több tucat könyvében, esszéiben, novelláiban és drámáiban írta meg a koncentrációs táborok borzalmait.

 

„Sion feltámadt a krematóriumokból és a hullahegyekből. A zsidó nemzet újjáéledt a holtak millióiból. A meghaltak révén kelt új életre. Nem tudjuk, mi az ára egyetlen csepp vérnek, egyetlenegy könnynek. Kegyelem minden. Ha az Örökkévaló valóban az Örökkévaló, akkor mindannyiunk dolgában az övé az utolsó szó. Ezt kellett volna mondanom annak a zsidó gyermeknek. De én csak átöleltem őt, sírva.”

 

Gyarmati Fanni 14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst, akivel 1935-ben kötött házasságot. Miután férje munkaszolgálatosként máig tisztázatlan körülmányek között életét vesztette, a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta hagyatékát, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett. 2014-ben bekövetkezett halála után adták ki naplóját, amelyben megrendítő részletességgel írt szerelméről, házasságáról és Radnóti Miklós haláláról.

 

„Most már biztosan nincs meg. Le merem írni, mert így van. Isten elhagyott engem, le merem írni, mert így van. Minden-minden földöntúli pártfogás, szeretet nélkül maradtam itt. Mire volt jó a megmenekülésem, miért nem jutottam inkább a nyilas gyilkosok kezére, hogy kínok kínjával én pusztultam volna el inkább, mint ő, a drága szent, a legjobb, a leggyanútlanabb, aki élt. Minek maradtam itt, Uramisten? ”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1. A gettó

 

Az utolsó országos népszámláláskor, 1941-ben Szombathely 42 870 főnyi lakosságából 3088 fő számított zsidónak, ez a népesség 7,2%-át jelentette. A megyében élő izraelita vallásúak (6533 fő) fele Szombathelyen élt, ezzel a város a dunántúli települések közül Pécs és Győr után a harmadik helyen állt. Az 1944. áprilisi összeírás szerint (a konvertitákkal együtt) a népesség 7%-a számított zsidónak, pontosan 3135 fő.

A zsidóság térbeli szegregációjának első drasztikus lépése a zsidók gettókba telepítése volt.

Az 1610/1944. számú miniszteri rendelet alap­ján a szombathelyi gettó felállítására 1944. május 8-át követően került sor.

A szombathelyi gettóban 926 család, összesen 2615 személy élt, s a gettó szigorú szabályait egy városi rendőrségi rendelet, valamint a Zsidó Tanács utasításai szabták meg.

 

 

Párczer Géza és Schwarz Gabriella

Az otthon kényszerű elhagyása a nőkben és férfiakban eltérő reakciókat váltott ki. Mivel a zsidó gettókról szóló hazai szakirodalom – elsősorban a gettók rövid fennállása miatt – meglehetősen csekély, ezért először a nemzetközi szakirodalomból említek példákat a nők és a gettó kapcsolatáról, majd szombathelyi példákkal illusztrálom.

Ruth Bondy Women in Theresienstadt and the Family Camp in Birkenau című, 1998-ban megjelent tanulmányában arról számolt be, hogy a nők számára sokkal nehezebb volt búcsút mondani otthonaiktól, szeretett tárgyaiktól.

A gettórendeletek megszületését követően a nők feladata volt a felkészülés az ismeretlenre: ételt sütöttek és csomagoltak, összepakolták a legszükségesebb holmikat, mielőtt elhagyták lakásaikat, megszokásból vagy reménységből kitakarították őket.

Sokan tulajdonuk egy részét nem zsidó barátaikra bízták.

Az otthon elhagyásának traumája mélyen beleivódott a nőkbe, és felerősödött a gettókban: amíg más nőkkel voltak összezárva, folyton arról beszéltek, amit hátrahagytak. Idejük nagy részében igyekeztek otthonossá tenni átmeneti szállásukat: közösen főzték hagyományos ételeiket, lakályossá tették környezetüket, óvták bútoraikat, képeket akasztottak a falra.

Gyakran a múlt egy darabjába kapaszkodtak, valamely jelentős, szívükhöz közel álló tárgyba, mintha az egy szál volna, amelyen visszatérhetnek otthonukba.

 

A Szombathelyre férjhez menő Grotta Margit például így írt visszaemlékezéseiben: „Szüleimet szuronyos csendőrök őrizete mellett elhajtották az öreg házból. Meglehetősen kevés holmit vihettek, de anyámra jellemző, hogy gyermekeinek nagy rámás fényképeitől nem vált meg. Képes volt rá, hogy kevesebb holmit vigyen emiatt.” Szintén Grotta Margit jegyzi le emlékiratában, hogy neki és édesanyjának is milyen nehéz volt megválniuk jegygyűrűjüktől a gettóban.

 

A szombathelyi Bárdos Alice hegedűművésznőnek, zenetanárnak a szombathelyi gettóból munkaszolgálatos férjéhez, Szende László építészmérnökhöz intézett levelei szintén ebbe a jelenségbe illeszkednek. A levelek 1944. május–júniusban íródtak, a szombathelyi gettó 50 napos működésének idejéből. Bárdos Alice levelei alapján felsejlik a gettóélet NŐI ÉRTELMEZÉSE, amelynek középpontjában a mindennapi szükségletek, a gondoskodás, a létfenntartás alapelemei állnak: LAKHELY, RUHA, ÉTEL.

 

„Mi nagyon jól vagyunk. Szobánk már félig meddig rendbe van, bár a holmik berakodása elég gond ilyen szűk férőhelyen. Főképp a ruhanemű, (felsőruha) elhelyezése nagyon nehéz. Ma együtt étkeztünk mindnyájan ebédet is, vacsorát is a mi szobánkban ettünk, együtt közös főzés is volt.”

 

Máskor: „Otthon nagyon kellemes, a legnagyobb a harmónia lakótársainkkal és rendesen élünk. Ella és Anyus együtt főznek Pirivel, Sybillel együtt takarítunk és minden szép rendbe megy. Szobánk szép, tiszta rendes, a foteleket valószínűleg elrakjuk, hogy több helyünk legyen. Rosenberg Palinak adok egy nadrágot tőled, meg egy pár cipőt, inget és alsónadrágot, mert szegény nagyon le van rongyolódva. A szürke kosztümömet Pirinek adtam, mert igen hűvös volt és fázott.”

 

A ruha és a bútorok ebben az esetben metonimikusan fejezik ki a „boldog békeidők” és a kirekesztés időszaka közötti éles ellentétet.

 

Vallás, hit

 

A nők gettóbeli életének egy sajátos szegmensébe enged betekintést Szemző Magda római katolikus vallású, de a törvények értelmében zsidó származású leánygimnáziumi tanár kérelme, amelyben 32 társa nevében azzal a kéréssel fordult a megyéspüspökhöz 1944. május 18-án, hogy a szombathelyi gettó kápolnájában tegye lehetővé a római katolikusok számára, hogy mindennap hallgathassanak szentmisét és járulhassanak szent áldozáshoz. Kérelmére – Vados Pál rendi kormánytanácsos, plébános javaslatára – a megyéspüspök 1944. június 5-én engedélyezte, hogy „az első pénteken és hetenkint még egy hétköznap is lehessen szentmisét mondani a gettó területén”.

 

Házasság

 

A gettóban házasságok is köttettek. Okok: félelem az erőszaktól, remény, hogy a családok együtt maradhatnak a deportálásokat követően. Kallus Mihály szombathelyi ügynök ezekkel a megfontolásokkal egyezett bele, hogy Heimler Jenő összeházasodjék a szombathelyi gettóban Kallus Éva nevű leányával. Heimler Jenő szombathelyi deportált Night of the Mist című visszaemlékezésében ekként számolt be apósának a házasságkötéssel kapcsolatos véleményéről:

„Normális körülmények közt azt tanácsoltam volna, hogy várjatok, míg mindketten egy kicsit idősebbek vagytok, és el tudjátok tartani magatokat. De ezek nem normális idők, és ami a hivatást illeti, ki tudja, mit hoz a jövő. Azt mondják, – hangja megbicsaklott – azt mondják, a németek nem fogják bántani a házas nőket. – Könnyek szöktek a szemébe. – Nem szeretném, ha bármi is történne az én kislányommal. Érted?” Ezt követően Gestettner Dayan ortodox rabbi összeadta őket, és nászéjszakájukat a gettóban töltötték el.

 

A szerelem és a házasság oltalma ellenére azonban Heimler Jenőné Kallus Évát Auschwitzba deportálták, ahol férjétől távol, vérhasban pusztult el.

 

Megalázó munkavégzés a gettóban

 

A kiválasztott zsidó nőknek naponta fel kellett súrolniuk az SS-katonák által használt szobákat, ki kellett tisztítaniuk csizmáikat. A déli órákban, amikor legélénkebb volt az utca forgalma, fel kellett súrolniuk a ház előtti járdákat. Erre mindig kiválasztották a csinosabb, fiatalabb, jobban öltözött nőket, akiket egy-egy csizmarúgással vagy köpéssel biztattak a gyorsabb munkára. Ezeknél a munkáknál főként a nők megalázása volt a legfontosabb szempont.

 

2. Mayer gépgyár: Átmenet a gettó és a deportálások közt

 

1944. július elején a hatóságok a Vas vármegyei zsidóságot a Szombathely bel­vá­­rosában felállított gettóból az iparvágányokkal rendelkező Mayer motorgyárba terelték, hogy Ausch­witz­ba deportálásukat előkészítsék. Ez a helyszín már előre vetítette a végső célállomás borzalmait férfiak és nők számára egyaránt.

A felhagyott gépgyárban ugyanis teljesen hiányzott az alapvető emberi igényeket kielégítő infrastruktúra: sem ivóvíz, sem kiépített illemhelyek, sem étkezési lehetőség nem volt. Az emberek a földön, a szabad ég alatt, piszkos körülmények között, félelemben töltötték napjaikat a nyári forróságban. A magyar hatóságok agresszív viselkedése pedig a deportálások közeledtével egyre fokozódott. A nők korábban sosem tapasztalt inzultusoknak voltak kitéve, köztük az altesti motozásnak.

 

 

Bárdos Alice

A motozás

 

Több szombathelyi nő is visszaemlékezik erre a megalázó eljárásra: Popper Ella ekképpen írta le az eseményeket: „Amikor a gettóból átköltöztünk a motorgyárba, akkor a nőket is megmotozták. A bábanövendékek a zsidó iskolában végezték a megalázó testi motozást. Nekem, fiatal lánynak, ez nagyon rossz emlékként maradt meg.”

 

Hacker Iván visszaemlékezésében a következőképp festi le a nők kiszolgáltatottságát: „Amikor beléptem, balra a női részben néhány ismerős szombathelyi asszonyt pillantottam meg, teljesen ruhátlanul. Szemben velük kaján mosollyal, keresztberakott lábbal dr. Szentgyörgyi orvos ült. Mustrálgatta a mezítelen fiatal asszonyokat és összenevetett két csendőrrel, akik szintén a nőket bámulták.

A motozóban a bábaképző növendékei végezték a motozást.

A fal mellett egy kopott bőrdívány lepedővel letakarva. Mellette egy lavór félig tele piszkos vízzel, amelybe a bábanövendékek vizsgálat előtt gumikesztyűs kezüket merítették.

A bőrdíványon dr. G. P. szombathelyi fogorvos talán 12-14 éves kislánya feküdt. Hangosan sírt, miközben egy bábanövendék a férfiak szeme láttára vizsgálta, hogy nem rejtett-e el valamilyen ékszert.

Ha egy-egy csinosabb nő került be, a csendőrök mind abbahagyták a férfiak motozását, és mint egy lovat, mustrálgatták a mezítelen asszonyt.

Ezalatt a férfioldalon is folyt a motozás. De itt levetkőzni nem kellett, csak egy csendőr végigtapogatta a zsebeinket. Az asszonyok levetkőztetése tehát nyilván megszégyenítésre és megalázásra ment.”

A szombathelyi Grotta Margit és Weltner Emília is hangsúlyozták visszaemlékezéseikben a megaláztatásnak ezt a motívumát.

 

Kínzások

 

A motozást azonban további atrocitások követhették azoknál a nőknél, akiknél magasabb vagyoni állást feltételezett a rendőrség. Annak érdekében, hogy vélt rejtett értékeik hollétét bevallják, könyörtelen, a női nemre nézve speciális és brutális kínzásoknak vetették alá őket. Hacker Iván így számolt be arról, hogyan bántak a szombathelyi csendőrök velük a szombathelyi hitközség termeiben:

„Akkorákat ütöttek az asszonyokra, hogy a falnak estek. Hamar megunták ezt a szórakozást. Azt kiáltották, hogy most egy kicsit kipaskolják az asszonyokat és jobb kedvre derítik őket. Térdük közé fogták egy-egy asszony fejét és gumibottal verték az ülepét. Az egyiknek nyilván a fájdalom következtében vérzése támadt. Nem engedték megtörölközni. Hatalmas pofont kapott az egyik csendőrtől, és beesett a szomszéd szobába.”

 

„Ahogy a szörnyen fájdalmas üvöltésre felfigyeltünk, egy összekötözött meztelen nőt láttunk a fogasra akasztva, akinek nemi szervébe áramot vezettek. Állati hangon üvöltött fájdalmában, amelyet a csendőrök durva röheje kísért.”

 

Szülés

 

A női test legnagyobb kiszolgáltatottságát azonban nem kizárólag a motozások vagy a kínzások, hanem a várandóság és a szülés jelentette. A náci ideológia a zsidó nőkben látta egyik legnagyobb ellenségét, akik potenciálisan újabb zsidó gyermekeknek adhatnak életet. Így a nők nemcsak zsidóként, de szexualitásukban, anyaságukban is a gyűlölet tárgyává váltak. A végső megoldás elérésének érdekében a rendszer kiszolgálói mindent megtettek a terhes anyák és születendő gyermekeik elpusztítására.

Nem történt ez másként Szombathelyen sem, ahol a helyi csendőrség segédkezett ezen elvek betartásában.

Szombathelyen a gettóba költöztetéstől a deportálásokig 10 csecsemő látott napvilágot. A gettóban mindez még viszonylag korrektnek számító körülmények között mehetett végbe, hiszen a gettóban volt külön berendezett szülőszoba.

Párczer Gézáné Galló Gabriella (Eörsi István első unokatestvére) azonban már a Mayer gépgyárban adott életet második gyermekének, Párczer Gábornak. A forró júliusi napon a szülés körüli borzalmakról Hacker Iván túlélő így számol be visszaemlékezésében:

 

„Az élet feltartóztathatatlanul haladt to­vább. Emberek meg­­hal­tak – és újak születtek. Az egyes számú csarnokban nagy mozgolódás tá­madt. Dr. Schwarz Bertalan orvos szaladt izgatottan a ka­pu felé a tá­bor­pa­rancs­nokhoz. Leányánál, Parczer Gézánénál meg­kez­dőd­tek a szülési fáj­dal­mak.

Kérte a táborparancsnokot engedje meg, hogy a szü­lés levezetésének ide­jére, leányát és a nőgyógyász orvost legalább az őr­szo­bá­ra vagy a mel­let­te lévő iskolába vihessék át.

A táborparancsnok kereken el­utasította a kérést.

Nem azért gyűjtötték össze a zsidókat a motorgyárba, hogy újból kiengedjék őket. Egyébként is jelöltek ki »betegszobát« a táborban, elég sok orvos is van, v­igyék oda a »beteget«. Még telefonálni sem volt haj­lan­dó, mert az ügy saját ha­táskörébe tartozott.

A táborparancsnok hajthatatlan ma­radt.

 

Schwarz Ga­bit, Parczer Gézánét, a vajúdó fiatalasszonyt kézben vit­ték át a sze­re­lő­csar­nok betonjáról a »betegszobába«, a csarnok egyik tol­da­lék­ré­szébe, ahol még be­tonpadló sem volt. Nyilván szenet tárolhattak itt, mert a föl­dön szén­ma­rad­vány volt.

Néhány szál deszkát kerítettünk, valaki lepedőt ho­zott, rá­fek­tet­ték a fiatalasszonyt, mert közben megindult már a szülés. Kü­lön kegyet gya­korolt a csendőrség, amikor megengedte, hogy néhány vödör for­ró vizet hord­hattunk az őrszobáról mosdás céljára. Alig ötven lépésre már két napja halottak hevertek.

Erre a kis területre zsú­folt közel ötezer ember között, ebben a kis szenesfészerben állati kö­rül­mények kö­zött pedig új élet született. Megilletődve húzódtak el az emberek a kis fé­szer­től, utolsó rongyaikat hordták oda, hogy segítsenek az anyán és az új­szülött gyermekén… Hor­dá­gyon feküdt a va­gon alján Parczer Gézáné kétnapos újszülött gyermekével. Az anya némán tűr­te szenvedését, a gyermek néha felsírt, de még a síráshoz sem igen volt ere­je.” Anya és gyermeke minden bizonnyal már a vonatúton vagy Auschwitz gázkamráiban lelte halálát. Egy másik visszaemlékező rokon szerint azonban mindkettejüket már a vagonban agyonlőtték.

 

3. A megsemmisítő halál- és munkatáborok

 

Az alultápláltság, a folytonos stressz és a mentális sokk okozta elmaradó menstruáció, a terhesség, a kényszervetélés és a szülés borzalma, valamint a nemi erőszak, a groteszk emberi kísérletezések és a sterilizáció veszélye a megsemmisítő halál- és munkatáborokban mindennapos rémálommá vált a nők életében. Auschwitzban a 10. számú blokkban végeztek...

 

Csermelyiné Berger Judit sterilizáló, illetve meddőséget előidéző kísérleteket, amelyek során különböző maró hatású folyadékokat fecskendeztek a nők méhébe, érzéstelenítés nélkül.

A beavatkozást követően fellépő hashártya- vagy petefészekgyulladás általában szerveltávolító műtétekkel zárult.

Auschwitz-Birkenauban több száz magyar nőt sterilizáltak.

Ezek a szenvedések tulajdonképp mind hozzáadódtak a mindenki, így a férfiak által elszenvedett rettenetes élményekhez.

A várandós női foglyok a legnagyobb veszélynek voltak kitéve a koncentrációs táborokban, sorsuk és születendő gyermekeik sorsa szinte a biztos halál volt, többnyire a legelső szelekciónál a gázba küldték őket. Amiként Ámos Imre fogalmaz: „Élet vész el az élet miatt.”

 

A szombathelyi születésű Berger Judit (1913–2007), aki Berlinben járt orvosi egyetemre, és Auschwitzban Joseph Mengele egészségügyi személyzetének tagja lett, ekként számolt be visszaemlékezésében a születések lehetetlenségéről.

„A tábor kórházrészlegében dolgoztam. Reggel 3-kor volt sorakozó, próbáltam a betegeknek segíteni, hogy össze ne essenek, mert aki összeesett azonnal gázkamrába vitték. Nyolc szülést le tudtam vezetni, csodával határos módon, a nehéz körülmények ellenére, a nyolc gyermek egészségesen megszületett, gyönyörűek voltak. A szanitéc azonban azt mondta, meg kell halniuk, és mutatta, hogyan tekerjem a takaróba a gyereket, hogy megfulladjon. De én ezt nem tudtam megtenni. Ekkor a bakancsos lábával agyontaposta a gyereket a földön.

Pár nappal születésük után mindeggyikkel ezt tette.

Másik nyolc asszonyt, akik szintén terhesek voltak, és ezt a jobb sors reményében be is vallották – hiába mondtam nekik, hogy ne tegyék – azonnal elgázosították. Néha az SS-ek elvittek egy barakkba, ahol kisgyerekeken kísérleteztek. Bent betakarták a szememet, hogy ne lássam, mi történik ott. Így kellett síró kisgyerekeknek injekciót beadnom.” (Szombati Napló. A Szombathelyi Zsidó Hitközség Információs Lapja, 2007. május)

 

Kényszerprostitúció

 

Számtalan beszámolóból értesülhetünk arról, hogy a túlélés ösztöne prostitúcióra kényszerítette a női foglyokat. Ezt a felfoghatatlan traumát ábrázolja Heimler Jenő szombathelyi deportált Night of the Mist című visszaemlékezésében, amikor egy szombathelyi textilkereskedő leányának drámáját mutatja be:

 

„A Kapo a nővel alkudozott. Egy harmad vekni kenyér elég, nem? – kérdezte a Kapo

 

– Kérem, adjon egy felet – könyörgött a nő. Válaszként a Kapo irdatlan ütést mért a nyomorult teremtés mellére.

 

– Lefekszel egy harmad vekniért, vagy kenyér nélkül fekszel le! Durván ledobta a priccsre a nőt, aki fájdalmában felkiáltott.”

 

4. A nők túlélési stratégiái szombathelyi asszonyok példáival

 

Holokausztkutatók vizsgálatai kimutatták, hogy fizikai gyengeségük és pluszterheik ellenére a nőknek nagyobb volt a túlélési arányuk. A genderkutatók ennek okát egyrészt abban látták, hogy a nőknél a tűrés társadalmilag tanult képesség; másrészt pedig abban, hogy sokkal gazdagabb támogató kapcsolatrendszert alakítottak ki maguk körül, a kölcsönös törődés szoros emberi kötelékei jobban védték őket testileg-lelkileg, mint a férfiakat.

 

 

A Lagersister intézménye

 

A női foglyok a koncentrációs táborok dehumanizált, kifosztott, véres valóságában nem csupán a szerencse vagy az isteni gondviselés folytán tudtak életben maradni: önmaguk tettek súlyos erőfeszítéseket annak érdekében, hogy „női stratégiákkal” megkíséreljék a lehetetlent. A női szocializációban gyökerező útkeresések, fegyver nélküli ellenállási módszerek közé tartoztak az egymást óvó, az egymásért felelősséget vállaló barátságok, amelyek lehetővé tették, hogy tagjaik a kölcsönös segítségnyújtás (az élelem, a ruházat, a kétségek megosztása) során kevésbé legyenek sebezhetők.

 

A Vas megyei Olaszkán született Rechnitzer Rozália visszaemlékezésében kiemelte a szoros baráti kapcsolatok kiépítésének szerepét a lágerben: „Auschwitzban voltunk augusztus 15-ig, amikor abc-sorrendben megint szelektáltak minket. Vezetéknevem alapján elválasztottak volna barátnőimtől. Ugyanakkor volt ott egy kislány, akit asszonynéven szereplő testvérétől szakították volna el. Percek alatt nevet cseréltünk egymással, és én mint Weiss Edit vagy Elza kerültem a névsor végére. Így maradhattunk együtt a három vasvári Schwarz lánnyal és az olaszkai Wéber Adéllal.”

 

A szombathelyi Balázs Anna szintén Auschwitzban köttetett szoros barátságról emlékezik: „Összebarátkoztunk a Weltner Emivel, aki ugyancsak egyedül volt. Megfogadtuk, hogy nem hagyjuk el egymást. Ez is hozzájárult a megmenekülésünkhöz. Mindig egymás után szöktünk, és valahogy olyan szerencsésen, hogy mindig a másik csoportot vitték el.”

 

A szombathelyi Fischer Rózsi is nagy jelentőséget tulajdonít auschwitzi tábori társas kapcsolatainak: „A körmendi unokahúgommal és Liebermann Valival maradtam végig.”

 

A lagersisterek igyekeztek egymással megosztani az élelmet. A szombathelyi Weltner Emília egy sziléziai hadiüzem munkatáborában dolgozott több hónapig. Barátnőivel való önzetlen kapcsolatáról, kooperációjáról ekként számolt be: „Egy időben én lettem az ételkiosztó, mivel akadt egy késem, amit egy lánytól kaptam, és a ruhaaljamba varrtam bele, nehogy meglássák.”

 

Az anya-leány szerepek, kapcsolatok

 

Több olyan esetet ismerünk, amikor anyák teljesen elhagyták magukat a szörnyűségek súlya alatt, mintegy gyermekké váltak, és leányaik tartották bennük a lelket, s tették képessé őket a túlélésre.

Ilyen példát láthatunk a szombathelyi Popper Ella esetében, aki Bárány Lászlónak a magyarországi zsidóság deportálásának Vas megyei eseményeiről szóló filmjében ekként nyilatkozott: „Anyával sokat kellett vesződni, mindig aludni akart.”

Majd írásos interjújában kifejtette: „Végig anyukámmal voltam, együtt is jöttünk haza, sokszor segítettem neki, 35 kilóra lefogyott. Mindig aludni akart szegény, talán az álomba kívánt menekülni 43 évesen.”

 

A tábori anya-nővér-barátnő viszonyok ábrázolása azért is elsőrendűen fontos, mert ezek az összefogásról és szeretetről szóló történetek mutatják, hogy nem feltétlenül az erős fizikumú foglyoknak volt nagyobb esélyük a túlélésre.

 

Háború előtti paradigmák, emlékek átmentése, hit és vallás

 

A túlélésért folytatott szüntelen harcban hallatlanul nagy szerepe volt a háború előtti paradigmák, emlékek átmentésének: hihetetlen erőt adott a veszélyekkel teli, aljas valóságban a közelmúlt emlékeinek felidézése, akár mesékben, akár receptekben, akár művészi, irodalmi, nyelvi szövegek verbalizálásában.

 

Szemző Magda

Számtalan visszaemlékezés (például: Fahidi Éva, Rózsa Ágnes,

 

 

 

 

Szemző Magda

Magyar Judith) számol be a nők körében rendezett színdarabokról, zenei előadásról, versmondó estekről, sőt nyelvtanításról is, amelyek rövid ideig képesek voltak elmenekíteni a résztvevőket egy emberségesebb világba, s képesek voltak egy szebb jövő reményét táplálni a játszókban és hallgatókban egyaránt.

Szemző Magda magyar–francia szakos szombathelyi középiskolai tanár – aki körülbelül egy hónapot töltött Auschwitz-Birkenauban, majd a Kassel melletti Hessisch-Lichtenauba, a Dynamit-Nobel cég gránátgyárába vitték kényszermunkára, ahol 8 hónapig kellett embertelen körülmények között robbanóanyaggal telített gránáthüvelyeket vagoníroznia – verselt, tanított, és ezzel növelte magában és társaiban a túlélés esélyét.

 

Többen emlékeznek ebbéli szerepeire: Magda Auschwitzban gyakran tartott – táplálva a lelket a magyar társaságban – versmondó esteket a lágerben. Vannak, akik úgy tudják, még franciául is tanított a táborban. Baráti kapcsolatain, irodalmi, nyelvi rejtekterein túl hite sem engedte a feladás, a magatehetetlenség útjára.

Mély vallásosságáról Popper Ella szombathelyi túlélő, lichtenaui fogoly- és szobatárs ekképp tudósított: „Itt mindennap rózsafüzérrel imádkozott, nagyon vallásos volt, és nem vette tudomásul, hogy zsidónak számít.”

 

A szombathelyi Weltner Emília szintén említi memoárjában, milyen fontos volt az otthon és a múlt emlékeinek felidézése, megünneplése a női társaságok körében: „Az Anci házassági évfordulójáról úgy emlékeztünk meg, hogy a megmaradt retket elosztottuk, és ünnepélyesen megettük. Összetartásunknak köszönhetjük életben maradásunkat.”

 

A szolidaritás érzésén túl a nők igyekeztek megtartani mentális és fizikai egészségüket, erejüket, ügyeltek megjelenésükre is.

 

Figyelmet fordítottak arra, hogy jobb ruhákat szerezzenek, netalán varrjanak, ha megfelelő eszközt tudtak ehhez szerezni. A jó ruha nemcsak a túléléshez adott nagyobb esélyt, de a „szépítkezés” az önbecsülés megóvásának, a lelki karbantartásnak is hatásos eszköze volt.

 

 

Összegzés

 

Myrna Goldenberg holokausztkutató így foglalta össze a nők helyzetét: „A holokauszt pokla ugyanolyan volt a nőknek és a férfiaknak, de a nőknek női mivoltuk miatt is sok mindent el kellett viselniük.”

 

A sajátos női élményeknek – mind a tematikában, mind a narratívában – való felismerése úgy gondolom, rendkívül fontos a holokauszt kutatásában. Egyrészt feltétlenül jobban megismerhetővé teszi a 70 évvel ezelőtti borzalmakat, melyek azonban tökéletesen sosem lesznek megérthetők. Másrészt erőt, hitet és kitartást adhat ahhoz, hogy jelen korunk válságain felülemelkedjünk...