Megbuktam
Türelmességből.Higgadtságból. Együttérzésből. Bölcsességből. Alázatból. Szeretetből.
Szóval: gyereknevelésből.
Történt, hogy egyik gyermekem eddigi élete (talán) legnagyobb lehetőségéhez jutott; egy országos sport verseny döntőjébe került. És sajnos egy figyelmetlenség miatt nem állhatott rajthoz. Egy apró, de nagyon fontos papírról megfeledkezett.
Ne kelljen ecsetelnem, hogy mennyit készültünk a versenyre fizikailag és lelkileg is. És azt hiszem, amit szülő megtehetett, azt mi megtettük. De amikor indulás előtt fél órával kiderült, hogy nincs meg az orvosi igazolás (mondanom se kell, vasárnap volt) és anélkül "sorry", nincs verseny... hát akkor minden cérna elszakadt - nálam: "Hogy lehet ennyire felelőtlen?! Ilyen figyelmetlen?! Hát semmit sem lehet rábízni?!" - röpködött az összes (ilyen esetben) tiltott mondat.
A hangulatot tetézte, hogy az én drága kamaszom csak ült rém közönyösen , nem akart semmit se tenni. Tojt rá.
"Hálátlan! Hát nekem kell rosszul érezni magam amiatt, amit ő (nem)tett?!"
Folytathatnám a rémtörténetet. Sajnáltathatnám magam. Felhozhatnám mentségül lobbanékony természetem.
De így utólag azt hiszem, nagyot hibáztam. Szinte minden hibát elkövettem, amit ilyen esetben egy szülő elkövethet. Megbuktam.
Nagyon régen, amikor 2-3 éves volt (ez) a fiam, naponta akár százszor is elmondta: "Szeretlek, anya!"
Azt hiszem, akkor ezzel a sűrű ismételgetéssel próbálta ezt a tényt a szívembe vésni: szeret;
hogy majd ha eljön az idő, emlékezzek rá.
Majd ha eljön az idő, erőt adjon.
Majd ha eljön az idő, fel tudjak állni.
Kapcsolódó hírek:
Válaszd az ÖRÖMÖT
FÖLDET ÉRÉS
,,MEGMUTATTA NEKIK A KEZÉT"
SENKI SEM KÁRHOZTAT TÉGED