A felvilágosodás előestéjén, a 17. században a tudósok és gondolkodók gyakran a fizikát hívták segítségül, hogy megmagyarázzák a Bibliában leírt számos csodát. Noé özönvíztörténetét Isaac Newton tudóstársa egy üstökös segítségével magyarázta meg.

Az isteni építész

1680 novemberében Gottfried Kirch a világon elsőként fedezett fel teleszkóppal egy, a Földet megközelítő üstököst, amely végül november 30-án kezdett szabad szemmel is láthatóvá válni. Legnagyobb fényességét december 29-én érte el, ám még 1681 márciusáig látszódott. Állítólag még napközben is. A feljegyzések szerint a hosszú csóvájú és igen fényes égitest nagy riadalmat okozott a korabeli lakosság körében, ám mint kiderült, nem hozta el a világvégét, azonban a tudománynak jelentős szolgálatot tett.

A „Nagy Üstökösnek”, „Kirch-üstökösnek” is nevezett égi jövevényt maga Sir Isaac Newton is megfigyelte, és a röppályájának számításai (az üstökösök a Nap körül, általában elnyújtott pályán keringenek) megerősítette az egyetemes gravitáció elméletét. A híres angol csillagász, Edmund Halley szintén vizsgálgatta az égen elhaladó különös „teremtményt”, és Newton számításai segítségével sikerült további 24 üstökös pályáját meghatározni, egyúttal azt is megjósolni, mikor fognak újra megjelenni az éjszakai égbolton.

Az 1680-as üstökös hasonlóképpen inspirálta Newton egyik tudóstársát, William Whiston matematikust is, akinek bonyolult számításai meghozták számára a hírnevet. Úgy vélte, ugyanez az üstökös több ezer évvel ezelőtt jóval közelebb haladt el bolygónk mellett. Sőt, egy esetben oly közel jött, hogy a csóvája segítségével (amely egyébként gázból és porból áll) a bolygót belepte vízzel, ugyanis a gravitációs ereje segítségével a föld alatti óceánok is a felszínre kerültek, hatalmas áradást okozva.

Röviden: Whiston arra a következtetésre jutott, hogy az üstökös, amely a 17. század végén tekintélyes mennyiségű emberi szemet szegeztetett az égboltra, ugyanaz az üstökös, amely a bibliai időkben hatalmas árvizet okozott a Földön, hogy megtisztuljon a bolygó a bűnösöktől. A ma már kevéssé ismert angol teológus kortársaihoz hasonlóan igyekezett megoldást találni a bibliai történetek és a matematikai törvények közti látszólagos ellentmondásokra, hiszen akkoriban még úgy vélték, hogy a Szentírásban lévő történetek egytől egyig megtörténtek, Isten könyvének segítségével pedig a természet kérdéseire is választ találhatnak. Tehát a tudomány és a vallás akkoriban még kéz a kézben járt.

A korabeli gondolkodás szerint Isten nem „bajlódott” az olyan hétköznapi dolgokkal, mint a bolygók körpályájának „sajátkezű” biztosítása, ehelyett létrehozta a fizikai törvényeket (mint például a gravitációt), amelyek Isten akaratának közvetlen eredményei. Tehát úgy vélték, egy óramű pontosságú kozmoszban élünk, amelyet végtére is az „isteni építész” tervei tartanak mozgásban. Ám néhány gondolkodó súlyos ellentmondásokat vélt felfedezni ezen felfogásban. Ha Isten tévedhetetlen természeti törvényeket hozott létre, akkor a Bibliában található elbeszélések miért nem egyeztethetőek össze mindig velük? Például Thomas Burnet brit teológus írja le egyik könyvében Noé és bárkája bibliai történetére utalva, hogy számításai szerint hiába esik az eső a Föld minden részén 40 nap és 40 éjjel, abból még nem lesz akkora áradás, mint a Szentírásban olvasható.

Bibliai csoda és a fizika

Amint Burnet érvel, kell lennie egy másik természettudományos magyarázatnak a nagy özönvízre. Mindez azért is volt akkoriban merész dolog, mert ezzel a tudós azt mondta, hogy a Biblia egyes részei nem szükségszerűen isteni kinyilatkoztatásból erednek. Mások nem fogadták el ezt az érvelést, azt mondták, hogy mivel Isten alkotta ezeket a törvényeket, joga is van felfüggeszteni őket, ha úgy véli helyesnek, amivel gyakorlatilag a csoda fogalmát írta le.

Azonban Newton és korabeli tudóstársai nem foglalkoztak ezekkel a magyarázatokkal, szentül hitték, hogy a világegyetem fizikai törvényei Istentől erednek, ezáltal állandóak is. A „csodák” (úgy mint a gravitáció, a bolygók mozgásai, ami mind-mind egy-egy hétköznapi csoda, vagy a Bibliában olvasható hihetetlen történetek) tehát megmagyarázhatók a fizika segítségével.

Whiston – a Newton által közzétett gravitációs elvekre támaszkodva – úgy gondolta, megtalálta a bibliai özönvíz tudományos magyarázatát, amely tulajdonképpen maga az üstökös. Edmund Halley számításai alapján az 1680 végén megjelenő „Nagy Üstökös” 575 évente jelenik meg a Föld mellett. Whiston vizsgálódásai után lejegyezte, hogy Kr. e. 2342-ben (2345) sor kerülhetett egy ilyen kozmikus találkozásra – abban az időben, amikor a 17. században a nagy özönvizet is datálták.

„Noé 600. évében, a második hónap 17. napján, ezen a napon megnyíltak a nagy mélységek forrásai és megeredtek az ég csatornái. Az eső negyven nap és negyven éjjel zuhogott a földre” – olvasható a Teremtés könyvének 7. fejezetében. Whiston szerint ezen jelenségeket megmagyarázhatná az a tény, hogy ekkoriban vészes közelségben robogott el a Föld mellett egy üstökös. A gravitációs vonzása felszakította a földkérget, gőzzel teli csóvája pedig a légkörben idézett elő olyan változásokat, amelyeknek köszönhetően hatalmas esőzés köszöntött a Földre.

Whiston az elméletét bemutató, a „Föld új elmélete” című könyvét Newtonnak ajánlotta, aki teljes mértékben támogatta, kézenfekvőnek és ésszerűnek nevezte a hipotézist. A mű 1737-ig öt kiadást ért meg, valamint németre is lefordították.

Az elmúlt több mint három évszázad felfedezései a naprendszerről, az üstökösök természetéről, valamint bolygónk szerkezetéről megcáfolta és elavulttá tette Whiston elméletét a nagy özönvízről. (Még Halley számítása az üstökös 575 éves ciklusáról is hibásnak bizonyult.) A hamarosan bekövetkező felvilágosodás évtizedeiben pedig kevés embernek jutott eszébe, hogy a bibliai csodákat igyekezzen megmagyarázni. Whiston, newtoni elméletek fáradhatatlan népszerűsítője később nevetség tárgyává vált, egyik kritikusa egyenesen pusztítónak nevezte munkásságát.