Szokásos hétköznap van, és az otthoni irodámban a szokásos teendőimmel foglalatoskodom: tényeket ellenőrzök, írok, telefonálok, közben néhány adag ruhát kimosok a géppel. E feladatok végzése közben az elektronikus levelezőpartnereim támogatásával segítek egy anyukának megtalálni azt a kutyát, amelyik nemrég megharapta a gyermekét.

Átszaladok az utca túloldalára, hogy megoldjam egy idős özvegy számítógép-problémáját. Kikeverem a tésztát, elkészítek egy tepsi csokoládés süteményt, majd beteszem a sütőbe. Ezekből néhány meglehetősen elhagyatott szomszéd kap majd.

E tennivalók egyike sem tart sokáig, nem nehéz, és szinte semmibe sem kerül. Nemrég még meglepődtem volna, milyen könnyű segítő kezet nyújtani, némi örömöt szerezni és odafigyelni valakire. De már nem lepődöm meg. Ez azért van, mert sikerült megvalósítanom a célomat: 50 napon át mindennap véghezvittem egy jótettet. Valamiféle romantikus lélek volnék? Egyáltalán nem. Rémisztő ötlet volt a napi egy jótett? Az bizony!

A napjaim többnyire zsúfoltak. Odafigyelő mamája vagyok a most tízéves Emilynek. Ian, a férjem és én teljes munkaidőben dolgozunk. Amikor nem az íróasztalomnál ülve, szabadúszó íróként keresem a kenyeremet, akkor főzök, takarítok, fizetem a számlákat. Iskolába, kóruspróbára és úszásórákra viszem a lányomat. Gyakran segítek a férjemnek, akinek mind a négy végtagja béna. Emberek millióihoz hasonlóan nekem is kevés az időm, és megfontolom, mire adok ki pénzt.

Szomorú tény, hogy sokan tekintik magukat túlságosan elfoglaltnak ahhoz, hogy tegyenek valamit a szűkebb közösségért és a világért. Sokáig én is azt hittem, hogy a másoknak segítés túlságosan sok időt, pénzt és energiát emészt fel.

Mindez azonban megváltozott, amikor belekezdtem a „naponta egy jótett” tervem megvalósításába.

2006 tavaszán több olyan figyelemre méltó egyéni kezdeményezés hatott rám, mint a Julie/Julia-terv, amelyben egy blogger arról írt, hogy egyetlen év alatt 524 Julia Child-receptet készít el – mely a Julie & Julia című film alapötletét adta. Magamnak is valami ehhez hasonló feladatot kerestem.

A legfőbb ösztönzőm a lányom volt. Azt már tudta, hogy támogatunk egy örökbe fogadott egyiptomi kislányt, a használt ruháinkat elajándékozzuk, és szoktunk pénzt adni a házról házra járó, jótékony célra gyűjtőknek. De meg akartam mutatni neki, hogy többet is tehetünk, ezért határoztam el, hogy 50 napig naponta végrehajtok egy-egy jó cselekedetet.

Az első héten még nem voltam benne biztos, hogy menni fog. Az interneten keresgéltem az ötleteket. Ügyintézés közben vagy találkozókra menet próbáltam rátalálni a napi kedvességadagomhoz szükséges lehetőségekre. Egyszer eltoltam az otthagyott bevásárlókocsikat egy mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóból. Egy másik alkalommal elkísértem egy vak embert a metróállomásig. Ragyogó arccal köszönte meg.

Előfordult, hogy le kellett térnem az utamról, hogy valami kedvességet tehessek, ami azt jelentette, hogy el kellett hagynom a komfortzónámat.

A kertemben szedtem virágokat, és elvittem egy környékbeli idősek otthonába. Összeszedtem a szemetet egy játszótéren, miközben feszélyezett, hogy a többi szülő engem figyel. Azt csak remélhettem, hogy az ötlet mások fejében is szöget üt.

Néhány nap múltán azonban már sokkal könnyebben mentek a dolgok, mint ahogy számítottam rá. Már-már lelkifurdalást éreztem, hogy mennyire egyszerű és apró dolgokat művelek. A számomra legalkalmasabb módon sikerült mindezt beillesztenem zsúfolt életvitelünkbe. De nem ez volt a cél? Hogy a jótettek ne jelentsenek áldozathozatalt? És jóllehet apróság volt mindaz, amit tettem – nem alapítottam árvaházat, és nem élesztettem senkit újra a Heimlich-manőverrel –, mégis tudtam, biztosan számít, amit teszek.

Jót tenni persze nem mindig veszélytelen. Egyszer a villamoson lehajoltam, hogy felvegyek néhány újságot, miközben egy nő úgy ment el mellettem, hogy felhorzsolta a fejemet a hatalmas kézitáskájával. Sajgó fejjel tértem haza, de azzal a jó érzéssel, hogy megtettem, amit akartam. Akadt kudarcba fulladt kísérletem is. Elmentem vért adni, de miután sokáig eredménytelenül keresgéltek használható vénát a karomon, elküldtek. Máskor ételt akartam adni egy koldusnak, aki nem fogadta el, mivel vegetáriánus volt. (Örömmel elfogadott viszont helyette némi aprópénzt.)

Némely tettek viszont önálló életre keltek. Felkutattam azt a középiskolai tanáromat, aki a kreatív írást tanította, és írtam neki egy köszönőlevelet, amiért oly sok évvel ezelőtt bátorított. Kedves és lelkes viszonválasza megalapozta tartós baráti kapcsolatunkat.

Esténként a vacsoraasztalnál beszámoltam az aznapi jótettemről Emilynek és Iannek. Átvették az ötletemet, és rövidesen már kölcsönösen beszámoltunk egymásnak a történésekről. A lányom elmesélte, hogy ő kezdeményezte a szemét összeszedését az iskolában. A férjem elmondta, hogyan segített egy idős hölgynek, aki elesett a járdán: megkért egy járókelőt, hogy hívja a mentőket, ő pedig nyugtatgatta a hölgyet, amíg a mentők oda nem értek. Távolsági hívással még a papám is beszámolt aznap reggeli jótettéről: egy városi csomópontban hat sáv forgalmát tartóztatta fel, amíg a kacsamama átvezette két kiskacsáját az úton.

Emily lassan belefolyt abba, amit én csak a magam számára határoztam el. Az iskolából hazafelé jövet talpra állította az egyik szomszéd cserepes muskátlijait, amelyeket felborított a szél. – Ez volt a mai jótettem! – jelentette be. Egy másik alkalommal segített nekem a szomszédoktól adományokat gyűjteni az élelmiszerbanknak. Elvittük oda az élelmiszert, és miután eljöttünk, Emily közölte velem, hogy egyszer majd ott akar dolgozni.

Az utolsó héten már tudtam, hogy én magam is megváltoztam. Kezdetben nem voltam egészen biztos abban, hogy képes vagyok mindennap valami jót cselekedni. Az utolsó hétre azonban már magától értődővé vált. Sokkal jobban láttam, mi zajlik körülöttem, mi kiált azért, hogy megoldják. Nagyobb felelősséget éreztem, hogy szükség esetén cselekedjem, ahelyett hogy másfelé néznék. Úgy éreztem, mintha bizonyos értelemben felébredtem volna.

Az 50. napon gratuláltam magamnak, hogy felnőttem a feladathoz. Megcsináltam! Ami még fontosabb: rájöttem, hogy a jótetteim háromnegye 15 percnél kevesebb időt vett igénybe. Háromnegyedük egyetlen fillérbe sem került. Ezeknek a tetteknek mégis biztosan megvolt a hatásuk.

Kissé engem is meglepett, amikor az 51. napon késztetést éreztem, hogy összeszedjem az otthagyott szemetet egy nyilvános mosdóban. Mint kiderült, az 50 napig jót tevés szokásommá vált, és ezt azóta is folytatom. Sokkal több jót teszek, mint azelőtt, ahogyan a családom is.

Amikor beszámolok az 50 jótettemről, gyakran hallok történeteket, amelyek arról szólnak, mások milyen jó cselekedeteket vittek véghez. Úgy tűnik, az emberek többségét fellelkesíti, ha jót tehet. Miért van bennünk ilyen erős késztetés, hogy segítsünk másoknak? Egy elmélet szerint aki valóban törődik másokkal, az valószínűleg jobban neveli fel a gyermekeit, mint az, aki csak tetteti, hogy törődik. Ebből az következik, hogy az evolúció a megértőbb, együtt érzőbb embereket pártfogolja.

Nekem tetszik ez az elképzelés. És tudom, hogy mindenkiben megvan a készség, hogy véghez vigyen mindennap egy jótettet.Írta Lisa Bendall